N. Pál József
„…az én mentalitásom nem erre a világra való”
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben

I.
Zoli, hát végleg el…?

Mindannyian elmegyünk földi életünk törvénye szerint, emlék, s megbékélés marad utánunk leginkább, de van veszteség, amely feldolgozatlan marad, mindörökre talán. Petőfi, József Attila, Soós Imre vagy Latinovits Zoltán halála például valami fel-feltörő kollektí­v lelkiismeret-furdalásként él bennünk nemzedékeken át, tán a szégyen s az önvád kevercseként is valamiképp; hogy nem figyeltünk, hogy nem vigyáztunk reá (reájuk) eléggé, hogy nem értettük őt (őket) igazán, hogy már megint eltékozoltunk valamit. Németh László szava jut eszembe még: „egyszer az emberiség is í­gy fog ránk mutatni – í­rta 1944 háborús telén –, »ezek azok, akik Adykat kaptak s azon túl, hogy megölték őket, nem tudtak mit kezdeni velük«”. Egy váratlan távozás döbbenete, a sajgó hiány különösen felkorbácsolja az érzelmeket, ez igaz, ám higgyük el: lelkünk mélyén a bélyeget a beletörődést követően is viseljük tovább és tovább.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →