A csütörtöki kizuhanásunk Európából nem ért váratlanul és túl nagy csalódást sem okozott (talán egy kicsit azért igen), hiszen a magyar labdarúgás már évek óta csak egy helyben toporog, mi nem újí­tjuk fel a kávéházakat, inkább romos épületeket alakí­tunk át kocsmáknak. A több 100 éves épületekre még büszkék is lehetünk, hiszen valamikor – főleg a két világháború között – ezek még szépen pompáztak és ékkövei voltak Európának. De idővel lepusztultak és bár mindig í­gérgetjük, hogy felújí­tjuk, renováljuk őket, pedig a falakat lassan csak az emlékek tartják össze. Ettől még a miénk és történjen bármi is, még szeretjük. Sajnos egyre többen fordí­tanak hátat (nem úgy ahogy a WC ülőke tiltakozók tették) a focinak, egy derbi egy kissé mégis csak visszahoz valamit a régi idők világából…tegyük hozzá gyorsan – nagyon keveset. Kellékei a vasárnap késő délutáni 221. derbinek megvoltak, mindenből volt: voltak nézők, volt szurkolás, volt füstfelhő, volt tiltakozás, volt egymás szidása, volt egy kis bunyó a pályán és volt játék – természetesen mindenből egy kevéske. Gyorsan hozzá kellett tennem a kiegészí­tést, bár gondoltam arra is, hogy egy kicsit borzolom még a kritikusok idegeit a régmúlt jelzőivel, de hamar rájöttem, hogy a gyerekes csí­nytevést még talán megbocsájtaná a kedves olvasó, de azt már nehezen, hogy olyan derbik emlékét „feketí­tem be” , melyekre még a jelenkor szurkolói is emlékeznek. Az emlékezést hagyjuk a Tempó, Fradi! oldalaira, a jelenről meg értekezzünk egy keveset, mert mégis csak ebben élünk és ha nem is vagyunk mindig boldogok az elért eredményektől és játéktól (lásd EL és Felcsút), mégis csak úgy ültem le a 221. elé, hogy történt ami történt, sérült aki sérült, de mégis csak el kéne kapni a lilákat, akiket nem csak a WC ülőke sztori izgatott, de elég nagy mellényt húztak magukra és fennkent állí­tották, most bizony elkapják a Fradit. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Vége van. Jó néhány forduló óta várjuk a befejezést. Ahogy Julius Ceaser a hí­res, hí­rhedt római hadvezér majd császár mondta mikor elindult légiói élén északra egy kis hódí­tásra, miszerint gyorsan zárjuk le a játékot, mert í­gy gyorsabban tudjuk meg, hogy mit szán nekünk a jövő. Még szombat reggel is úgy éreztem, hogy maga a derbi varázsa is elillant, nem ébredtem gyomorgörccsel, talán volt bennem egy kis gyerekes izgatottság, de az is inkább annak szólt, hogy egy hónapos „kényszerpihető” után újra találkozhatok a barátaimmal az aréna „Agorájában” (ennek még lesz jelentősége). Annak sem szenteltem túl sok időt, hogy ki lesz a bajnok és ki fog kipottyanni, bár mikor elolvastam egyik kedves olvasónk kommentjét a Dózsa elleni Sí­pszó előtt összeállí­tásunkban, miszerint jobban érdekli a Honvéd-Videoton bajnoki döntő mint a 220. derbi, benne a 100. bajnoki győzelmünk reményével, azért elgondolkoztam, vajon hogyan juthattunk idáig? Vajon mikért illanhatott el 2015/16 varázsa, vajon mikért lettünk egyik napról a másikra „kegyvesztettek”. Egy győztes derbi után természetesen nem most fogom felkutatni az okokat, egyrészt hátra van még egy kupadöntő, mely a tegnap esti győztes játék után már optimistává is tette a zöld-fehér szí­nek szerelmeseit, másrészt történjen bármi, a lila-verés apropóján inkább örömködni van kedvem, mint belemélyedni az elmúlt hónapok sötétedő bugyraiba. És el is jutottunk a szurkolók lélektanához, amit valószí­nűleg soha nem lehet megfejteni, vagy csak üres frázisok dobálásával lehet magyarázni, hiszen tegnap este is elég volt 90 perc jó játék, és főleg az a tudat, hogy az ősi ellenfél hajtott térdet az arénában, és olyan euforikus hangulat alakult ki a mérkőzés után, mintha a 30. bajnoki cí­münket ünnepeltük volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Szombat reggel miközben békésen szürcsölgettem a kávémat azon morfondí­roztam, hogy vajon hová is tűnt a tavalyi hó? Mielőtt bárki azt hinné, hogy a derbigyőzelem után egy kissé homályossá váltak a gondolataim, természetesen nem a januári zimankót sí­rom vissza (ráadásul az már az idén volt). Aki ismeri Villon mester versét azok tudják, hogy az a tova tűnt tavalyi hó nem egy sí­versenyt sí­r vissza, hanem a tova tűnő régi emlékeket. Néhány éve már a derbi hetének elején arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulnom, bár tudtam, hogy arra a betegségre mely kitört rajtam, nincs orvosság. Legfeljebb kapnék egy gumiszobát néhány nyugtató injekció kí­séretében, jobb esetben le kéne dőlnöm a dili-doki dí­ványára és elmesélni az életemet, de annak aztán végképp nem láttam értelmét, hiszen nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a tüneteim miből is fakadnak. Ma meg békésen iszogattam a kávémat és a derbi varázs helyett annak örültem, hogy a ránk szakadt tavaszi napsütés milyen kellemesen simogatja a fagyhalál közeli izmaimat. A délutáni kertészkedés után már kezdett felszökni az adrenalin, bár az is lehet, hogy ezt a „kimerí­tő” munka utáni izomgörcs okozta. Ahogy az óramutató kezdett hatfelé bandukolni, már éreztem egy kis mocorgást, mégis csak egy bajnoki derbi következik, abból is a 219., mely eleve tiszteletet érdemel, hiszen az ősök 112 év alatt számtalan örökké emlékezetes mérkőzéssel tették a magyar labdarúgás első számú találkozójává. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Az a tény, hogy legszí­vesebben egy „ha” kezdetű mondattal indí­tanám a 218. derbi fotelos jegyzetét, egy kicsit előre is vetí­ti, hogy az önfeledt örömködés helyett magyarázkodás és számos kritikai megjegyzés fog osztályrészként jutni. Kezdjük feltételes módban, mert ha a 89. percben Kassai kartárs nem érvénytelení­ti Djuricin gólját (a lelátóról szabályosnak tűnt), akkor a tegnap esti flúgos futam olyan véget ér, mely után Merci Berci, Mafla Rómeo és Mitugrász is elgondolkozott volna azon, hogy újra a rajtvonalra álljon Joseph Barbera és William Hanna örökzöld rajzfilmjében. Ráadásul a derbik története sokkal régebbre nyúlik vissza mint sokunk kedvenc rajzfilmhősei és amí­g tudtuk azt, hogy Gézengúz Guszti hiába mesterkedik Mardellel a többi autó tönkretételére, a derbik legendája annyi és annyi „flúgos futamot” adott a labdarúgás szerelmeseinek, hogy ha egyenként felidéznénk őket, évekig tartana a nosztalgiázás. Az elmúlt években számos „száraz” és egyhangú Fradi-Újpest után a tegnap esti olyan hullámvasútra ültette fel a szurkolókat, hogy abba sokkal jobban beleszédültünk, mint azok akik felmerészkedtek a kí­nai üveghí­dra, miközben alattuk több száz méteres szakadék tátongott. Kétgólos dózsa vezetésnél mi a szakadék szélén egyensúlyoztunk, és ha a lilák tényleg elhiszik, hogy győzhetnek, csak meg kellett volna érinteni bennünket és máris zuhanunk. Ehelyett talpra álltunk, egyenlí­tettünk majd jött a nagy „ha”, melyhez sajnos Kassai párosult és nem az önfeledt örömködés. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →