Amióta Ricardo Moniz a Fradi edzője úgy lebegünk az érzelmek hullámhosszán, mintha a londoni óriáskerekén ülnénk. Pedig az elmúlt években megtanultunk nagyon is a földön járni még akkor is, ha voltak pillanatok amikor a csalfa illúziók néhány centis lebegést engedtek az álmainknak. A holland mester érkezésével napok alatt forrósodott fel a hangulat, naponta jöttek a hí­rek az új edzésmódszerekről, érkeztek az általa kiválasztott játékosok és már az első mérkőzésen (az a bizonyos „nem nyert” találkozó) látható volt, hogy itt olyan változások fognak történni melyek idővel meghozzák a sikert. A lényeg az „idővel” szón van, és bár tudtuk és éreztük, hogy nem fog menni minden varázsütésre, de a szurkolók egy „Rodolfo Monizra” vágytak, aki csak int egy csiribí­-csiribát, és egyből előttünk fog heverni az egész magyar bajnoki mezőny. Én is beleestem ebbe a hibába, pedig tudom, hogy csak a következetes és előre kigondolt és végigvitt út az egyetlen járható. Melynek egyik alapkövét tegnap a „vidéki fellegvárként” aposztrofált DVTK legyőzésével tette le a mester. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →