lalolib
44 év szorításában – A felemelkedés éve?
1972-t írunk. Elhagytuk a hatvanas évek forrongó éveit, véget értek a diáklázadások, enyhült a hidegháború, de Vietnamban még folytak harcok. Ember járt a Holdon és létrehozták az internet elődjét, igaz az kizárólag az amerikai védelmi rendszert szolgálta. A világ labdarúgása még mindig ámuldozott az 1970-s VB-t nyert brazil válogatotton, miközben Magyarországon annyi vészharangot kongattak meg, hogy azok zúgása még a Mariana-árokban is érezhető volt. Még három év sem telt el a magyar labdarúgás “Titanic-ja” óta. A mai napig sokak szerint az 1969. december 3-i, Marseille-i “jönnek a csehszlovákok” zárta le a magyar labdarúgás legendás korszakát. 1969-ben a Sós Károly vezette magyar válogatott elbukott és utána annyi fej és láb hullott a porba, hogy azt hittük, a világ labdarúgása örökre bezárja a kaput Magyarország előtt. Ebből a káoszból és teljes kiábrándultságból kellett újjá varázsolni a válogatottat. Ráadásul 1972-ben elég kaotikus volt labdarúgás, hiszen az EB mellett készülni kellett az olimpiára és a ősszel kezdődő VB selejtezőkre is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kupagyőztes! Kupagyőztes!
Varázslatos este volt. Közeledve a „napfordulóhoz”, talán már tizenegy óra is elmúlt, a lilák táborhelye már üresen kongott, de az aréna zöld-fehérbe öltözött része hol a csapatot éltette, hol megpróbálta túl énekelni Freddy Mercuryt, zengett a „We Are The Champions”, örömtánc és örömkönnyek ölelték körbe az Üllői út 129-et. Mi vagyunk a bajnokok és mi vagyunk a kupagyőztesek! Mi vagyunk a rekordbajnokok, mi vagyunk a Ferencváros! Nehéz megtalálni a szavakat (főleg néhány órai alvás után), frázisokat meg nem akarok pufogtatni, sokan, sokféleképpen éltük meg a tegnap estét, a 22. kupagyőzelmünket. Több mint tízezren voltunk az Arénában (régen látott ennyi nézőt nem válogatott mérkőzésen), plusz több ezren a lilák, akik becsülettel megpróbálták buzdítani a csapatukat, de ez tegnap este kevésnek bizonyult. El is ment a kedvük az egésztől, a lefújás után néhány perccel már araszoltak is hazafele, az éremátadást már csak néhány százan várták meg (a mi „térfelünkön” mindenki a helyén maradt), de amíg a játékosok visszasétáltak a küzdőtérre, már üres székek várták őket. Ennyit ér egy vereség? És mennyit ér egy győzelem? Forintban is sokat, de amit a szurkolóknak adott, azt nem lehet sok nullával az egyes után kifejezni. A boldogságon, a felhőtlen örömön túl úgy zártuk le a 2015/16-s idényt, ahogy egy bajnoknak kell. Nem roppantunk össze, végig a kezünkbe tartottuk a kupát és nem volt olyan pillanat amikor veszélybe került volna és egyetlen lilába öltözött játékos sem tudta kiénekelni a szánkból a finom, omlós sajtot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Kupadöntő előtt: 29 = 22?
A számok egymáshoz való viszonyulása mindig is érdekelte az embereket. Az ókori Egyiptomban a számok szimbolikus jelentéssel bírtak. A mítoszokban és az őket körülvevő természetben megjelenő számok egyaránt az isteni teret és a kozmikus harmóniát szimbolizálták. Minden számhoz tartoznak olyan dátumok, melyek sikeresek és szerencsések. Ha ezeket a napokat figyelembe vesszük, és összhangba kerülünk saját számunk rezgésével, akkor a lehetőségeink is megsokszorozódnak az életünkben. A számok és a dátumok meghatározhatják jellemünket, kijelölhetik sorsunk irányát, és egyben megmutathatják, mely dátumok lesznek kiemelten fontosak az életünk során. Tudom, kevesen hisznek a számmisztikában, én is közéjük tartozom, de mikor keresgélni kezdtem a Ferencváros magyar kupa mérkőzéseinek statisztikai halmaza között, egyből egy olyan összefüggésre leltem, mely megingatta a „hitemet”. Múlt héten kaptuk meg a bajnoki aranyat, mely a 29. bajnoki címünket jelentette. Szombaton a 29. magyar kupadöntőn szerezhetjük meg a 22. kupagyőzelmünket. Véletlen összeesés, vagy számmisztika? Jósnő nincs a közelembe, így inkább egy kicsit barangoljunk a magyar kupa múltunkba, röviden idézzük fel a 21 győzelmünket, böngésszünk a statisztikai kimutatások halmazába, hátha közelebb kerülünk ahhoz, amit mindannyian szeretnénk. A 29-s bajnoki évben, a 29. kupadöntőn, nyerjük meg a 22. győzelmünket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
117 év – Boldog születésnapot Ferencváros!
Három egyforma betű és három különböző szám. A betűk állandók, a számok változnak. A betűk adják a hitünket, a számok adják a változást. Betűk és számok, nevek és életkorok. Amióta létezünk, a betűk adják a nevünket, a számok mutatják az életünk múlását. Egyszer a név már csak név marad, a szám is megáll, de az emlékezésben örökre megmaradnak együtt, de vannak olyan betűk és számok, melyek soha nem múlhatnak el, melyek örökké élnek. Csak a számok változnak. Három egyforma betű: EEE, és három, évenként emelkedő szám. 2016. május 3-án ezek együtt jelentik a Ferencvárost. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Csúcsra járatva
Vége van, a függöny legördült – volt olyan időszak, nem is olyan régen, amikor Ady búskomor versével zártuk le az adott évadot. A 2015/16-s bajnoki szezonban egyetlen pillanat sem volt, amikor eszembe jutott volna a Finita, amikor attól kellett volna félnünk, hogy megint eltelik egy év és az álmaink köddé válnak. Nem volt komisz darab, nem kellett becsapott poétaként a gép elé ülnöm és a foteles jegyzeteimmel vigasztalni magam, hogy igen, most sem sikerült, de még van reményünk ahhoz, hogy méltók legyünk a Ferencvárosi labdarúgás dicsőséges múltjához. Meg van 29., simán, helyenként könnyedén, Böde Dani a gólkirály, ráadásul egy olyan csúcsot is megdöntöttünk, melyről azt hitték (hittük), hogy úgy fog beágyazódni a magyar labdarúgás történetébe, mint az 1931/32-s 100%-os bajnokság. Az 1998/99-es idényben, az Egervári Sándor által dirigált MTK 19 pont előnnyel nyerte a bajnokságot, amit idén Thomas Doll Fradija kettővel megfejelt, ezzel csúcsra járatva a bajnoki címet. Van még egy állomás, egy nagyon fontos állomás, melyen olyan vastagon szedett zöld színnel tehetjük fel az i-re a pontot, hogy gondolataimban örökre száműzhetem Ady önmarcangoló leszámolását a múlt keserű emlékével. Volt részünk benne, kezdve a 2006-s jogtalan kizárással, a pénzügyi csőd kaszáló suhintásával, a hamiskás befektetőkkel és minden egyéb olyan próbálkozással melyek végén komisz poéták voltunk, akik reméltek és szerettek ugyan, de végül csúnyán becsaptak és akitől elvették a jövő reményét. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy félidő oda, egy félidő ide
Tanulságos volt a 217. bajnoki derbi. Ma reggel könnyű helyzetben vagyok, kint szakad az eső, az előbb mintha a fűtés termosztátja is kattant volna, a kávé is forró, így van idő nyugodtan hátradőlni és átgondolni a tegnapi Újpest elleni rangadót, mely magyar viszonylatban kiváló mérkőzést hozott, sőt meg is kockáztatom, hogy a bajnoki szezon legjobb és legélvezetesebb mérkőzését szurkolhattuk végig az Arénában. Ahol a második félidő elejére az eső is megjött, de fel voltunk szerelkezve (most igazuk volt az időjósoknak) és ráadásul a pályán látottak el is vonták a figyelmünket az égi áldástól. A „focijósoknak” meg nem volt igazuk (őszintén megvallva én is közéjük tartoztam), a két csapat nem tartalékolt a kupadöntőre, nem akarta elbújtatni a győztes taktikát. Játszani akartak, győzni, és kiszolgálni a közönséget. Azt persze nem állítom, hogy nem voltak olyan percek amikor legszívesebben elbújtam volna a világ elől, de ez természetes egy olyan szurkolótól, aki nem könnyen emészti meg, hogy vesztésre áll a csapata…főleg a Dózsa ellen. Szerencsére a körülöttem ülő, álló barátaim hamar átlendítettek azon a depresszión amit a második vendég gól okozott és újra átadtam magam a derbi semmivel sem fogható hangulatának. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Solymosi, a döntőbíró
Nem vagyok jogász, így csak sejtéseim vannak a döntőbíró valódi munkájáról, de úgy rémlik, hogy vitás kérdésekben, még a büntető eljárás előtt lehet igénybe venni és a döntése épp olyan kötelező érvényű a felek számára, mintha bíróság hozná az ítéletet. Ehhez persze egy nagy fokú bizalomra van szükség a felek között, hogy elismerjék a döntőbíró szakértelmét. Mindezen jogi okoskodás után gondolom senkinek sem okozok meglepetést azzal, hogy mai jegyzetemet nem valami bölcsességgel vagy a múlt felidézésével kezdem, hanem egyből fejest ugrunk a lecsóba (remélem a friss paradicsomot és paprikát nem sajnálták ki belőle…no meg van benne egy jó nagy darab házi kolbász is) és úgy lehúzom a keresztvizet Solymosi kartársról, hogy örökre zaciba vágja a sárga lapjait. Amit egy bíró megtehet a foci ellen, azt tegnap este Solymosi végre is hajtotta. Remélem ezt saját tehetetlenségéből fakadóan művelte, bár tegnap azért volt néhány „érdekes” eredmény a bajnokság 31. fordulójában, melytől a Tempó, Fradi! NB I-s tabellája is a fejére állt, szerkesztőtársamnak legalább fél órát kellett küzdeni azon, hogy a Felcsútot a tabellát kezelő program elmozdítsa az utolsó helyről. A bűvészkedésben odáig elment, hogy volt néhány perc amikor a Fradi az utolsó helyen állt (amit néhány „kedves” barátunk örömmel is fogadott volna), de a végén azért sikerült kordában tartania a kissé megbolonduló programot. Még szerencse, hogy a tabella-program nem látta Solymosi áldásos tevékenységét, mert akkor végleg megzavarodott volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Fásult döntetlen
Annyit elárulhatok, hogy ha magányosan kellett volna ücsörögnöm a lelátón, valószínűleg kihagyom a tegnap késő esti mérkőzést. Először (megszokásból) „örökrangadót” írtam, de az ujjam nagyon gyorsan rátapadt a „backspace” billentyűre és sima mérkőzésre változtatva a valaha szebb napokat megélt Ferencváros-MTK-t. A 20-s évek kezdetétől a második világégésig nem csak a pályán és a lelátón, hanem a kávéházakban, az irodalmi folyóiratokban is „összecsaptak” a két csapat hívei. Móricz Zsigmond, Aszlányi Károly, Tabi László, Salamon Béla, Ráday Imre (és még sorolhatnánk a neveket órákig), adtak igazi rangot és tették társadalmi eseménnyé az örökrangandót. Tegnap délután meg úgy ültem be Laudetur barátom autójába, mintha piknikezésre mennénk, azzal a különbséggel, hogy nem volt nálunk hamuban sült pogácsa, de „illendőségből” nálunk volt a Fradi mezünk és a sálunk. Pogácsa helyett egy vacsora várt egy kellemes belvárosi étteremben a barátainkkal (csak a fránya parkolás ne lenne!), és mikor hét óra magasságban felvetődött, hogy talán indulni kéne az arénába, valamelyikünk halkan meg is kérdezte: „Tán meccs is lesz?”…Az, a 209. bajnoki örökrangadó. Tét nélkül, kevés nézővel, még kevesebb anekdotázással, és még a látszatát is elkerülve annak, hogy ennek a találkozónak bizony történelmi hagyományai vannak és voltak idők, amikor nagyban befolyásolták a kor társadalmi életét. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tartalékolt győzelem
Nem könnyű vállalkozás egy megnyert bajnoksággal a hátunk mögött levezényelni a hátralévő néhány fordulót. Főleg annak fényében, hogy szerdán bajnoki tort ültünk, álltunk, tapsoltunk… Legszívesebben postán küldeném el az érmeket, bezárnám a boltot, kényelmesen hátradőlnék a fotelban és nézném ahogy a többi csapat elszenvedi egymás tehetetlenségét. A nézők úgy sem kíváncsiak rájuk, jó példa a szombati nap, amikor is öt mérkőzésen 5693 szurkoló gondolta úgy, hogy a lelátóra ül, miközben Bródy János születésnapi koncertjére (Boldog szülinapot Tini!) több mint 12 ezren váltottak jegyet. A Groupama Arénában sem voltunk sokan (valamivel több mint hétezren – többen mint a szombati meccseken összesen), vasárnap este 7 óra, elég hűvös idő, túl a 29. ünneplésén és előttünk a szerdai kupavisszavágóval, mely legalább téttel bír és amit be kell húzni, hogy legyen még legalább egy mérkőzésünk az EB-ig, mely izgalmat hozhat és betetézheti az egész szezon kiváló teljesítményét. A jegyzetíró sincs könnyű helyzetben, a bajnoki örömöt már kiírta magából és bár ebben a hűvösre váltó időben (szerdán egy póló – vasárnap már kabát, mely még véletlenül sem lehet lila) felültem az Aréna lelátójára, de ma ezt a barátaim indikálták és nem a mérkőzés várható feszültsége. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Aranyeső az arénában
Bizonyára sokan ismerik (van olyan aki nem?) Bud Spencert, akinek filmjei úgy tartoztak hozzá a fiatalságunkhoz, mint a Ferencváros. Egyik nélkül sem tudtunk meglenni. A volt válogatott vízilabdázó vér nélküli pofonjain harsogva nevettünk, míg a Nyilasi-Ebedli tengely által vezényelt Fradi mérkőzésein rekedtre kiabáltuk a torkunkat. Bud egy kissé már megöregedett (ahogy mi is), de filmjei örökké belénk ivódtak. így vagyok ezzel ma reggel is, ahogy leültem a gép elé és megpróbáltam egy kis életet verni a kissé „megfáradt” fejembe. A tegnap esti történések felidézése helyett először egy filmcím ugrott be: „Aranyeső Yuccában”, majd néhány pillanatra láttam a „nagy mackót” lovon ülni, aki egy papírból készült indián hadsereggel próbálja megtéveszteni a katonaságot, miközben a mellé szegődő egyetlen indián mindig akadályt gördített a frissen főtt bab elfogyasztása elé, melytől a pofozógép mindig dühbe gurul. Annyira ismerem már a rám törő emlékeket, hogy tudjam, ezek soha nem csak a véletlenek játékai. Mert ha aranyeső, akkor nem csak Bud Spencer, hanem 2016. április 6-a, este 8 óra, a Groupama Aréna. És ha két órával előrébb lapozunk, és végigpörgetjük a Paks elleni mérkőzésünket, akkor azon sem kapjuk fel a fejünket, hogy nem csak Bud Spencer tud dühbe gurulni ha elveszik a kedvenc foglalatosságát, hanem Thomas Doll csapata is, ha az ellenfél a második félidő közepén úgy gondolja, hogy megpróbálja elrontani a készülődő ünnepséget. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
