fotelszurkoló
Feljegyzések a fotelból – 21 avagy álom luxuskivitelben
„…azok, akik szeretik egymást, összetartoznak, és csak együtt lehetnek igazán boldogok.” – Truman Capote írta le ezt a nagyszerű gondolatot az Álom luxuskivitelben című regényében (film is készült belőle, amit minden idők egyik legjobb vígjátékának tartanak), mely tegnap késő este, zuhogó esőben több mint tízezer boldogan ölelkező Ferencvárosi szurkolónak lett a „védjegye”. Nehéz, vagy talán nem is lehet szavakba önteni azokat az érzéseket, melyek még egy órával a kupadöntő után is betöltötte az arénát. Hiába szakadt az eső, hiába vált az első nyolc sor az eső martalékává (köztük voltam a barátaimmal én is), a stadion aulája még 11 óra tájékán sem akart kiürülni. Jó volt együtt lenni, jó volt 11 év után újra magyar kupát nyerni és 20-ról 21-re lépni, mely lehet, hogy kis lépés volt a magyar labdarúgásnak, de nagy lépés volt a Ferencvárosnak. Megmerem kockáztatni azt is, hogy a 2006-os jogtalan kizárásunk után tegnap száguldott be a Fradi-vonat az állomásra, miközben porrá zúzta a magyar bajnokot, akik különféle statisztikákban már Európa élmezőnyébe tartozott. Azt persze én sem állíthatom, hogy a 50. percig nem volt méltó ellenfél a Videoton (bocsi, ez egy kicsit fellengzős kijelentés – de ugye most meg lehet bocsájtani?), de amit a Fradi az utolsó 40 percben produkált azt még az esőistenek sem fogják tudni elfelejteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Már csak egy lépés az ezüst
Májusi eső aranyat ér – tartja a népi mondás mely több évszázados tapasztalaton alapul és a mezőgazdaságban egy kicsit járatosaknak nem is nagyon kell magyarázni az értelmét. Erre még rá tesz egy lapáttal Zsófia napja, melyre a megfigyelések szintén esőt jósoltak… és milyen igazuk volt (pedig akkortájt még nem léteztek műholdak, számítógépek és a manapság oly népszerű Lajosok, Noémik és Luciák sem). A Duna középső szakaszán napok óta esett, aminek a paprikatermelők örülnek (kalocsai „piros arany”), de a focikedvelők már nem nagyon. Főleg azok a csapatok nem, akiknek ilyen esős időben kell pályára (már mikor nem marad el a meccs) lépniük Pakson. Nekünk meg ma délután ez volt a kötelező penzum. Amikor reggel felébredtem és felötlött bennem, hogy ma Pakson lépünk pályára, miközben a májusi eső rendületlenül esett, először is egy 2013 őszi meccsünk jutott eszembe, ahol döntetlent értünk el (talán 2:2 lett az eredmény), és már akkor felvetődött, vajon egy ilyen pálya hogy a fenébe kaphat NB I-s licencet? Most úgyis divatos licencelni és tudva levő, hogy több csapatot szándékozik annullálni a bizottság. Azzal egyet is lehet érteni, hogy elsődleges szempont a pénzügyi stabilitás, de talán figyelembe lehetne venni a pályák állapotát is. Azt nem tudom, hogy a paksiak szerepelnek-e a nagy stadionrekonstrukciós programban, de abban biztos voltam, ha délutánig nem áll el az eső és a nap nem fogja felitatni a paksi pálya mocsarát, akkor a hazai csapat remek formája mellett, a talajjal is meg kell küzdenünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egypontos ajándék
Nem kedvelem a Debrecen elleni meccseket. 12 évvel ezelőtt, egy május végi borzalom úgy égett a csontjaimba és olyan mély sebet ejtett, hogy utána 6 évig még az Üllői úti felüljárót is elkerültem. Nehéz volt feledni azt a pénteki napot, de ahogy mondani szokás, az idő végül is minden sebet begyógyít. A bajnoki lebonyolítási rend miatt talán nem törvényszerű, de ha május, akkor Debrecen. És nem csak 2003. május 30.-a, amikor elvesztettük a bajokságot és sokan a hitünket is, hanem szinte napra pontosan egy évre rá egy újabb bajnoki döntő a Loki ellen, ahol már nem hibáztak Geráék, igaz a 28. bajnoki címünkhöz (de régen volt már!) kellett az ellenfelek botlása is. 11 évvel később, a III. Szentélyünkben nem a bajnoki cím volt a tét (talán majd jövőre), sőt ha jól belegondolunk az izgalmakat száműzhettük is volna. A bajnoki cím eldőlt, kupadöntősként biztos a kora nyári kupaindulás, az meg, hogy másodikok vagy harmadikok vagyunk, statisztikailag fontos, de érzelmileg nekünk csak a végső diadal adhat megnyugvást. Ennek fényében eléggé nyugodtan készülődtem a 81. Ferencváros-Debrecen bajnoki rangadóra, magamban talán csak annyi feltételt szabtam, hogy játsszunk egy jót és lehetőleg folytassuk a veretlenségi sorozatunkat. Az eredménytől függetlenül a barátaimmal úgyis jól fogjuk érezni magunkat. A végén mégis „fancsali” mosoly ült az arcunkra. Szeretek ajándékozni, de nem egy pontot…és főleg nem a Lokinak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Úgy alakult…
A vasárnapi záró forduló előtt már csak egy kérdés foglalkoztatta a Fradi szerelmeseit. Vajon a szerdai Magyar Kupa döntőbe jutás után, amit Doll mester finoman fogalmazva sem nevezett elfogadható teljesítménynek, vajon milyen arcát mutatja majd a csapat? Ráadásul a hétvégi fordulók olyan eredményeket hoztak melyekre a magyar média úgy csapott le, mint a Fradisták az új Sasra. „Ha a Fradi nem nyer Pécsett, akkor a Videoton már bajnok” – kevés olyan online felület volt mely kihagyta ezt a bulvárhírt, mert ugye a Fradi nevével mindent el lehet adni. Arról már kevés helyen emlékeztek meg, hogy a mai napon lettünk 116 évesek, igaz, az „csak” történelem, és az „csak” a magyarságunk része. Ennél fontosabb volt a Videoton edzőjének egy kissé pökhendi nyilatkozata, miszerint „mindenki ott nézi a Fradi-meccset, ahol akarja”. Kiragadott mondat volt a főcím és értem én, hogy a Videoton már bajnoknak tekinthető (csak halkan jegyzem meg, nekik ez lesz a második, nekünk meg 28 van!), és valószínűleg a szívük szakad meg, hogy nem tudnak hazai pályán ünnepelni. A sorsolás „szeszélyének” következtében legközelebb csak az utolsó előtti fordulóban játszanak otthon, így ha megismétlődött volna az a csúfság, mely 1992. szeptember 12-én az Üllői úton – amikor is a Pécs szakította meg a 22 mérkőzéses győzelmi sorozatunkat -, akkor a Videoton játékosai Carrillo szavaival élve, „aztán ha úgy alakul és lesz rá igény, összejöhetünk valahol.” Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Gálaelődás
Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen gála után nem találom a szavakat. Mintha lebénultam volna, három órával a bírói hármas sípszó után csak ülök a gép előtt és képtelen vagyok egyetlen értelmes mondatot is kipréselni magamból. Tudom, hogy a felhőtlen öröm néha gúzsba köti az embert. Egy régi bölcselet szerint ha az öröm nincs megosztva, az fiatalon hal meg. Pedig a boldogságnak mindig tárgya van, mert mindig valami miatt vagy boldog. Egy olyan érzelem, melynek létezése egy külső dologtól függ. Az örömnek viszont nincs tárgya. Létezik benned anélkül, hogy bármilyen megmagyarázható érved lenne. Az ő létezése hasonlít a Napéhoz. Éget, hála a saját szíve tüzelésének. Akik ma kint voltunk a Szentélyben a nap égető sugaraival kísérve egy olyan boldog 90 percet élhettünk át, melyről ha ókori görög verselő lennék, ódákat zengenék. De nem vagyok sem görög, sem költő, csak egy „öregedő” Fradista, akinek 2015 tavasza a legszebb emlékeit idézi meg. Ugye emlékeztek 1992 tavaszára? Akkor ha jól emlékszem 13 győzelem mellett 2 döntetlennel értünk a csúcsra. Akkor Diósgyőrben volt a gálaelőadás, ma meg a Groupama Arénában. És nem csak a mérkőzésen, de előtte is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kölcsönhármas visszajár
Foteles történetem közel 5 éves időszakában kétszer fordult elő, hogy a jegyzetet egy olyan mérkőzésről írom, amit élőben nem láttam. Egyszer talán a nátha döntött ágynak, egyszer meg családi esküvő állt az „utamban”. Akkor még azt hittem, hogy egy ideig az lesz az utolsó esküvő a családban, de hát az élet néha tud csavarni a dolgokon, így szombat délutánra újra berendelt egy boldogító igent. Néhány nappal ezelőtt találkoztam az ifjú párral és tettem egy kósza próbát a kérdésemmel: – Nem lehetne elhalasztani ezt az esküvőt? A mosolygós ara pillanatok alatt vált igazi „fúriává”, ha tehette volna mind a tíz körmét belém marja, de ebben szerencsére megakadályozta, hogy éppen aznap volt találkozója a pedikűrössel. Így csak villámokat szórva fordult felém: – Tán tudsz valamit amit én nem? Ennél a pontnál éreztem, hogy talán egy esküvő előtt álló arának nem kéne ilyen kérdést feltenni, el is öntött a zöld pír, de a vőlegény még időben lépett. – Ugye Fradi meccs lesz szombaton? – kérdezte nevetve, melyre már az ara is megenyhült, de egy lágy „gyomrost” azért bevitt. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vajon mit csináltam volna, ha úgy döntenek, az esküvőt április 12-én rendezik meg. A derbi napján… a tavasz ünnepén. Az már bizony komoly szakítópróba lett volna (a pont után képzeljenek oda egy mosolygós smile-t). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – MegDOL(L)gozott győzelem
Nem tudtam reggelig várni az írással. Pedig mire hazaértünk Laudetur barátommal, az óra már 10 óra felett járt, de úgy éreztem, ha egyből nem adom ki magamból az örömet és a feszültséget olyan „kárt” okozok saját boldogságomnak, amit örökre bánni fogok. Egy derbit megnyerni mindig többet jelent három pontnál, és ha ezzel egy felejthetetlen élmény is párosul, az úgy ivódik be a Fradista lelkünkbe mint az első szerelem semmivel sem pótolható varázsa. És ahogy kamaszkorunk legszebb nyaráról, úgy a mai derbiről sem könnyű papírra vetni azokat az érzéseket, melyeket ha nem élünk át teljes lényünkkel pillanatok alatt válhatnak köddé. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a legmélyebb érzelmeinket nem könnyen osztjuk meg a nagyvilággal (vannak akik igen, de őket vagy zseniknek, vagy celebeknek hívjuk) akkor talán nem meglepő, hogy az első néhány mondatom után tartanom kellett egy kis szünetet, hiszen sem zseni, sem celeb nem vagyok, csak egy „öregedő” Fradista, aki ma olyan élménnyel gazdagodott, melynek papírra vetése meghaladja az „írói” képességeit. Ettől függetlenül megpróbálom, még akkor is, ha a végeredmény eléggé bizonytalan. De tudom azt, hogy akik ma a Szentélyben töltötték a délutánt (plusz néhány órát az estéből) azoknak újat nem tudok mondani, hiszen együtt éltük át a 214. derbi minden mozzanatát, a prológustól az epilógusig. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Magunknak tettük nehézzé
Vajon húsvét nagypéntekén véget ér Dibusz Dénes „gólböjtje”, és ha igen, azzal véget is ér a 11 mérkőzéses veretlenségi sorozatunk? Ezek a kérdések jutottak eszembe ma reggel miközben az áruház húsos pultjánál próbáltam kiválasztani az idei húsvéti sonkát… mely sonka csak a nevében (vagy talán még abban sem) hasonlított gyerekkorom füstölt sonkájára, amit apám már péntek este kitett az ebédlőasztal közepére. Akkor még nem nyúlhattunk hozzá, a szavaival élve pihentette és érlelte másnapra. Amit eleinte még el hittünk, de mikor másnap reggel felkelve kisebbnek véltük a sonkát, kételkedni kezdtünk az érlelés folyamatában, de akkor jött anyám „cinkos” mosolya és meséje az éjszaki kisegérről mely pillanatok alatt elfeledtette a sonkafogyás igaz történetét. Ráadásul a szombati nap nálunk már a sonkafőzésről szólt és amikor a füstölt illat átlengte a konyhát órákig képesek voltunk anyánk mellett toporogni a konyhában. Arra nem nagyon emlékszem, hogy régen játszottunk-e nagypénteken bajnokit, de ahogy a sonka, úgy a hétvégi menetrend sem a régi. Szerencsére a csapat jelenlegi formája és eredményessége már a régi időket idézi. Fél éve nem kaptunk ki, hét tétmérkőzésen Dibusz nem kapott gólt, mellyel olyan legendákkal került egy „listára”, mint Csikós Gyula és Géczi István. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Intelem, libacomb és egy tökéletes vasárnap
A magyar labdarúgás történetében a Ferencváros-MTK mindig is örökrangadónak számított. Azt persze én is tudom, hogy erre a „titulusra” elsősorban a két csapat 112 éves múltja adja az érvet, és főleg a 20-as és a 30-as évek összecsapásai, melyek igazi társadalmi események voltak akkoriban. Azokban az években nem csak a pályán, de a kulturális életben is „összecsaptak” a hívek és olyan glosszák jelentek meg a sajtókban, melyeket a mai, egy kissé túlérzékeny világunkban nem is jelenhetnének meg. A történelem viharai ezt a fajta előcsatározást végleg kiírták a kulturális életből, gondoljunk csak az MTK vesszőfutására a 40-es években, a Fradi helyzetére az 50-es években, melyek bár összekapcsolták a két csapat sorsát, még sem tudott idővel visszatérni az örökrangadók társadalmi „fillingje”. Ettől függetlenül voltak olyan baráti közösségek, ahol nem feledték a két csapat közötti „különbséget”. Ilyen volt nagypapám is, akinek szomszédja, üzlettársa (vagyis helyesebben seftelő társa a hatvanas évekből) MTK szurkoló volt. Mivel a két öreg szinte naponta ugratta egymást, így az örökrangadók előtti és utáni tréfák természetesek voltak a családban. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kötelező helyett szenvedés
Már a hét elején, amikor még a Győr elleni diadal mámorában éltünk eszembe jutott 2009 augusztusa. Nem az akkori nyár sugárzó fénysugarait szerettem volna átemelni 2015 márciusának komorságába, bár egyre jobban unom a nap nélküli telet és egyre jobban megértem a dánokat, miért is lesznek depressziósak a közel hat hónapos napfény nélküliség miatt. Nekünk persze nagyon jól jött a múlt szombati siker (kivételesen még a nap is ragyogott az égen!), fürdőztünk is rendesen a remek játék fényében, de kedd magasságában valahogy eszembe jutott a visszatérésünk évének nyíregyházi „kalandja”. Visszanéztem az akkori foteles jegyzetemet (Az expressz kisiklott), mely nem sugárzott túlságos jókedvet, de megpróbált túllépni a kínos vereségen. Akkor még élt bennünk a bizonyítási vágy, a jogtalan három éves büntetésünk után, a ZTE ellen aratott fényes győzelem újra kinyitotta a remény kapuját. Kevesen gondolták, hogy rá egy hétre, Nyíregyházán egy gyors mozdulattal becsapják az ajtót az orrunk előtt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
