Fotelszurkoló
Feljegyzések fotelból – Mesterhármas!
Harmadszorra sikerült. Ahogy a nagykönyvben meg van írva: légiesen, könnyedén, stílusosan a derbin, a mesterhármashoz igazodva, három góllal. Most ténylegesen könnyűnek érzem magam. Olyan, mintha a nap sugarain ülnék, mely az Üllői út 129 felett fénylenek és körbeölelik az üres arénát. Legszívesebben leugranék, egyenesen a C4 szektor közepére, ehhez csak be kell hunyni a szemem és már ott is vagyok, körülöttem a barátok ölelkeznek, táncolnak, a hangszórókból süvít a Freedom, majd ahogy a játékosok elébünk érnek, már a Queen legendás rigmusaival ünnepeljük az újabb bajnoki címünket. A harminckettediket! „Mi vagyunk a bajnokok, ez most nem a vesztesek ideje, mert mi állunk a világ tetején” – énekli varázslatos hangján Mercury a győzelem himnuszában. Az ünneplés valódi, a csapat ölelkezik, de a lelátó kong, mi nem lehetünk ott, csak a szívünk ölelése, de most a jelenünk komorsága mellett ez jelenti a boldogságot. 118 év telt el az első bajnoki címünk óta, több mint egy emberöltő, de a Ferencváros örök. Érdekes dolog az emlékezés. Néha csak felütjük a fényképalbumot vagy a lexikont, rábökünk egy képre egy szóra és máris a célhoz érünk. Néha meg addig keresgetünk és kutatunk, míg csak azon kapjuk magunkat, hogy már órák teltek el és hiába akar a jelen visszakényszeríteni a hétköznapok szürkeségéhez, már az elébünk táruló múlt fogságába estünk. Szabadulni meg nem nagyon akarunk, mert amit ott látunk és amit ott olvasunk az annyira kedves a szívünknek, hogy legszívesebben örökre ott maradnánk. Most mégis csukjuk be az emlékezés nagykönyvét, mert az aranykönyv utolsó bejegyzése így szól: 2020/21, bajnok a Ferencváros! Harminckettedik alkalommal. Történelmünk során másodszor mesterhármassal, benne egy EL és egy BL csoportkörrel. Ez a csúcs, ez több mint aranybetű, egy gyémánt, mely számunkra megelőzi a világ legnagyobb drágakövét, amit Lesotho-ban bányásztak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Halasztás 2.0
Nem erre készültünk. Újfent csalódnunk kellett. Egy hete az arénában már telepítették a tűzijátékot, minden bizonnyal az öltözőben készenlétben álltak a 32-s feliratú pólók. Nem csak a klub, de a szurkolók is készültek. Én is voltam olyan balga, hogy már a Felcsúti meccs előtt „gyártottam” egy ünnepi képet, amit a lefújás után akartam egyből a világ elé tárni a facebook oldalunkon. De elkészült az új, helyesebben a 31-s számot lecserélő bannerünk is és a fotelszurkolós grafikára is rábiggyesztettem a 32-s számot. Hogy jött volna ki, hogy miközben már bajnokok vagyunk, a Fradi labdarúgásának történetét feldolgozó oldalunkon a banner nem hirdeti az újabb diadalt? Kár volt ennyire sietnem. A múltheti hazai iksz után még úgy voltam vele, jó-jó, egy kicsit előre dolgoztam, de a Rebrov-i hagyományokat követte, idén is idegenben leszünk bajnokok. Bele is nyugodtam, hiszen bár jobb lett volna a Szentélyt megtisztelni egy újabb arannyal, de szurkolók nélkül lassan már az is egy üres farkasveremmé válik, melyben csak akkor van élet, ha abban 4-5 farkaskölyök az anyjuk biztonságában készül a nagy betűs életre. Abban is biztos vagyok, ha a lelátó megtelhetett volna, a bajnoki címünk már hetekkel ezelőtt megszületik. Nem engedtük volna ezt a lagymatag, erőtlen és hit nélküli játékot. Az is valószínű, hogy a játékosok sem vállalták volna fel. De most megtehették és meg is tették. A Felcsút ellen még megbocsájtható volt (az sem volt könnyű), de amit tegnap Kisvárdán láttunk, attól már sötétbe borultak a zöld-fehér házak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Elhalasztott ünnep
Nem a legkellemesebb dolog az, amikor nagyon készülsz a születésnapodra, amikor minden vendéged megkapta a meghívót, amikor az üstben már fortyog a halászlé, amikor a hűtőben indulásra készen sorakoznak a pezsgők, és mikor már teríted az asztalt, egyszer csak ránézel a naptárra és rájössz, hogy fölösleges volt minden előkészület, elnézted a dátumot, a szülinapi buli csak a jövő héten aktuális. Egy pillanatra el is bizonytalanodsz, gyors keresés a fiókok mélyében, valahol meg kell lennie a születési anyakönyvi kivonatnak. Mikor szembesülsz a ténnyel, tétován állsz a szoba közepén, fanyar mosoly kíséretében pásztázod végig a megterített asztalt, majd kintről hallod, hogy vadul csahol a kutya, az odakozmált halászlé már úgy lövelli ki az üstből a halászlevet mint a Vezúv 2100 évvel ezelőtt, mely maga alá temette Pompeii-t. Tegnap este olyan szerencsétlenség nem ért minket mint annak idején Nápoly környékét, de az tény, nálunk is meg volt terítve az asztal, a pezsgős üvegek készenlétben álltak a nagy pukkanásra, valószínűleg a tűzszerészek is körbe „aknázták” az arénát és néhány mázsa szerpentin és konfekti arra várt, hogy betöltsék őket az ágyúba. Mert ünnepre készültünk, Kubatov elnök úr is bizakodva lépkedett a zöld gyepen miközben emlékeztetett arra, hogy utoljára 1926-1928 között fordult elő az, hogy a Ferencváros háromszor egymás után bajnoki címet szerezzen. Biztos volt benne, hogy ez a ritka bravúr tegnap este újból megtörténik. Ráadásul Szerhij Rebrov először a Szentélyben ünnepelhette volna a bajnoki címet. Az előző kettőt „idegenben”, 2019-ben a harmadik csillagot a Honvéd elleni vereséggel, majd 2020-ban szintén a Hidegkuti stadionban, szintén a Honvéd ellen, de már győzelemmel. Idén megadatott az, amit minden játékos, edző, szurkoló szeretett volna, hogy a Szentélyben véglegesítsük a bajnoki címünket, mely az egész szezon alatt egyetlen pillanatig sem forgott veszélyben. Sajnos mi nem lehettünk a lelátón, de olyan „kósza hírek” járták körbe az Üllői út környékét, hogy bizony ott is folynak előkészületek a bajnoki ünneplésre. Utólag abban is biztos vagyok, ha tegnap este megtelhetett volna a lelátó, nem veszett volna „kárba” a behűtött pezsgő és nem kellett volna a közvetkező napokban ideiglenesen leszerelni a fényekkel a csillagokig kilövő 32-s számot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Már csak egy lépés
A kissé hosszúra nyúló és sikeres válogatottbeli szünet után csendes volt a népligeti edzőpálya. Ami egyrészt örömteli volt, hiszen labdarúgásunk történetében még nem nagyon fordult elő, hogy még a kispad is körbeutazza Európát a különböző nemzeti válogatottak tagjaiként. Régen is voltak olyan időszakok, amikor 7-8 játékosunk is tagja volt a válogatottnak (pl. 1938 VB), ráadásul ők csak piros-fehér-zöld mezt viseltek, de a mai labdarúgásban már más szelek fújnak (nem mindig helyes irányban), így fordulhatott elő, hogy kevés olyan játéknap volt a VB selejtezők között, ahol nem lépett pályára Fradi játékos. És nem csak percekre, ráadásul Uzuni és Mak mérkőzéseket is eldöntött góljaikkal. Ez meg akkor is büszkeséggel tölt el, ha zöld-fehér játékosként más válogatott színeiben érnek el sikereket, ami a jelenlegi csapat erejét is mutatja. Természetesen gondot is jelenthetett volna Rebrov mester számára, hiszen a jelenlegi pandémiás helyzetben aggódni kellett azért, hogy a „nagy utazások” után lehetőleg sérülésmentesen és covid-mentesen érkezzenek vissza az Üllői útra. Mert hát szép és örömteli dolog a válogatottbeli szereplés, de a csapatnak vannak még befejezetlen ügyei, amit szeretnénk minél gyorsabban „tető alá hozni”. A gyorsításhoz csupán két győzelemre vagyunk, az érmeket már fényezik, de mindannyian tudjuk, a hátralévő 6 forduló még nem ígérkezik babazsúrnak, hiszen az ellenfeleink – ahogy eddig is – ellenünk próbálják majd bizonyítani, hogy méltók az NB1-s tagsághoz, vagy éppen elindultak azon az úton, hogy 3 éven belül megtudják szorongatni a Fradit. Szavak szintjén eddig is jók voltak (ebben a rangsorban a benzinkutak állnak is élen), de ezt már megszoktuk. Azt is, hogy ha éppenséggel nem sikerül eredményt elérni, akkor jönnek a mérkőzés utáni nagyot mondások, kifogások, nyafogások. Ezt tegnap Csizmadia mester emelte piedesztálra egy olyan mérkőzés után, ahol tényleg lelkesen és becsülettel küzdöttek, de ezért még nem szoktak szobrokat emelni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Méltón az ünnephez
„A szabadság oly kimeríthetetlen kincs, hogy azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik.” – Kossuth Lajos örök érvényű gondolata március 15-én a jelenben is elgondolkoztat minket. Vajon milyen érzéseket, gondolatokat ébreszt bennünk 1848 idusa? A tavaszt, a téli kábulatból való ébredést? Az erőt, a tenni akarást? A hétköznapokban igen, de március 15-én többet is jelent. Felidézi az önfeláldozást, az áldozatkészséget, a piros-fehér-zöld színeknek az összetartó erejét. 1848 márciusa felidézi bennünk a szabadság érzését, mely Kossuth szavaival soha nem múlik el, mégis vannak időszakok, amikor belerokkanunk a keresésébe. A jelenünk ilyen. Ahelyett, hogy kitűznénk a kokárdát, elmennénk a településeket tartandó megemlékezésekre, a szabadságharc hőseinket emlékére elhelyeznénk a megemlékezés virágait és egy főhajtással tisztelegnénk azon emberek előtt, akik megtanították nekünk a szabadság érzését, a haza szeretetét, otthon vagyunk korlátozva, bezárva. Ez természetesen nem hasonlít a 173 évvel ezelőtti függetlenségi törekvésekhez, a jelenünket továbbra is pandémia börtönében éljük, nekünk a szabadság iránti igény most mást jelent mint a márciusi ifjaknak. Mégis, mikor reggel felébredtem óhatatlanul kapcsoltam össze Petőfi, Jókai, Vasvári és a többi pesti „srác” szabadság utáni vágyát a jelenünkkel. Akkor Táncsics Mihály kiszabadítására gyülekeztek a Múzeum téren, a jelenben magunkat szeretnénk szabaddá tenni, minket kéne kiszabadítani a börtönünkből. Abból a börtönből amit tegnap délután is éreztem a Paks elleni győztes mérkőzés közben. Hiányzott a lelátó, az agora hangulata, a közös ünneplés, amikor a Fradi himnusz olyan erővel tölti be az Üllői út környékét, mint anno Petőfi 12 pontja a Nemzeti Múzeumnál. Sajnos ez továbbra is csak álom, amit egyre nehezebb elviselni, úgy végigélni a jelenlegi bajnokságot, hogy egyetlen mérkőzésen sem lehetsz ott a lelátón, egyre frusztráltabbá tesz. És bár a bezártság közepette kellemes élmény volt végignézni a Paks elleni 90 percet, benne egy újabb ötössel, még sem tudta feledtetni a közös öröm élményét. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A sorozat folytatódik…
Nem ilyennek álmodtuk meg a tavasz kezdést. Még a tél szorításában indult a szezon januárban, azóta 11 bajnokin vagyunk túl és a mérleg bizony elég felemásra sikeredett. 5 győzelem, 5 döntetlen és 1 vereség a mérlegünk, amit ha tavaly ősszel, a BL menetelésünk mellett érünk el, senki nem gondol semmiféle „rosszra”. De idén csak a bajnoki maradt (a magyar kupából idő előtt kiestünk), és bár elég sűrűn következnek a mérkőzések, de annak a csapatnak, melynek állítólag minden posztra két egyforma képességű játékosa van (talán ezt el kéne felejteni) és mely ősszel ennél sokkal flúgosabb futamon vett részt, nem kéne problémát okoznia. Természetesen nem azt állítom, hogy a csapat 60%-s teljesítménye katasztrofális lenne, mégis van hiányérzetünk. Nem is kevés. Néhány hete még kacagtunk a riválisunk bukdácsolásának és az Enigma készülékkel sem megfejthető utalásain, de azóta a bokor árnyékából előtűnő felcsúti alakulat kezdi elhinni, hogy világcsúcsot beállítva (mégis csak egy aprócska faluról van szó) megszoronghatja a bajnoki címvédőt. Persze a 13 pont még mindig tetemes előny, főleg annak fényében, hogy már csak 8 forduló van hátra, és nekünk 12 pont is elég a címvédéshez, de nehogy már elkezdjünk számolgatni! Nem csak a pontok számítanak, hanem a mutatott játék is, a szórakozástatás, végül is még akkor is a szurkolókért van ez a sportág, ha jelenleg az otthoni fotel helyettesíti a lelátót. Ezt is nehéz megemészteni, főleg a vírus egyre erőteljesebb szorításában. Igenis most kéne még több lapát arra a bizonyos gőzösre, még jobb, még szórakoztatóbb játék, hogy legalább 90 perc erejéig eltudjuk felejteni a ránk szakadó borzadályt. Helyette mit kapunk? Küzdelmes játékot, mely a legtöbb esetben mindenre hasonlít, csak nem az őszi Fradira. A tavasz eddigi 10 bajnoki mérkőzéséből volt kettő amin nehéz „fogást” találni (Fehérvár, Dózsa), ehhez jött még 1-2 elfogadható 45 perc, a többi meg…Nem is kell befejezni a mondatot, mert tegnap délután Zalaegerszegen a csapat a játékával megadta a válasz. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Miért csak egy félidő?
Kedd reggel arra ébredni, hogy ma bajnoki a táblázat utolsó helyezettje ellen lehetett volna felemelő érzés is. Végre egy könnyed 90 perc, mégis csak a tök utolsó látogat a már szinte bajnoknak tekinthető Fradihoz a Szentélybe. „Játszik a Fradi” – ötlött fel egyből bennem, mely nem a mérkőzésre utal, hanem azokra a pillanatokra, melyeket a még hűvös reggeli munkába menet közben lejátszottam a lelki szemeim előtt. Mert mégis csak bosszút kéne állni a januári fiaskón, mely nagy csúfságra véget vetett a 61 mérkőzéses hazai veretlenségi sorozatunknak. Talán nem illő bosszút emlegetni, még sem tudom tagadni, eszembe jutottak Clint Eastewood „Harry” filmjeit, benne egy akkora Magnummal, hogy daru kellett ahhoz, hogy azt a legendás színész kezébe adják. Visszagondolva az akkori vereség nagyon rosszul esett, nagyszerű és emlékezetes ősz után jött a pofon, ráadásul az akkor még veszélyesnek gondolt Fehérvár hintett egy ötöst a Dózsának. Együtt egy kicsit meg is terhelte a tűrőképességünket. Mely eleve közelít a végpont felé, annyira várjuk már a szabadságot, mint anno az afrikai rabszolgák a felszabadítást. Belénk égett a bezártság komorsága, a tehetetlenség, az arcunkat eltakaró maszk élettelenné teszi az utcát, volt mikor a nagynénémet nem ismertem meg. Utálom ezt az állapotot, most még az sem érdekel, hogy talán valamivel finomabb jelzőt kéne használom. És ha már nem lehet egy hétvége alatt beoltani az országot, akkor legalább ha odaülünk a tévé elé, akkor a zöld-fehér mezben játszók legalább 90 perc erejéig hozzanak mosolyt az arcunkra. Nem 45, nem is 55, hanem 90 percen át. Túl nagy elvárás lenne? Tudom, ők is hasonló „elvonási” tünetekben szenvednek, de most önző vagyok, mert szurkolóként annál, amit kedd este produkált a csapat sokkal, de sokkal többet szeretnék látni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ajándékozások hete
A szerdai kupafiaskó nem csak amiatt volt fájdalmas, hogy ezzel földöntúli örömet szereztünk a fejüket már a guillotine alá fektető Fehérvári legényeknek, hanem azért is, mert Rebrov mester elmulasztotta azt a lehetőséget, hogy eddigi 3 éves edzősége alatt feltudjon mutatni egy Magyar Kupa győzelmet is. Tudom, manapság nincs sok jelentősége a kupának (persze mást írnák ha még versenyben lennénk), ahogy látjuk a topbajnokságokban is inkább nyűg, mint dicsőség, mégis nehezen viseltük el a szerdai kiesést. Talán ha nem a nagynak éppen nem nevezhető vetélytárs ellen esünk ki, más a szánk íze, de másnap reggel amikor betértem a szokásos reggeli kiflimért a közértbe és a pénztáros hölgy arcán kéjes mosollyal felém vetette, hogy – mi van, tán kötelező volt kikapnotok? – legszívesebben visszafordultam volna, de mikor a „mozdony füstje megcsapott” a frissen sütött pékáruk illatával, csak egy mosollyal tudtam válaszolni. Amit nem is észlelhetett, mert a maszkot egészen a homlokomig húztam, hátha észrevétlen tudok maradni. Aztán miközben már a finom kiflicskét majszoltam azzal vigasztaltam magam, hogy nem történt tragédia, kikaptunk egy olyan mérkőzésen, ahol az első félidőben simán eldönthettük volna a meccset, majd a második 45 percet odaajándékoztuk a benzinkútnak, mert mégis csak a jövőben is kell tankolnunk, és bár hiába kezdenek elterjedni a kábeldugós autók, a labdarúgásunk dicsőséges múltja miatt is jobban szeretjük a benzines autók duruzsoló hangját. Túl sokat nem járathattam a motort, mert szombat este jött az örökrangadó, mely ugyan már régen elvesztette az örök és a rangadó jelzőket, de mégis csak felemelő érzés volt pénteken beleolvasgatni a két csapat közel százhúsz éves közös történetébe. Azzal azonban nem számoltam, hogy a csapat a bőség jegyében másnap este tovább fogja folytatni az ajándékozást és 35 perc alatt sutba dobja azt, amivel feledtetni tudta volna a szurkolókkal a szerdai fiaskót. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Majdnem sikerült…
„Új seprű, jól seper”, tartja a közmondás, mely a rendszerváltás első évében tartott önkormányzati választás kampányában hónapokig virított egy nagy fém trafóállomás oldalán, melyre egy lelkes aktivista – miközben a város polgármester-jelöltjének képével „illusztrálta” a közmondást -, nem elégedett meg ennyivel, és egy mondattal ki is egészítette azt: a söprűnek sem mindegy, hogy kifogja a nyelét. A hatás nem is maradt el, a megválasztott városvezetőre sokáig a „jó kezekben a seprű” jelzőt használta a város lakossága. A közmondás elég ismert (vidéken biztosan), talán emiatt is rémlett fel a trafóállomásra mázolt szöveg amikor a kiesési süllyesztőbe kerülő Honvéd kispadján újból edzőváltást határoztak el. Ami elsőre hidegen hagyott volna, hiszen a „mennyeinek” nevezett bajnokságunkban olyan rendszerességgel cserélődnek az edzők, mint…de ezt inkább hagyjuk, mert mégis csak szakemberekről van szó és nem egy bizonyos alsóneműről. Ráadásul a Honvéd kispadját az a Horváth Feri foglalta el, aki elég menőnek számít a jövés/menés kategóriában (10 év, 11 csapat), de mégis csak két évig a játékosunk volt, tagja a „századosok” klubjának és a 48 találatával elég szépen termelte a gólokat. Kedveltem is annak idején, néha elég váratlan helyzetekből is képes volt bevenni az ellenfél kapuját, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy azok az évek nem tartoznak a legkedvesebb emlékeim közé. Most nem részletezem az okokat, de nem is nehéz megfejteni, hogy a BL csoportkör utáni történések (csapat széthullása, a pénz elszórása, Dezső bácsi méltatlan búcsúja) elég mély nyomokat hagytam bennem. De térjünk vissza a jelenbe, hiszen most is hasonló utat jártunk be mint 25 évvel ezelőtt, de van különbség, ráadásul hatalmas. Ellentétben azokkal az évekkel, a csapat egyben maradt, a pénzzel jól sáfárkodtunk és ami a lényeg, már nem kell túl sokat aludnunk ahhoz, hogy újabb számmal gyarapodjunk, mely Rebrov mestert is az égig növő Üllői úti fák tetejére „repítik”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tévedésünk ára
Az Újpest és Fehérvár elleni győzelem, valamint a 16 pontos előny ellenére sem ígérkezett könnyű menetnek a Mezőkövesdi kirándulás. Óhatatlanul eszembe ötlött az egy évvel ezelőtti fiaskó, mely a hazaiak számára olyan örömöt jelentett, mint számunka az őszi BL csoportkör. Az akkori vereség végül is nem okozott túl nagy traumát, hiszen simán behúztuk a bajnoki címet, mégis elővillant a kezdő sípszó előtt. Azóta Kövesden is fennforgás történt, a tavalyi „sikeredző” már padon kívül van, és az őt helyettesítő Pintér Attila elég gyorsan rendbe rakta a Kuttorral a kiesés szélére sodródó csapatot. Mindezektől függetlenül túl sok előzetes ideg nem tornyosult a lelki szemeim előtt, bár felkészültem egy harcos, kemény 90 percre. Az már a Fehérvár elleni győzelem után felmerült, hogy a következő meccsek legnagyobb feladata Rebrov mester számára az lesz, hogy fenntartsa a győzelmi „kényszert”, hogy a csapat egy pillanatig sem higgye azt, innentől már minden mérkőzés ajándék. Utólag, főleg a 90 perc ismeretében nem egy nehéz feladat az előbbi megállapítással példálózni. Mégis csak kétgólos előnyt tékozoltunk el, ami eddig nem volt jellemző a csapatra. Ha jól rémlik ez csak egyszer fordult elő 2018 őszén, hazai pályán a Fehérvár „elődje” ellen. Azóta az volt a jellemző, ha megszerezzük a vezetést, amire még ha ráteszünk még egyet, a bíró sípolhat is hármat, mert vége a mérkőzésnek. Ennek megdöntésére vasárnap délután kellett egy olyan ellenfél is, akik az első perctől a végéig harcosan küzdjenek és egy pillanatig sem mondjanak le az egyenlítés lehetőségéről. És persze kellett hozzá az is, hogy mi is elhiggyük Boli gólja után, hogy kedvenc bírónknak nincs más választása, mint hármat fújni a sípjába. Tévedtünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....