fotelszurkoló
Feljegyzések a fotelból – Nehézkes kötelező győzelem
Egy sablonos mondattal kezdeni a mai jegyzetet, nem biztos, hogy szerencsés választás. Mégis úgy indítok, mert mikor leültem a tévé elé (sajnos ma az a ritka kivétel jött össze, hogy a hazai meccset „fotelból” vagyok kénytelen nézni) ez a már sokszor lejáratott mondat ötlött fel: a derbi győzelme csak akkor ér valamit, ha a Puskás ellen behúzzuk a három pontot. De mielőtt elmélyedtem volna ebbe a valójában semmit sem mondó mondatban, egy villanás alatt beugrott az őszi, székesfehérvári mérkőzés. Nem az 1:3 és nem Besic kiállítása valamint Jenner kapufái, hanem egy csupaszív játékos, egy remek ember tragédiája, aki a derbin még együtt harcolt és örült a győzelemnek, majd néhány nap múlva már az életéért küzdöttek. Szinte fizikai fájdalmat okozott az emlék, és bár kéretlenül tört rám, de tudtam, hogy ezt az emléket soha nem fogom kitörölni. Egyrészt Akeem miatt, másrészt Ricardo Moniz és a csapat miatt, hiszen a fél évvel ezelőtti történések vezettek vezetőedzőnk távozásához. Az előbbiek fényében már nem is tetszett annyira semmitmondónak az elején megfogalmazott mondat. Természetesen azzal a kiegészítéssel, hogy a derbin aratott győzelem értéke mindig is örök, ezért nem szükséges azt megerősíteni, de Akeem emléke előtt egyszerűen kötelező volt nyernünk a Puskás Akadémia ellen. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Leonardo és a képzeletbeli kaján mosoly
Péntek este derbit rendezni maga a pokol. Pedig nem vagyok pesti, de el tudom képzelni, hogy milyen dugók alakultak ki az utcákon. De most nem is erre értetettem és nem is Dante Isteni színjátékára gondoltam, hanem arra a helyzetre, hogy munkanapon képtelenség felkészülni az esti derbire. Mégis csak dolgozni kell, a munkára figyelni és nem lehet kizárólag a derbivel ébredni, a haverokkal erről beszélni, a neten böngészni a mérkőzés előzeteseit, kutatni a régi videókat, nem tudni arról, hogy reggel nem zártuk be a kaput, és nem adtunk a kutyának kaját. Egy kicsit „bolondnak” lenni ezen a napon annyit jelent, hogy Fradista vagy, hogy kikapcsolt az agyad, hogy megszűnik körülötted a világ. De ezt a fajta kamaszos szertelenséget egy munkanapon még sem lehet következmények nélkül megtenni. Vagy otthon hagyod a gyereket (aki persze örül neki, hogy nem kell iskolába mennie), vagy a főnököd nézi rossz szemmel, hogy percekig simogatod a táskába becsempészett zöld-fehér mezt. Ráadásul az elmúlt hetek, napok főleg az Újpestről szóltak. Sőt, ha igazságosak akarunk lenni, akkor ma este nem is örülhettünk volna a győzelemnek, hiszen valójában a Dózsa megszűnt létezni. 2006-ban minket igazán senki sem akart megmenti, a Dózsáért meg össznépi adakozás indult. Ha most nagyon komisz akarnék lenni (és egy kicsit az is leszek), akkor most azt mondanám (és mondom, vagyis írom is), hogy a Fradi azért állt ki az ősi riválisa mellett, hogy ma este letudjuk győzni őket! Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Leonardo parádé
A ráhangolódás a mérkőzésre a csapatnak és nekem is jól sikerült. Most egy kicsit udvariatlan leszek és nem csapok azonnal abba a bizonyos lecsóba és nem a győzelem mámorát ízlelgetem először, hanem szerkesztőségünk baráti, fradista (és sorolhatnám még a jelzőket) találkozóját említem meg kiindulási pontként, ahol 5 órán keresztül még az asztalokon lévő sörös üvegekből is a Ferencváros folydogált. De még hogyan! Néha úgy éreztem magam, mint Micimackó, akit Füles nyakon önt egy csupor mézzel, de nem haragszik a barátjára, hanem lelkesen felkiált: Még! Még! Persze tudtam, hogy mire készülhetek, hiszen ez már a negyedik író-olvasó találkozónk volt, mégis azok a visszaemlékezések, sztorik és „mesék” egy olyan zöld-fehér lepellel fonták körbe a Corvin sétány teraszát, hogy onnan nem volt könnyű elindulni „a világ legjobb Fradi-Pápa mérkőzésére”. Ennek a kijelentésnek is külön története van, de ha belekezdenék a mesébe, akkor tényleg nem jutna idő a Pápa elleni győzelemre. Annyit azért megemlítek a „történeti hűség” kedvéért, hogy ez a kijelentés nem pejoratív értelemben hangzott el, egyszerűen egy könnyed riposzttal átszaladtunk a hatvanas évekből a jelenbe, miközben azt a pillanatot elevenítettük fel, amikor Varga Zoli a 16-s sarkáról, kapásból a jobb felső sarokba vágja a labdát. Volt aki még arra is emlékezett, hogy Zolinak jobbra vagy balra volt elválasztva a haja és a saját hálójában sütkérező pókot milyen erővel repítette ki a stadionból. De most hagyjuk el a múltat, a szombat délutáni szeánszra még úgyis visszatérünk. A múlt mellett a jelen is fontos, nélküle a jövőnek nem is lehetne múltja. És ha 20-30 év múlva lesznek olyanok a Corvin-sétány teraszán akik emlékezni fognak a Pápa elleni 4:0-ra, egy valakiről biztosan hasonló lelkesedéssel fognak mesélni, mint mi Varga Zoliról. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Gyenge egy pont
Bács-megyeiként mindig különleges eseménynek számított ha a Fradi Kecskeméten vendégszerepelt. A „Hírős-város” egészen 2008-ig nem nagyon kényeztette el a város és a megye fociszerető közönségét, hiszen volt olyan év (ha az emlékeim nem csalnak akkor 1979-ben), amikor a megyei bajnokságban „bucira” vertük őket. Tudom, hogy akkor voltak olyan erők, akik el szeretették volna tüntetni a KTE-t, hiszen az akkori városvezetés inkább a konkurens csapatot, a KSC-t preferálta. Annak idején hívtak is a KTE-hez (atyaég, de régen is volt!), de végül is egy sérülés megakadályozta, hogy lila-fehér mezt húzzak magamra… amit utólag a szín miatt talán nem is bánok. Jó-jó bánom én, hiszen akkor kerültek vissza az NB III-ba és elég nagy terveket szövögettek, de hát egy Fradistának mégis csak a lila szín nem Szirnyei Merse Pál csodás hölgyét jelenti… Pedig Kecskemétnek Fradi vonatkozása is van, Fenyvesi Máté onnan került a Fradihoz, a legendás Tüske becenevet is ott „akasztották” rá, amit a mai napig büszkén visel (van is miért!). És most ennél a pontnál kéne befejezni, mert amit ma játék címén produkált a csapat, az méltatlan ahhoz a múlthoz amit Fenyvesi Máté neve fémjelez. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Valaki hiányzik a táncból
A mérkőzés napja épp úgy kezdődött mint általában. Hajnali ébredéssel. Persze igazodva a vasárnap szelleméhez nem pattantam ki az ágyból (az már eleve régóta nem megy), nem is akartam csörömpölni a kávé főzésével, így maradt a „szempihentetés” és az elmélkedés. Megpróbáltam kivonni magam az elmúlt hetek eseményei alól, nem akartam azzal a tudattal a délutáni mérkőzésre gondolni, hogy mi lesz velünk, ha ma is elmarad a bajnoki győzelem. Az őszi „menetelés” jutott az eszembe, ott is volt két három mérkőzéses vesszőfutásunk melynek a végén Moniz mesternek távoznia kellett. Persze most igazságtalan lennék a holland mesterrel szemben ha nem említeném meg, hogy bizony voltak remek meccseink is, főleg a rangadókon szerepeltünk úgy, ahogy mindig is szerettük volna látni a csapatot. Természetesen nem akarok párhuzamot vonni, de a hajnali félig kábulatot nehezen tudtam befolyásolni. Ezért inkább régebbi Debreceni mérkőzések felidézésével mulattam a cammogó időt. Abból meg a közelmúltunkban volt néhány emlékezetes. 1995 és 2004 – két bajnoki címet eldöntő mérkőzés. 2003. május 30. jelenti a negatívumot, de azt szerencsére gyorsan sikerült kiüldözni az agyamból. Néhány perces szundikálás után meg azon vettem észre magam, hogy egy régi Aradszky táncdalt próbálok felidézni – reménytelenül. Csak a címe zakatolt a fejembe, dallam és szöveg nélkül. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Elveszett remények
Mindig kedveltem az MTK elleni mérkőzéseket. Ilyenkor szinte óhatatlanul jut eszembe a két csapat közös múltja, a labdarúgásunk hőskora. Sok szállal kötődik egymáshoz a két csapat több mint száz éves múltja. Számunkra az 1911. február 12-i, Üllői úti stadionavató mérkőzés az egyik legkedvesebb, amit 2:1-re meg is nyertünk, a győztes gólokat meg az a Schlosser Imre szerezte, aki 1916-ban viharos körülmények között hagyta ott azt a Fradit, mellyel 7 bajnoki címet szerzett és igazolt át az MTK-hoz. Érdekesség, hogy a napokban az egyik levelezőtársammal (akinek rendszeresen jelennek meg írásai a Zöld és Fehér magazinban) éppen Slóziról „csevegtünk”. A magyar labdarúgás legendás „karikalábúja” mindkét csapathoz kötődött és számomra a mai napig kérdéses, hogy a szíve vajon melyik színkombinációnál dobbant nagyobbat. A történeti múlt mellett gyerekkorom is felrémlik az örökrangadók kapcsán, egy ropogósra sült liba mennyei illatával körítve. A Fradizmust családi örökségként kaptam, az idők kezdete óta zöld-fehér szemüvegen keresztül szemlélem a világot. A sült liba nagyapám „öröksége”, a hatvanas évek elejétől évente az örökrangadók hétvégéjén mindig azt rendelt az asztalra, ezzel emlékezve egy barátra, egy szomszédra, aki sajnos a második világháború egyik munkatáborából már nem tért haza és nem volt lehetősége „cukkolni” a nagypapámat, egy esetleges MTK győzelem esetén. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Böde lábában maradt a győzelem
A Fradi örök. A Fradi szív örökké dobog, még akkor is, ha az égiek másként döntenek. Az elmúlásra nem lehet felkészülni, pedig a sors az elmúlt négy évben már kétszer „kényszerített” arra, hogy számomra kedves és sokat adó játékosra való emlékezéssel kezdjem az aktuális fotelos jegyzetemet. 2010. április 9-én hunyt el Varga Zoltán, rá egy napra az MTK-val játszottunk (1:1). Albert Flórián 2011. október 30-án hagyott óriási űrt maga mögött, rá egy héttel egy soha nem felejthető Üllői úti mérkőzésen (Paks 0:0) emlékeztünk a Császárra. Novák Dezső szerdán költözött az örökké fénylő csillagok közé. Dezső bácsit személyes ismerhettem, badacsonyi nyaralójában többször vendégül is látta szerkesztőségünket. Tudtuk, hogy beteg, tudtuk, hogy harcol, de mindannyian reménykedtünk benne, hogy a kórházi ágyán még sok Fradi mérkőzést szurkolhat végig. Bár az utóbbi években távol került imádott klubjától, de lélekben mindig ott volt. Novák Dezsőnek 75 csodálatos év adatott meg, benne olyan sikerekkel, melyek örökké a Fradi legendájává tette. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Gyógyír a sebekre
Néhány hónappal ezelőtt biztosan nem gondoltam volna, hogy 2013 utolsó bajnoki mérkőzésére mélabúsan ülök le a fotelomba. Nem volt bennem idegesség, a szokásos gyomorgörcs sem hozta ki belőlem azt a fajta varázslatot mely eddig mindig ráhangolt egy Fradi meccsre. Valami elszakadt bennem, amit nagyon nem szeretek, de amiről tudom, hogy igazán nem fog sokáig tartani, hiszen történjen bármi is az Üllői út 129. táján, a szívem úgyis erőteljesebben fog kalapálni ha meglátom a játékoskijáróban a zöld-fehér mezbe öltözött játékosokat. Talán ezért jóval a találkozó előtt megpróbáltam lezárni magamban az elmúlt hetek történéseit. Hiszen én csak egy szurkoló vagyok, nekem az a feladatom, hogy minden körülmény ellenére kiálljak a Ferencváros mellett. És ezt annak tudatában írom, hogy belül még mindig értetlenkedek Ricardo Moniz elküldése miatt. Tudom azt is, hogy muszáj lesz lezárnom a témát, de tudom azt is, erre csak úgy kerülhet sor, ha ki is írom magamból amit érzek. Ez meg nem könnyű feladat, mert még nem készültem fel rá. Szurkolóként könnyű dolgom lenne, de egy olyan oldal egyik szerkesztőjeként aki a Ferencváros történetét dolgozza fel, már sokkal nehezebb a dolgom. Mert ha csak a személyes élményeimet veszem alapul, akkor vajon Dalnoki Jenő, Novák Dezső, Nyilasi Tibor és Varga Zoltán mellé hogyan tudom elhelyezni Ricardo Monizt? És akkor nem is említem azokat az edzőket, akikkel a történelmünk feldolgozása során találkoztam. Hiszen Blum Zoltán, Tóth-Potya István, Mészáros József, Lakat Károly több száz találkozón ült a Fradi kispadján, és nevükhöz bajnoki címek, hazai és nemzetközi kupagyőzelmek fűződnek. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Reménytelenség
„Az ember többnyire nem egy összegben, hanem kis lépésekben adja fel az álmait.” – egy örök érvényű igazsággal kezdeni a jegyzetet nem mindig szerencsés vállalkozás. Főleg most, amikor ebben egy mondatban benne van minden, amit a tegnap esti mérkőzés után éreztem. Ennek tudatában végleg le is zárhatnám az egész szenvedést, így megszabadulhatnák azoktól a bennem tomboló indulatoktól melyeket az éjszaki alvás sem tudott kiölni belőlem. Ez meg gond, hiszen tegnap késő este éppen azért nem fogtam hozzá az íráshoz közvetlenül a lefújás pillanatában mert nem akartam hirtelen felindulásból bűncselekményt elkövetni. Még a végén úgy jártam volna mint a kaposvári törzsszurkoló, „Tipszmiksz Csabi”. A különbség csak annyi lenne, hogy engem nem a pályáról, hanem a számítógép mellől vezettek volna el, mivel az őszi szezonban először nem a stadionban hanem otthon, szerkesztőtársaim közbeiktatásával (skype) néztem a mérkőzést. Mintha megéreztem volna, hogy amit tegnap este a Ferencváros labdarúgás címén művelt, azért talán mégsem kéne több száz kilométert utazni. Valójában nem ez állt a háttérben, egyszerűen ahhoz már egy kicsit öreg vagyok, hogy november végén, egy este 8 órakor kezdődő találkozóra elautózzak a „világ végéről”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Sárdagasztás, kiszenvedett döntetlennel
Azzal a gondolattal zárni az őszi szezont, hogy egy győzelemmel a dobogón végezhetünk, megadta az alaphangot a vasárnap esti mérkőzéshez. De mielőtt belelovaltam volna magam a győzelembe, eszembe jutott a 2012-s paksi záró fordulós vendégszereplésünk, és néhány pillanat alatt el is szállt a lelkesedésem. Eszembe jutott a 4:2-s zakó, a 11. hely és a 14 vereség. Ahhoz még közeli volt az élmény, hogy egyik pillanatról a másikra lerázzam magamról. Megpróbáltam felidézni a meccset, de valahogy az emlékek nem akartak előjönni. Az első gólra azért emlékszem, hiszen a szerzőjét már akkor el tudtam képzelni egy másik zöld-fehérben mezben. A bal oldalon cselezett befelé, majd mozgásával ellentétes irányba „visszahúzta” a labdát, ami védhetetlenül vágódott a jobb sarokba. A Fradista énem néhány pillanat múlva már a jelenben volt és elképzelte ahogy Böde Dani már Fradi mezben bűvöli volt csapata hátvédjeit. De mielőtt gólt kiáltottam volna gyorsan le is állítottam magam, mert a Paks elleni ma esti meccset a valóságban kellett volna megnyernünk és nem a fotelszurkoló képzeletében. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
