Jegyzetek
2015 – Az út kezdete II. (Az ígéret földje)
Békésen teltek 2015 első hetei. A hideg, zimankós tél is váratott még magára, a hó is nyugdíjba vonult, így az egyre szépülő népligeti edzőcentrumban január 24-én már le is játszottuk az első felkészülési mérkőzésünket. Túl nagy játékosmozgás nem volt, de akik jöttek meghatározták a Ferencváros 2015-s sikeres szereplését. Az ecuadori Cristian Ramírez az FC Nürnbergtől érkezett, Hajnal Tamás meg 18 év után tért vissza az Üllői útra. Tamás 16 évesen, 1997-ben mutatkozott be a Fradiban (Varga Zoltán edzősége alatt) egy nemzetközi barátságos mérkőzésen és egy „többlépcsős” külföldi légiós élet után szintén nemzetközi barátságos mérkőzésen húzhatta magára újra a Fradi zöld-fehér mezét. Érkezésével összeállt a Gera-Hajnal páros, elégedetten dörzsöltük tenyerünket, hiszen bár együtt bőven benne lettek volna a nyugdíjkorban, de játéktudásukkal és a hozzáállásukkal példaképpé váltak. Jött a szokásos török edzőtábor, sok edzéssel és csupán két felkészülési mérkőzéssel. Hazaérkezés után sem játszottunk futószalagon, ami szokatlan volt, ráadásul a bajnoki nyitányig lejátszott öt felkészülési mérkőzésből sem látszott, hogy Dunaújvárosban kik fognak kifutni a pályára. Ez persze nem jelentette azt, hogy a szakmai stáb a sötétben tapogatózott, hiszen az a csapat, mely 2015. március 1-én megkezdte (helyesebben folytatta) a tavaszi idényt, egy-két kivétellel az egész évben meghatározta a Ferencváros játékát: Dibusz – Dilaver, Nalepa, Mateos, Ramírez – Somalia – Varga R., Gera, Hajnal, Lamah – Böde. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 54.
Tragikomédia Budapesten, „minicsoda” Amszterdamban…
Annak ellenére, hogy Hollandia csinos, nett, minden tekintetben vonzó ország, szinte biztos vagyok abban: Egervári Sándor hozzávetőlegesen úgy tartja számon (legalábbis a tulipánosok labdarúgását), ahogy Napóleon kezelhette Waterloót.
Valahogy úgy hozta az edzői (bal)sorsra, hogy kapitánysága alatt három méretes verésbe is belefutott ellenük, és miután ezek mindegyike tétmeccs volt (szöges ellentétben Verebes vagy éppen Erwin Koeman hollandoktól elszenvedett ugyancsak iszonyatos nagy zakóival) a seb, ha lehet, még jobban fájt, még akkor is, ha az akkori holland válogatottat egy partdobás erejéig sem lehetett összehasonlítani futballtudásban a mi nemzeti tizenegyünkkel.
2015 – Az út kezdete I.
Amennyiben a magyar labdarúgás irányítói a létszámcsökkentés mellett bevezették volna a tavasz/ősz lebonyolítási rendszert akkor a Fradisták karácsonyfáján nem valami retro csúcsdísz tört volna az ég felé, hanem egy 29 szám pompázatos ragyogása töltötte volna be a meghitt családi estéket. Azt persze már régóta tudjuk, hogy a fociban nincs „ha” (mellesleg a hétköznapokban sem ajánlatos így kezdeni egy mondatot), de mégis jó érzés eljátszani a gondolattal, már csak azért is, mert amit a Ferencvárosi labdarúgás 2015-ben teljesített, arra már nagyon régen nem volt példa. Olyan mélyen nem szoktam foglalkozni a számok rejtelmeivel (az szerkesztőtársam specialitása), de abban biztos vagyok, hogy bár az ilyen fajta összehasonlításoknak nincs túl sok gyakorlati értelme, egészen a hatvanas évekig kéne visszanyúlnunk. De mivel még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy az „aranylábú gyerekek” dicsőséges korszakát bármilyen összehasonlításban mérlegre tegyem a jelennel, így inkább maradok a 2015-s évnél. Annyit azért „megengedek” magamnak, hogy átvéve a hatvanas évek tavasz/ősz rendszerét, egyben próbálom értékelni az esztendőt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 53.
A Huszti-levél átírja az Egervári-kötet első fejezetét
Minden jel arra mutatott: Egervári Sándor színrelépésével részint megnyugodnak a kedélyek (ez mindenekelőtt a kapitány habitusából fakadt) a válogatott házatáján, részint a U20-as vb-n remek eredményt elért és akkoriban kétségkívül kecsegtető jövőt ígérő fiatalok fokozatos beépítésével végre lesz egy olyan nemzeti tizenegyünk, amely nemcsak a világ négy égtája felé kommunikálja minden lehetséges eszközzel és a modern technika vívmányával, miszerint a következő Európa-bajnokságon vagy világbajnokságon már (ha törik, ha szakad) ott leszünk, hanem meg is valósítja azt.
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 52.
A miniszterelnök MLSZ-elnököt, az elnök szövetségi kapitányt választ…
Nehéz lenne eldönteni, hogy Erwin Koeman távozása a magyar szövetségi kapitányi kispadról a hollandnak vagy a magyar szurkolóknak okozott-e nagyobb megkönnyebbülést, ám ennek a kérdésnek a megválaszolása nem is tartozott az igazán sürgős és égető gondok közé, hiszen a válogatott újra ott áll teljesen kifosztott kamrával: sem csapata, se közeli, megoldandó feladata, sem szövetségi kapitánya nem volt!
Feljegyzések a fotelból – Elfogytunk a végére
Szolón, az ókori görög demokrácia atyja mondta, hogy „ahhoz, hogy az ember győzni tudjon, hozzátartozik, hogy tudjon veszíteni is”. Az a kedves olvasó, aki esetleg nem látta a tegnap esti mérkőzést és esetleg a foteles jegyzetemből akar értesülni az eredményről, annak az előbbi idézet bölcselet elolvasása „doszta” elegendő ahhoz, hogy a böngésző jobb felső sarkában lévő „X” gombra kattintson. Legszívesebb én is ezt tenném, teljesen fölösleges advent harmadik vasárnapján rossz érzéssel fogadni a közénk szálló angyalt, aki kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében…épp olyan erővel, épp olyan tisztán ahogy tegnap este a Groupama Arénát körbeölelte a zöld-fehér szeretet. És ez akkor is így van és így is marad addig amíg létezik az igazi Fradizmus. Annak nincs köze egy elvesztett mérkőzéshez, egy szomorú évzáróhoz, amit nem pontosan így terveztünk, de valahogy a sors úgy gondolta, jobb ha időben szól, ha időben figyelmeztet minket, hogy még van dolgunk bőven és ami a tegnapi napig olyan szépnek és varázslatosnak látszott, ott bizony vannak még olyan porszemecskék, melyek megakadályozhatják a tökéletes működést. Ettől még nem dől össze a világ, az alapok továbbra is erősek, de amit eddig lazán elintézünk egy „ráérünk arra még” mondattal, a tegnap esti vereség után már tudjuk, a közelgő tél szorításában a csapat megerősítése lesz a vezetők legfontosabb feladata. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Jön a 216. derbi!
Minden a hét elején kezdődött. Ahogy elmúlt a Paks elleni mérkőzés okozta kábulat és örömmel konstatáltam, hogy a lábamban is kiolvadt a jég, szép lassan rájöttem, hogy kivel is játszunk a következő fordulóban. Eleinte furcsa bizsergést éreztem, de mivel nem most készülök először a derbire, tudtam, hogy ez még csak a kezdett. Folytatódott a hajnali ébredéssel, mikor is tíz percenként lejátszottam magamban a mérkőzést. Nem árulok el túl nagy titkot, de mindig nyertünk. Annak ellenére, hogy sajnos az agyam azon része, mely tárolja az emlékeket, mostanság sűrűn becsap, de az elmúlt 30 év Dózsa elleni derbikből az elmúlt napokban egyre több jött elő. Az persze megint érdekes, hogy a vesztes mérkőzések (tán voltak ilyenek?) nem nagyon akartak a szemem elé tárulni, de ez talán érthető is. A Fradisták számára biztosan. Mert szombaton nem csak egy mérkőzés lesz, hanem „a” mérkőzés, mely keretbe foglalja zöld-fehér hitünket, a 115 éves dicső múltunkat. Sokan megpróbálták már megfejteni a titkot, de nem sikerült. Ezért nem is kísérletezem vele, mert nincs értelme. Ha véletlenül rá is találnék a megoldásra, azzal megölném a bizsergést, a feszült izgalmat is, azt meg végképp nem szeretném. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 51.
Koeman látványpéksége csak égett kiflit gyártott…
Amire a magyar publikum (dacára annak, hogy az elsősorban barátságos mérkőzéseken elért szép eredmények mellett, amikor élesben ment a játék, azaz Eb-selejtezőket kellett megvívni, a sorozat végén a magyar válogatott csoportjában a 6. helyen végzett) elkezdte megszeretni Várhidi Pétert és a fiatal kapitánynak a maga „kölykökből” álló nemzeti tizenegyét, már meg is kaptuk a nyakunkba azt az Erwin Koemant, aki ellen igaz, hogy senkinek sem volt oka különösebben protestálni, de akinek személye és addigi eredményei az igazi, felszabadult örömre sem adtak okot.
Feljegyzések a fotelból – Zimankós ötös
Utoljára 1992. június 20-án voltam idegenbeli mérkőzésen. Előtte sem fordult elő sokszor, számomra egy Fradi meccs mindig az Üllői út 129-t jelentette és jelenti a mai napig is. Tudom, hogy ez joggal kritizálható álláspont (amit el is fogadok), de vidékiként nekem mindig ünnep volt „felmenni” Pestre még akkor is, ha számomra egy kissé idegen és rideg volt a nyüzsgő főváros (a mai napig az). 23 évnek kellett eltelnie, hogy „kimozduljak” a Szentély ölelő karjaiból. Ehhez persze több összetevőnek kellett olyan remekül összejátszania, mint a Fradi csatárainak a második gólunknál. Kellett hozzá az, hogy a magyar labdarúgás érdekeit képviselő és az adózók pénzéből fenntartott televízió ne közvetítse élőben a Ferencváros mérkőzését. Ettől még nem mozdultam volna ki a meleg szobából, de most szerkesztőtársam döntött úgy, hogy „lejön” Kalocsára, és ha már itt van, akkor a baráti találkozót összekössük egy paksi látogatással. Elsőre jól hangzott a program, de mikor felkapaszkodtunk a vendég szektor vastribünjére, már éreztük, hogy a decemberi metsző szél nem biztos, hogy emlékezetessé fogja tenni a szombat délutánunkat. Pedig zimankó ide vagy oda, végül is egy remek délutáni programnak bizonyult a paksi vendégeskedés. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Harcoltunk, küzdöttünk, győztünk
Nem könnyű feladat hétköznap reggel, egy kevésbé átaludt éjszaka után megírni a tegnapi mérkőzés „jegyzőkönyvét.” Mégis csak hétköznap van, ráadásul Mikulás bácsi már készülődik a hétvégére, nekem meg 8-kor nyitnom kell az üzletem ajtaját és ahelyett, hogy nyugodt, békés körülmények között örömködnék az újabb rangadón aratott győzelmünkön, a nem mindig kedves vevőket kell kiszolgálnom. Pedig siettem, az otthoni kávémat is kutyafuttában ittam meg (inget is kellett cserélnem miatta) és bár tegnap éjfél magasságában (akkor értünk haza) még úgy terveztem, hogy ha hajnalban kinyílik a szemem, akkor kisunnyogok a konyhába, gyorsan felhörpintek egy kávét és megpróbálom Tabi László gyorsaságában megírni a jegyzetemet, de erre nem került sor. A kiváló író, publicista mondta egyszer a kiadójának, aki számon kérte mert nem adta le időben az írását, hogy szóljon Marikának, hogy négy cukorral kérem a kávét, közben meg fűzzön be egy géppapírt, és amíg szürcsölöm a botrányosan olcsó és rossz kávéját, lediktálom a novellámat. Ilyen gyorsan nekem nem megy, pedig a tegnapi 90 perc még a szemem előtt pereg, ráadásul még 8 óra sincs, így a „Nyitva”-táblát sem kell elfordítani, de az itteni kávéfőző megmakacsolta magát, valami furcsa sistergő hangokat hallok a raktárból, talán ki kéne kapcsolni, de a második kávém nélkül képtelen leszek tovább püfölni a billentyűzetet…Inkább megnézem mi folyik (vagy inkább nem folyik) a raktárban. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
