lalolib
Rédli András a párbajtőrcsapat tagjaként bronzérmet nyert Rióban
Rédli András, a Tempó, Fradi! Alapítvány kurátora végig remek vívással járult hozzá a magyar párbajtőrcsapat bronzérméhez, mely a 12. érmünket jelentette a 2016. évi nyári olimpia játékokon. Gratulálunk András!
Feljegyzések a fotelból – Góltalanság
Hosszú volt az út hazáig az augusztusi éjszakában. Autónk a megszokott úton zakatolt, egy-két idegbolond éjszakai gázbajnoktól eltekintve csendben tört utat a ránk boruló sötétségben. Csend és nyugalom honolt az autópályán, de az autóban, Laudetur barátommal már teljesen más lelkiállapotban próbáltunk magyarázatot találni a Vasas elleni vereségre. Utunk elején elhangzottakat most inkább nem idézném, aki jött már haza vesztes mérkőzés után, az tudja, hogy ilyenkor mi játszódik le a szurkolókban és helyenként milyen, nem éppen Shakespeare-i nyelvezet használt mondatokkal vezetik le a feszültséget. Ahhoz, hogy egy kicsit reálisabban értékeljünk, el kellett telnie egy kis időnek, közben lecsúszott az otthonról hozott „hamuba sült pogácsa”, mely az éhségünk csillapítása mellett arra is jó volt, hogy jól neveltként tele szájjal nem beszéltünk – így volt időnk arra, hogy lepörgessük a magunk mögött hagyott 90 percet és megpróbáljuk megfejteni a „titkot”, miszerint hogy a fenébe tudtunk kikapni egy olyan csapattól, akinél alig volt a labda, aki azon kívül, hogy a szigetvári hősökhöz hasonlóan védték a várukat, az ég világon nem csinált semmit? Egy kvízjátékban roppant könnyű lenne a válasz (ők rúgtak két gólt, mi csak egyet), kapnánk is érte egy hangszórót, de az erősítő nélkül semmit sem ér, legfeljebb rápakolhatunk egy vázát és a hangsugárzók helyett mi énekelhetnénk. Az meg ugye nem lenne egy Loreena McKennitt koncertélmény… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Képtelen X
Talán a címből is következik, hogy a tegnapi paksi vendégszereplésünkről egy elég képlékeny (írhattam volna erőltetettet is) jegyzet fog születni, hiszen nem csak amiatt nem láttam a mérkőzést mert a tavalyi mikuláshoz hasonlóan nem utaztunk el Paksra és nem csak azért mert a TV éppenséggel mással volt elfoglalva, hanem mert kivételesen nekem is más dolgom volt. Az utóbbira a fotelszurkoló eddigi hét éve alatt még nem került sor, ha jól rémlik egyszer egy fránya vírus döntött ágynak (ki is kaptunk Kaposvárott, 0-1?), de mivel egy Fradi-meccs szent és sérthetetlen (ennek már közel 40 éve), így mindig úgy terveztem a dolgaimat, hogy ha nem otthon játszunk (akkor ugye ott a helyem a lelátón) akkor legalább fél szemmel, de tudjam követni az „aranylábú gyerekek” ténykedését a pályán. Ezt a „kalózos” megoldást tegnap is tudtam volna követni, de a közszolgálati tévé tervező urai inkább egy újabb diósgyőri gyásznapot iktattak a programba. A védelmükben felhozhatom, hogy ezt legalább időben tudtuk, nem úgy Storck kapitány úr legújabb ötletelését, aki a héten felriadva EB-s álmából egy huszáros kardvágással felborította a szurkolók és a családok ünnepi programjait. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Dacos hatos
Sok minden járt a fejünkben, sok forgatókönyvet átbeszéltünk az úton amíg a ránk szakadt forróság ölelésében gurultunk Laudetur barátommal a Groupama Aréna felé. Nem tagadom, ebben voltak olyan részek, melyeket most nem szívesen idéznék, azok jobban hasonlítottak a görög tragédiákra, ahol a szereplők álarcot viseltek, mellyel egyrészt a jellemvonásaikat emelték ki, másrészt el tudták takarni vele a valódi szereplők nemének kilétét. És ha már néhány szó erejéig beültünk a tragikus „triász” egyik előadására és a múzsák csábítása közben elmerengtünk Arisztotelész gondolatán, miszerint a „tragédia lényege nem az emberek, hanem a tettek és az élet utánzása”. Ezzel a gondolattal már fel is ülhettünk a lelátóra és bár nem Dionüszosz színházának monumentális szépsége tárult elém, de hasonló érzések kerítettek hatalmába, mint mikor Athénban felülhettem a több mint kétezer éves színház „lelátójára”. Talán az sem véletlen, hogy a Ferencvárosi labdarúgás szerelmeseinek az aréna egy mágikus szentély, ahol kizökkenve a hétköznapok mókuskerekéből egy olyan világba csöppensz mely még akkor is lenyűgöző, ha néhány nappal ezelőtt éppenséggel Euripidész Elektrája játszódott le a szemünk előtt. Ezért is vagyok most nehéz helyzetbe, hiszen ahogy a mérkőzés előtt megfogalmazódott az „aulában”, helyrehozni azt, amit a BL búcsú jelentett a szívünkben, szinte lehetetlen vállalkozás…vagy talán mégsem volt az? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kiszenvedtük
Nem volt egyszerű feladat szombat este a tévé elé ülni. A ránk zúduló nyári meleg kirándulásra csábított, egy vízparti pancsolásra, egy jó könyvre a több száz éves fák árnyékában és teljes ellazulásra amikor lehetőség szerint azon kívül, hogy elég hideg-e a sör, másra nem óhajtasz figyelni. Néha bizony nagyon jó dolog teljesen kikapcsolni az agyat, elüldözni minden rossz gondolatot és nem törődni azzal, hogy a héten éppenséggel hol hülyült meg a világ. Nekünk, a Tempó, Fradi! szerkesztőinek szombatra egy kedves, baráti látogatás adta meg az alaphangot. Novák Dezsőné, Erzsike meghívásának tettük eleget Badacsonyban, ahol öt évvel ezelőtt először találkozhattunk Dezső bácsival, először szembesülhettünk a magyar labdarúgás egyik legeredményesebb játékosának, edzőjének csodálatos egyéniségével, vendégszeretetével, akinek körömpörköltjének zamatát még mindig érezzük a szánkban. Dezső bácsi már több mint két éve, a régi játszótársakkal a csillagok között pihen, de kapcsolatunk tovább él, mely nem csak az évente megrendezésre kerülő utánpótlás emléktornában testesül meg, hanem az évenkénti badacsonyi találkozásban is, ahol Dezső bácsi szombathelyi barátaival együtt emlékezünk a Ferencvárosi labdarúgás legendájára. Aki ha szerdán a csillagok között látta a Fradi szenvedését az albán bajnokság második helyezettje ellen, minden bizonnyal nagyon szomorúan konstatálta, hogy a jelen zöld-fehér alakulat olyan messze van attól a csapattól, mely 1995-ben a BL csoportkörében vitézkedett, mint az a bizonyos Makó lovag Jeruzsálemtől (és akkor még finoman fogalmaztunk). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tévedések végjátéka
Nehezen jött álom a szememre. A szomorúság, a méreg, a düh és a csalódás olyan kotyvalékot kavart bennem, hogy azt még a tiszazugi méregkeverő asszonyok is megirigyelhették volna. Pedig ők aztán igazán értették a dolgukat, alaposan megcsappantották a környező falvak férfi (férj) lakosságát, számukra az arzén egyenlő volt a cukorral, miközben elhitették a külvilággal, hogy ők csak áldozatok, egy csúnya férfi világ kárvallottjai, akik nem tehetnek arról, hogy a háborúból visszatért férjek nem a harctéren hullottak, hanem a hitvesi ágyban. A „tévedésekre” persze fényt került, Móricz Zsigmond beszámolóiból tudjuk, hogy több nőt halálra is ítéltek és talán örökre feledésbe merül a közel száz éves történet, ha tegnap este a csapat nem mérgezi meg több ezer Fradista estéjét. Mert amit 120 perc + büntetők alatt láttunk, az maga volt a Shakespeare-i tragédia, mely talán törvényszerűen zúdult is ránk, csak az olyan elvetemült és lelkes szurkoló mint én, ezt nem nagyon akartuk észre venni. A tévedéseket Shakespeare vígjátéknak szánta, az Efezosz-i történéseken már több száz éve nevet és vigad a színházat kedvelők népes tábora, akik ha látták a tegnapi BL-selejtező visszavágónkat, biztosan örökre lemondanak a színházi páholyok előkelő világáról. Arra már gondolni sem merek, mi lenne ha maga Shakespeare Mester ül fel a lelátóra és utána tintába meríti híres pennáját (III. Richárd egyből gyerekeknek szóló darabbá szelídülne). Ismerve Móricz vitriolos jegyzeteit, ha neki kellene most a számítógép elé ülve leírni a mérkőzés utáni érzéseit, hát…az sem lenne egy babazsúr. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kezdésnek nem volt rossz
Egy hét alatt, amíg „nápolyi bádogviskóra” hasonlított a lakásom, úgy éreztem magam mint Tom Hanks, amikor a Csendes-óceán békésen hömpölygő hullámai közé „landolt” a repülőgépe, majd egyedüli túlélőként egy lakatlan szigeten, Robinson Crusoe-ként próbálta túlélni a természet és az egyedüllét csapásait. Biztosan van már negyven éve, hogy olvastam a film alapját képező Defoe regényt és már akkor is az izgalmas cselekményen túl fiatal kamaszként főleg az foglalkoztatott, hogyan lehet túlélni úgy, hogy nincsen tévé és az akkoriban divatos kazettás magnóból (tudják, sokan a vállukon cipelték még az utcán is) nem bömböl Richie Blackmore legendás Deep Purple „ódája”, a Child in Time. Manapság meg amikor a nyuggerkor felé lépegető fotelszurkoló közel egy hétig el van zárva a technika vívmányaitól, akkor jön rá, hogy bizony Tom Hanks sem véletlenül „bolondul” meg a film vége felé. Ezért nem láttam a szerdai BL meccsünket és ezért is foglaltam imába a mesteremberek kezét, amikor péntek délután visszaadták a lakásomat. Meg is fogadtam, hogy az elkövetkezendő 50 évben (jó-jó, ebben azért van egy kis túlzás, bár nem lenne rossz) aki kiejti a száján a házfelújítás szót, azt bizony felültetek egy repülőre és kidobom a Csendes-óceán békésnek nem éppen nevezhető hullámai közé. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
BL selejtező: ellenfelünk az albán FK Partizani Tirana
…akit az UEFA mókás kedvű ítészei rendeltek a Fradihoz, ha már a kisorsolt aktuális albán bajnokot bundázás miatt kizárták, és a Skenderbeu fellebbezését képtelenek voltak a sorsolás előtt tárgyalni, pedig annak elutasítása egyet jelentett volna a Fradi mérkőzés nélküli továbblépésével. Már az is súrolta a lécet (vagy talán le is verte), hogy vajon miért kellett egy bundázó csapatot kisorsolni. Félreértések elkerülése végett, nem amiatt háborgok, hogy esetleg mérkőzés nélkül kellett volna továbbjutnunk, hisz a sport alapja, hogy versenyben dőljenek el az érmek, de talán annak is alapnak kéne lennie, hogy ne hozzanak kimondottan balfék döntéseket azok, akik kezében összpontosul Európa labdarúgása. Persze ismerjük a nem éppen dicsfényes múltat (mely egy kissé összefügg a bajnok albán csapat bundázásával, hiszen itt is, ott is a pénz járt külön utakon). Ezen még az sem változtat, hogy az UEFA klubversenyekért felelős vezetője elnézést kért, mert bár szerinte egyértelműen fogalmazott a sorsolás után, csak félre tetsszetek érteni, ebből aztán lett egy kis kavarodás, a Partizani már le is játszotta az első UEFA-selejtező mérkőzését és már úton is volt a visszavágó felé, amikor jött az üzenet, hogy vissza az egész, maguknak nem Szlovákia felé kell venni az irányt, az UEFA-selejtezőt felejtsék is el, Önök most elő lettek léptetve, irány a BL, ahol a Ferencvárossal kell megmérkőzniük, ha már az aktuális bajnok pénzért vette a bajnokságot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
44 év szorításában – Négyből négy
A románok elleni siker, Európa legjobb négy csapata közé kerülés egycsapásra megváltoztatta a közvélemény lesújtó véleményét. Az apátiát egyfajta reménykedés próbálta legyűrni, miközben a fülekben folyamatosan zakatolt még a „marseille-i” expressz, mely úgy elgázolta a hatvanas évek dicsőséges korszakát, hogy kő-kövön nem maradt semmi. Pedig az alapokat még nem zúzták szét, kiváló edzők dirigálták a magyar csapatokat, és bár sokan kiöregedtek az „aranylábú gyerekek” közül, de jöttek új titánok, akik fiatalon robbantak be az európai labdarúgás elitjébe. Azt nehéz lenni vitatni, hogy Páncsics, Fazekas, Bálint, Bene, Kű, Zámbó, Dunai nem fért volna be bármelyik európai topcsapatba. Őket olyan tapasztalt, sok-sok nagy csatát megélt játékosok segítették, mint Géczi, Juhász és Szűcs. Minden adott volt egy remek szereplésre és a fülekben zakatoló hangok ellenére is sokan reménykedtek abban, hogy az EB-k történetének legjobb eredményét fogjuk elérni 1972 nyarán, Brüsszelben. Ami már csak azért sem volt annyira elképzelhetetlen, hiszen a labdarúgó Európa-bajnokságok története akkor még 12 éves volt és a belgiumi EB a negyedik volt a sorban. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
44 év szorításában – Célkeresztben Románia
Az EB kvalifikációk lezárása után, sorsolással döntötték el a nyolc csoportgyőztes párharcait. A sorsolás szeszélye Romániát sodorta az utunkba. Annak ellenére, hogy a két ország már akkor sem “szerette” túl magát, a sorsolásnak örültünk. Akkoriban a román labdarúgás még nem volt annyira erős (fénykorát a ’90-s években érte el), de figyelmeztető jel volt az, hogy ők 1970-ben kijutottak a világbajnokságra. Az előbb már utaltam rá, hogy két ország viszonya még a kommunista blokkban sem volt zökkenőmentes, mely befolyásolta a sportkapcsolatokat is. Szomszédországok vagyunk, mégis 1972-ig csak 13 mérkőzést játszottunk, melyből 3 nem is tekinthető hivatalosnak. Igazi tétmérkőzést először 1952-ben, az olimpián játszottunk a Finnországi Turkuban (nyertünk 2:1-re, a végén meg is nyertük az olimpiát). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
