fotelszurkoló
Feljegyzések a fotelból – Ez jó mulatság, férfimunka volt!
Vártam a Győr elleni rangadót. Nem csak azért, mert ebben az évben először léphettem be a III. Szentély „szkenner-védett” kapuján. Kíváncsi voltam az újra vetett fűre, arra, hogy vajon mennyien gondoljuk úgy, hogy a szombat délutánunkat a Fradinak szenteljük és főleg arra, hogy vajon a felkészülési mérkőzések győzelmi sorozata mennyit is ér egy erős ellenféllel szemben. No meg arra, hogy a Hajnal-Ramirez-Varga trióval mennyivel lettünk erősebbek, hogy velük milyen hadrendet választ a Mester. A Dunaújváros és a Csákvár nem volt igazi felmérő még akkor sem, ha az előbbi otthonában szenvedtünk egy kicsit, bár a győzelmünk egy pillanatig sem forgott veszélyben. A Győri ETO mégis csak más, még akkor is, ha nincs velük a Mágus és Horváth Edét is lecserélték egy négykarikás autómárkára és Póczik, Burcsa, Hajszán és Szentes helyett már légiósok próbálják újra felidézni a régi szép időket. Sajnos már nálunk sem a Pusztai, Szabó, Nyilasi, Máté csatársor rohamozza az ellenfél kapuját és ha már „véletlenül” ez a négyes jutott az eszembe, akkor természetesen minden Fradistának 1974. szeptember 25-e ugrik be (vajon miért is?), amikor az Üllői út eredményjelzőtáblája majdnem kiakadt, oly sokszor kellett Szabó Feri nevét egymás után leírnia (pontosan ötször!). Nem akarok igazságtalan lenni, a győrieknek is számos szép emlékük van az Üllői útról, gondoljunk csak csak 80-as évek elejére, amikor két alkalommal éppenséggel nálunk harcolták ki a bajnoki címüket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Három pont, plusz hiányérzet
Egy héttel ezelőtt, amikor az I. Novák Dezső Utánpótlás Emléktorna gálamérkőzésén bevonultak a csapatok az öröm mellett a szívem is elszorult egy kicsit. Bár a mérkőzésen nem léptek pályára, de a három „doktorandusz” jelenléte, az a tény, hogy felhúzták a mezt és kivonultak a többi „öreggel” – ezzel is tisztelegve a volt játékostárs emléke előtt – a tapsvihar mellett a legtöbb Fradi szurkoló szívét kérdések halmaza kezdte dobogtatni. Fenyvesi Máté, Géczi István, Juhász István – nem csak legendák, nem csak doktorok, nem csak VVK győztesek és bajnokok, hanem egy olyan Ferencvárosról „mesélnek”, amikor a 3E nemcsak szimbólum volt, hanem maga az élet. Azt minden Fradi szurkoló tudja, hogy idén, június 23-án, 50 éves lesz a Ferencvárosi labdarúgás történelmének legszebb, legértékesebb serlege. A VVK döntőn Fenyvesi Máté szerezte (a 74. percben fejelte) a gólt, Géczi István a kaput zárta le, Juhász István a középpályán úgy száguldozott mint egy Forma-1-es autó. Tapolcán Őket látva a kezdőkörben óhatatlanul kérdések özöne öntött el. Vajon leszünk még Európa tetején, vajon mikor leszünk bajnokok, mikor nyerünk magyar kupát, mikor lesznek olyan játékosaink akik bekerülnek a legtöbb mérkőzést játszók „galaktikusok” közé? Vajon mit hoz nekünk 2015 tavasza? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Győztes Mikulás
Amióta Szent Miklós három arannyal teli erszényt rakott le annak a szegény embernek a háza elé aki hozomány hiányában nem tudta férjhez adni a lányait, azóta szeretjük a Mikulást. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy Szent Miklóst csak „felhasználták” a karácsonyi ünnepek előfutárának, mégis az osztrákoktól kiinduló ajándékozás minden gyerek számára felejthetetlen élmény. Az idők folyamán sok minden változott, a gyerekek réme, a krampuszok a feledés homályába vesztek, a manók és az angyalok is más foglalkozás után néztek, helyettük a Mikulás szánra pattan és Lappföldről indulva rakja tele az ablakokba kitett csizmákat. Azon kívül, hogy Mikulás előestén játszottunk a Pápa ellen, van-e köze a szakállas „öregúrnak” és a Ferencvárosnak? Egy dologban biztosan, mindkettőt gyerekkorunk óta szeretjük. És bár kinőttem a gyerekkorból, de ma este 7 óra magasságában előkerestem a legnagyobb csizmámat (kifényezni azért nem volt kedvem), körbeöleltem a Fradi-sálammal és kitettem az ajtó elé. Ebből már következik az is, hogy ebben az évben először a hazai meccsünket a tévé előtt ülve (és persze skype-n keresztül a barátaimmal) néztem végig. Amiért volt is egy kicsi lelkiismeret furdalásom, de vidékiként, egy péntek esti 7 órás kezdés (főleg úgy, hogy a kereskedelemben dolgozom + Mikulás elő napja van) sajnos nem éppen szurkolóbarát. Ami azért is dühösít, mert a klub és a szurkolók egy csoportja továbbra is hadban áll egymással, és bár én sem értek sok mindennel egyet a klub körül, de a csapat melletti kiállás fontos… nem a stadionon kívül – hanem belül. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Buksi hárompontos tévedése
Annak ellenére, hogy számos magyar közmondás figyelmezteti azokat akik oda „piszkítanak” ahol valamikor kenyeret kaptak, hogy ez könnyen vissza is hullhat a feladóra, mégis vannak olyanok akik késztetést éreznek arra, hogy „gondolataikat” világgá kürtöljék. Ez főleg a külföldről hazatérő játékosokra igaz, akik légiós életük végét általában volt edzőjükre hárítják, mert nem szerették őket, vagy nem értették meg magyaros játékuk tündöklő varázsát. Laczkó „Buksi” Zsolt is úgy gondolta egy féléves sikertelen Fradi szereplés után rúg vissza egy jó nagyot, és kiönti a szívét a sajtó munkatársainak, mely azonban jobban hasonlított a régi római lakások ablakaiból kiöntött „maradékra”, mint a valóság tényszerű közlésére. Amikor a második félidőben beállt (ha jól emlékszem már vezettünk 2:1-re), kapott is hideget-meleget, azután minden labdaérintésénél nem éppen babazsúron elhangzó rigmusokkal köszöntettük. Ami biztos fájhatott neki egy kicsit, de így jár az, aki hamis következtetéseket von le saját csapata erejéből. Mert amit tegnap késő este a Kecskemét az aréna egy kissé megtépázott gyepére varázsolt, az bizony legfeljebb ahhoz elég, hogy ne essenek ki az NB I-ből. Ráadásul Buski szerint ha az ellenfél edzője ülne a kispadunkon, akkor már a bajnoki címért küzdenénk… Ezt a megjegyzést már nem is kommentálom, mert ellenben vele, én nem akarom megsérteni volt játékosunkat. Neki most úgyis van baja bőven, hiszen a csapat a pályán válaszolt – ráadásul elég egyértelműen. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Szezonzárás döntetlennel
Vajon milyen eredménnyel zárjuk az őszi szezont? Vajon a botladozások ellenére sikerül a dobogó közelébe férkőzni, vagy maradunk az élmezőny végén? Ha most egy kicsit gonoszkodni akarnék, írhattam volna azt is, hogy a középmezőny elején (ez persze még realitás is lehetett volna, ha mi kikapunk és győz a Debrecen), de ezt a verziót megpróbáltam minél gyorsabban elhessegetni, hiszen ezzel a tudattal készülni a délutáni mérkőzésre, nem a legjobb kedélyállapotot jelenti. Ettől függetlenül délelőtt minden igyekezetem ellenére ez a verzió játszotta a főszerepet, melyre valljuk be, elég sok indokot fel lehet hozni. Sajnos az őszi „menetelésünk” során az előttünk álló csapatoktól túl sok pontot nem szereztünk, olyannyira, hogy a Paks elleni döntetlent leszámítva, csak vereségek borzolták az idegeinket. Erre könnyű lenne azt a magyarázatot találni, hogy „jobbtól nem szégyen kikapni”, de ezt egy Fraditól még a dicstelen 1984/85-s bajnokságban sem tudtuk elviselni, pedig akkor tényleg a kiesés ellen küzdöttünk. A jelenben ez a veszély azért nem fenyeget, de azzal a tudattal ébredni, hogy ha ma nem nyerünk, akár a hetedik helyen is zárhatjuk az őszt, nem éppen szívmelengető érzés. Ráadásul „közeleg a tél” és az MLSZ jóvoltából még két tavaszi forduló is vár ránk, persze csak akkor, ha az időjárás is úgy gondolja. Az a tény sem hagyott nyugodni vasárnap délelőtt, hogy vajon érdemes volt-e engedni a Videoton hamis csábításának (a stadionépítésük csak jövő ősszel kezdődik) és elfogadni a pályaválasztói jog felcserélést. Az új arénánkban tétmeccsen még nem kaptunk ki és bár a szkenner vita még továbbra is borzolja a kedélyeket, mégis nagyobb esélyünk lehetett volna a pontszerzésre, mint Székesfehérváron. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Fábián „parádé” után megérdemelt győzelem
Kicsit nehéz egy olyan hét után a jelenről jegyzetet írni, amikor a múltra való emlékezés során szerkesztőtársam olyan mérkőzéseket „varázsolt” elő az adatbázisunkból, mint az 1995-s Real Madrid elleni 1:1, a 2004-s Feyenoord elleni 1:1 és a legendás 1974-s Liverpool elleni 0:0. Három döntetlen, de milyen csapatok ellen és milyen nemzetközi kupákban! Ezek közé „préselődött” be a Paks elleni 0:0 és a mai Honvéd elleni bajnoki. Természetesen nem akarok párhuzamot vonni, hiszen egyrészt nincs sok értelme bármit is belemagyarázni a jelenünkbe, másrészt számomra a dicsőséges múltunkra való emlékezés mindig erőt ad ahhoz, hogy elviseljem a jelent és bízzak a jövőben. Sajnos azzal is tisztában vagyok, hogy az elmúlt 10 évben túl sokszor kellett a múlthoz fordulnom. 2004 óta csak Ligakupát nyertünk, melynek csak „eszmei” értéke van (ahogy a Szuperkupának), a Fradi dicsőségtablóján csak a végén kullog. Persze 2013-ban annak is örültünk, hiszen egy remek meccsen győztük le a Videotont és ha igaz a régi bölcselet, miszerint aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem is érdemli, akkor talán az előbb említett „kullogás” is gyorsabb ütemre tud váltani. Jó lenne egy olyan bölcselet is, mely meg tudná előre jósolni, hogy a jelenünk mikor fogja követni a múltunkat és mikor fog felkerülni arra a bizonyos aranytáblára, ahol jelenleg 28 évszám szerepel. Ahhoz sajnos nem kell jósnak lennünk, hogy a reménykedéssel induló 2014/15-s bajnokság sem fog aranybetűvel íródni. Sajnos, ez a realitás. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ködbe burkolt döntetlen
Nem volt szándékomban egyből bírálni az MLSZ sorsolási szisztémáját, hiszen tudom, hogy Európa többi országában is bonyolítanak le bajnoki fordulót, de sokunk számára nem a „legszerencsésebb” megoldás mindenszentek napján mérkőzést rendezni. Amúgy is egyre kevesebben járnak szurkolni, amit az emlékezés napja valószínűleg még nagyobb mélységekbe fog taszítani. Ennek persze nincs köze az elmúlt hónapokban kialakult „helyzethez”, egyszerűen vannak dolgok melyek még a Fradinál is fontosabbak. Emiatt fordulhatott elő először ebben az évben, hogy a „fotelszurkoló” nem a bérelt helyén, a Szentélyben szurkolta végig a Paks elleni bajnokit, hanem a szoba magányában. Mert bár sok mindennel én sem értek egyet, de élőben mégis csak más impulzusok érnek, mint a fotel kényelmes ölelésében. Hiányoztak a barátok, hiányzott a közel 2 órás zötykölődés Pestig, és még akkor is hiányzik az Aréna hangulata, ha tudom, manapság messze nem olyan élmény Fradi meccsre járni, mint évekkel ezelőtt. Nincs „földet rengető” szurkolás, helyette van kongó stadion, nincs megegyezés, helyette van ellentét és már nem csak a szurkolók és a klub között, de már szurkolók is minősítik egymás és akkor még finoman fogalmaztam. Lándzsát ezután sem fogok törni senki mellett, hiszen én szkenneres vagyok – de nem szurkolás ellenes. Ebből a kettősségből meg képtelenség kitörni, hiszen mindkét „érv” mellett ott van a töretlen Fradizmusom, mely hálót fon bármilyen józan érveléssel szemben. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Igazságos „tiki-taki”
A tegnap esti El Clásico után megnézni egy mérkőzést nem a legkönnyebb feladat. Még akkor sem, ha az egyik csapat éppenséggel a szívünk egyik fele, mely nem csak azért dobban, hogy életet leheljen belénk, hanem azért is, hogy megőrizze és tovább vigye a örökké bennünk élő 3E üzenetét. Ráadásul péntek este belenéztem a lilák meccsébe is, a nézőtéren voltak vagy ötszázan, de a tegnapi 5 mérkőzésen sem voltak 7 ezren, miközben a Bernabéu Stadionban 81 ezren szurkolták végig a spanyol „örökrangadót”. Ha ehhez hozzávesszük a mindenki által ismert spanyol-katalán ellentétet óhatatlanul is a román-magyar ugrott be először, teljesen más előjellel. Madridban nem voltak üres szektorok, nem foglalkoztak az ellentétekkel, csak a focival. Tudom, ott van pénz bőven és a spanyol fővárosban hazánk lakosságának harmada él, de akik jól ismerik labdarúgásunk történelmét azok tudják, voltak idők amikor a magyar pályákon is teltházas meccseket rendeztek… és még foci is volt javából. De most hagyjuk el Madridot, hiszen nekünk ma Debrecenbe kellett mennünk és nem azért a bizonyos pulykakasért, hanem győzelemért. Titokban reméltem, hogy csak a kocsis ketrecéből fog kiugrani a kakas és nem a mi tarisznyánkból fog kiesni a három pont. Pedig elég jól ismerem a két csapat debreceni statisztikáját, mely szerint az eddigi 40 Debrecen-Fradi mérkőzésből mi csak 10-t nyertünk meg, mely a Fradi dicsőséges múltjában is „elrettentő” példaként szerepel. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Sima győzelem, paprikás hangulat
Szombat délután a mérkőzésre igyekezvén (közel két órás autókázás) a szokásos „pletykálkodáson” túl azon elmélkedtünk Laudetur barátommal, hogy vajon ötvenen túl mi az a mágneses erő mely még mindig ilyen erővel vonz az Üllői út 129. felé. Nem kell GPS, nem kell térkép, de még sofőr sem, a jó öreg autó már magától elpüfög és talán csak akkor nézünk ki a szélvédő mögül amikor valami útakadály tornyosul előttünk. Az elmúlt hónapokban volt belőlük néhány, a magyar útépítés olyan csigalassúsággal tette a dolgát, mint a magyar válogatott legutóbb Feröer-szigeten, ahol az Atlanti-óceánból kikandikáló miniállam amatőr játékosai közel egy órán át úgy játszadoztak a mieinkkel, mint anno Lakat Karcsi bácsi legendás Fradija a Liverpool-lal. Ebben van egy kis túlzás, de mivel apámtól annyi „mesét” hallottam élete meccséről (köztük a kedvencem: Varga Zoli annyiszor fűzte be „smittet”, hogy az angol elmehetett volna a két utcával arrébb lévő kötődébe dolgozni), néha akkor is előtüremkednek apám szavai, amikor a hasonlat egy kicsit sántikál. De visszatérve a két órás zötykölődés céljára, tegnap délután főleg azon bosszankodtunk (tudjátok mindig kell egy kis energia), hogy vajon a magyar labdarúgás irányítóinak miért is fontosabb a tévé közvetítés, mint maga a szurkoló. Még a pestiek számára sem idilli szombat este 11 óra magasságában hazatalálni és akkor még nem is beszéltünk olyan „őrült” szurkolókról mint a C4-s miniszektor (szerkesztőtársam zseniális választása) tagjai, akiket az Üllői út 129. mágneses ereje kéthetente az ország különböző településeiről szippant össze. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Átütőerő nélkül nincs győzelem
Vajon mit lehet írni egy olyan mérkőzés után ahol nem érdemeltünk vereséget? Most biztos lesznek olyanok akik a fejükhöz kapnak, hogy miket hordok itt össze, de én az első perctől kezdve úgy éreztem, a Diósgyőr semmivel sem jobb, semmivel sem tud többet mint a Fradi. Persze a győztest gólt most le kell „számítolni”, hiszen bennük volt egy kis gólocska, bennünk meg nem. Ha most nagyon pikírt akarnék lenni, akkor örömködhetnék azon, hogy legalább Szivics mesternek szereztünk egy jó napot, hiszen ezzel a vereséggel nekünk már túl sok keresnivalónk nem lesz a dobogó környékén. Ez meg fájó, emiatt meg nincs is kedvem a hazaiak mesterével foglalkozni. A mérkőzés után, sőt közben is, Doll mestert az infarktus kerülgette. Meg is értem, hiszen a múltheti játékunkhoz képest még jól is teljesítettünk, de amíg a csapatban nincs átütőerő, nincs igazi lendület és amíg a csapatnak nincs egy igazi vezére, addig ezeket a meccseket sorra el fogjuk veszteni. Ez ellen pedig jelenleg túl sokat nem is tudunk tenni. Az sok mindent elmond a játékunkról, hogy a csapat szűrőjének kellett labdát szereznie és a játékot irányítania. A labdaszerzés munkaköri kötelessége, de a játék szervezése már nem. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy Cukic volt aki állandóan buzdította is a csapatot, akkor vereségen sem szabad csodálkoznunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
