lalolib
Feljegyzések a fotelból – A sors fintora
Nehezen jött álom a szememre. Pedig a hazafelé tartó közel kétórás útnak elegendőnek kellett volna lennie, hogy kitisztuljon az agyam, hogy leszálljak az érzelmek hullámvasútjáról. Utólag belegondolva, lehet, hogy nem is akartam nagytakarításba fogni, jó volt visszaidézni a mérkőzés pillanatait még akkor is, ha a mámoros ünneplésbe belerondított a sors és visszakérte az aprópénzt. Nem voltam dühös rá. Azt már megtanultam, hogy a sors egy szemvillanás alatt kibillentheti a mérleg nyelvét. Hiába tölt el minket mérhetetlen boldogság az egyik pillanatban, attól még a következő tele lehet keserűséggel. A kérdés azért ott motoszkált a fejemben, hogy vajon miért tegnap este kérte vissza azt, amit az elmúlt hónapokban elég bőkezűen osztogatott. Várhatott volna még néhány hetet, sőt ha zöld-fehér szíve lenne, kiböjtölhette volna ezt az évet. De sajnos ez nem kívánságműsor, a számlát tegnap este, a 96. percben tolta a szemünk elé. Elkerülhető lett volna? Persze. Ha Isael belövi az első büntetőt, ha Civicet nem állítják ki és ezért nem kapunk még egy „büntető” percet, vagy ha a spanyol csatár a kapunk helyett a stadion eredményjelzőjét találja telibe. Ez a sok „ha” felsorolva is magyarázkodásnak tűnik, de nem tehetek róla, valahogy mégis csak el kéne aludni, péntek reggel meg kiugrani az ágyból, csettinteni az ujjunkkal, mert a sors hiába fintorgott, hiába kérte vissza aprót, mégis csak egy remek estén vagyunk túl, egy olyan mérkőzésen melyre még büszkék is lehetünk, és ha 5 forduló után ránézünk a tabellára és azt látjuk, hogy még mindig van esélyünk a továbblépésre, akkor mosolyogni kell és nem mérgelődni. Mert ha július elején bárki azt mondja, hogy decemberben a továbbjutásért lépünk pályára, bármennyire is zöld-fehér a szívünk, csak kedvesen mosolygunk, megköszönjük a bizalmat, de belül érezzük, hogy az álmoknak is vannak határai. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Majdnem elszórakoztuk
Mozgalmas hét következik. Nem újdonság. Amióta (július közepe) tagjai vagyunk az EL csoportkörnek – a válogatott szüneteket leszámítva – csütörtök-vasárnap ritmusban telnek a hetek. Eleinte voltak gondjaink a kettős terheléssel, amit Rebrov mester rotálással próbált szinten tartani, de elég volt egy kellemetlen felcsúti kirándulás ahhoz, hogy új alapokra helyezze a stratégiát. Papíron megvagyunk ugyan, de egyrészt jöttek a sérülések, másrészt bebizonyosodott, hogy az sem járható út, ha állandóan más-más felállásban játszunk, ráadásul – ami nagyon örömteli – a „törzsgárda” egyre jobban belejött az erőltetett menetbe. Nem hinném, hogy kondi problémák lettek volna, inkább a koncentrációt kellett állandósítani és megtanulni győzni akkor is, ha a játék esetleg akadozik. Ebben eddig nagyon jók voltunk még akkor is, ha a szurkolók (köztük én is) néha-néha nehezebben viselték az egygólos, kiszenvedett győzelmeket, de mikor nagyon kellett a plusz és a jó játék, akkor úgy húztuk elő a tarisznyából, hogy az ellenfelek csak kapkodták a fejüket. Ez történt Fehérváron és legutóbb Debrecenben is. Ott még a gólzsák is kiszakadt, annyi gombócot nyomtunk le a a debreceniek torkán, hogy az még Szabó bakternak és a Patás Toppancs Miskának is nehezére esett volna, pedig ők aztán ájulásig tömték magukba a kukoricagombócokat a bakterház konyhájában. Azt meg az előttünk álló hét dönti majd el, hogy a válogatott szünet mennyire „vitte el” a lendületet, hogy az állásidőben kapott pihenőnapok mennyire rakták parkolópályára a koncentrációt, és a készülőfélben lévő „BigFradi” burgert jövő vasárnap este milyen kedvvel toljuk le a torkunkon. A zsömlét háromba kell vágnunk, az egyik felét ma késő délután kell megpakolni, jöhet rá a szósz egy kis hagymával, majd csütörtökön jön a „legértékesebb” darab a húspogácsa, jövő vasárnap meg jöhet rá a harmadik réteg friss salátával és mustárral. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – 6 pulykakakas a zsákban
A csütörtöki „dupla” pontot érő döntetlen után, miközben tapssal köszöntöttük a kissé (inkább nagyon) kifacsart játékosokat, amellett, hogy örültünk a késő esti produkciónak, felrémlett, hogy vajon elegendő lesz-e a szűken szabott három nap a regenerálódásra. Ha a végén összeadtuk volna a pályán lévő 11 játékos oxigénszintjét normál esetben talán egy emberét tette volna ki, de lehet, hogy őt is lélegeztetőgépre kellett volna kapcsolni egy kiadós lépcsőzés után. Ezt nem bántásnak írom, bár sokak szerint nem okozhatna gondot a kettős terhelés, de egyrészt a topbajnokságokban szereplők is megsínylik azt a flúgos futamot amit az UEFA a „pénz beszél” jelszó alatt a csapatokra kényszerít, másrészt azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar bajnokság sem feszíti szét az izmokat. Ha pedig igaz az utóbbi megállapítás, akkor talán még sem kéne annyit hangoztatni a kettős terhelést, vagy egy kicsit levinni a „szintet” másfeles terhelésre. Az igazságot úgy sem egy jegyzetben találjuk meg, azt a tények szokták igazolni, bár néha azok is felülíródnak. A tények meg vasárnap jöttek velünk szembe. Néhány órával a kezdés előtt mocorgott is bennem egy kis frász, és nem csak az esetleges fáradtság miatt, hanem a debreceni múlt miatt is, ahová még „normál” körülmények között sem győzni jártunk. Hiába énekelgettünk útközben a pulykakakasokról, a legtöbb esetben nem vigyáztunk, lyukas volt a kas és simán kiugrott belőle a három pont. Ami elég vészjóslónak hat, még elég mélyen él bennünk a májusi „kirándulásunk”, amikor az utolsó percben jött az álomgól, amit még felejteni sem engednek, hiszen úton útfélen erre terelődik a szó még akkor is, ha a szerzője már valamelyik benzinkúton munkálkodik, igaz, ott még csak segédmunkásként, tegnap is két percet kapott egy olyan mérkőzésen ahol a Fehérvár 70 percen át emberelőnyben játszott. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kétely nélkül
Ha a hetvenes években Luis Bunuel spanyol rendező előre látott volna a jövőbe, akkor a zseniális filmjében nem a burzsoáziát címkézi fel a „diszkrét bájjal”, hanem a történelmet, azon belül is azt a két hétet, melyben a magyar rekordbajnok október 24-én és november 7-én mérkőzött meg az orosz (szovjet) CSZKA Moszkvával. Október 24 jelentőségét, a szovjet tankok bevonulását Pestre nem nagyon kell magyarázni. November 7-vel már más a helyzet, azt a jelen történelemkönyvei és főleg a piros betűs ünnepek már hanyagolják, arról főleg azok tudnak mesélni akik éltek és átélték az átkos rendszert. A sors dupla fintora, hogy november 7-e valójában október 25-e (akkoriban naptárban is mást használtak a szovjetek), de ennek történelmi vonzatait már tényleg nem akarom ecsetelni. Ami miatt eszembe jutott az egész kettősség, benne Bunuel zseniális filmjével, a tegnap késő esti (vidékiként éljen a hétköznapi, 21 órás kezdés!) EL-mérkőzés „utcai történései”, ahol néhány feketébe öltözött, maszkos orosz próbálta eljátszani a száz évvel ezelőtti szentpétervári eseményeket, volt is egy kis bunyó, meg rendőrségi felvonulás „lovaskatonákkal”, de szerencsére a túlerő most a mi oldalunkon állt. Ebből az élményből kimaradtunk, de voltak olyan szurkolótársaink, akik a részesei voltak az ütközetnek, ami egy kissé fel is hevítette a kezdés előtti hangulatot az agorában, majd a lelátón is, mert elég sokszor csendült fel a mára már legendássá váló „Ruszkik haza!” és ha az élőképek szerkesztőiben felrémlett volna a rendszerváltás, a forradalmi zászlónk mellé egy „tavárisi konyec” (oroszul nem vállalom a leírást, biztosan sokan emlékeztek a plakátra) molinót is felcsempészhettek volna a lelátóra. Ráadásul annak dupla jelentése is lett volna, hiszen ha a CSZKA nem tud győzni az Üllői úton, akkor „első kalaposság” ide vagy oda, bizony elszállnak a továbbjutás esélyei. Miközben a legkisebb koefficiens értékkel rendelkező Ferencváros meg egy győzelemmel nagyon közel került volna a második helyhez. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ez még belefér
Nagyon ritkán fordul elő, hogy hazai mérkőzésen a „fotel” nem a Szentély lelátójára költözik. Az Üllői úti fák suhogása, az agora bábeli zsongása, a lelátó hangulata és természetesen a játék élő közvetítése semmivel sem pótolható. Tegnap mindez elmaradt, lett is volna hiányérzetem ha nem egy olyan „esemény” marasztal otthon, mely felülírt minden előbbi érzést. Laudetur barátom is beköltözött a hatvanasok klubjába, amit egy meglepetéspartival ünnepeltünk (újfent: Boldog szülinapot Barátom!) és bár egy mini agora ott is kialakult, a Fradi himnusz is felcsendült az ünnepelt „bevonulásakor”, a torta is zöld-fehérben pompázott, az ajándékok java része is a Fradihoz kapcsolódott, a hangulat is remek volt, mégis volt egy kis hiányérzetünk, amit azzal ráztunk le magunkról, hogy csütörtökön már ott leszünk a lelátón. Így is egy kicsivel hamarabb léptem le, valamit mégis csak látnom kellett a Mezőkövesd elleni bajnokiból ahhoz, hogy ma reggel le tudjam tenni az asztalra a fotelszurkoló jegyzetét. A zéró tolerancia miatt gyalogosan indultam haza, Dióné is úgy gondolta, hogy esővel ajándékozza meg az utat, kezemben az ernyővel hangolásként majdnem Gene Kellyt játszottam, bár nem dúdoltam el az éneket az esőben (nehogy még csendháborítás miatt vigyenek el), de eljátszottam azzal a gondolattal, hogy hazaérve és bekapcsolva a tévémasinát, valami „szépet” látok a képernyő felső szélén. Nem is kellett csalódnom, az első félidő vége felé kerültem fotel közeli állapotba, amikor már Ihnatenko góljával vezettünk. Laudetur barátom „elbocsájtó üzenete” jutott az eszembe, „holnap aztán győzelemről szeretnék olvasni”, de utána jöttek is a kisördögök szépen sorban, és duruzsolták a fülembe: ugye Te sem gondolod, hogy sorozatban lehet egy gólocskával „ippen-hogy” nyerni. És ha hét óra magasságában nem otthon lettem volna, biztos rakok egy máglyát és minden kisördög ott végzi. Pedig csiteri-csütöri, pontot nem a kisördög lopott, hanem a Mezőkövesd… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Megtankoltunk!
Dózsa, Moszkva, Fehérvár. Ha néhány pillanat erejéig Verne Gyulaként képes lennék egy nullát elcsenni a nyolcas mellől, felülnék egy hőlégballonra és megpróbálnám meggyőzni Foggot és inasát Passepartout, hogy mondjanak le a Föld körüli utazásról, én tudok annál egy sokkal jobbat és főleg sokkal izgalmasabbat „idővonalat” is mutatni. Ráadásul itt nem kell gőzhajót, de még elefántot sem bérelni, nem fogunk eltévedni és a sziú indiánok sem fognak megtámadni minket. Egyedül talán Auda hercegnőt sajnálnánk, de helyette részese lehetünk egy nyolc napos, varázslatos utazásnak, benne egy kissé nyögve-nyelős derbivel, egy október 24-i moszkvai küldetéssel, mely után Stirlitz azonnal kérte a tavasz 17 pillanatát átnevezni Dibusz pillanataira, a végén meg egy sikeres tankolással. Így teljes az élet, így teljes a zöld-fehérek nyolc napos kalandja. Amikor először szembesültünk a sorsolás „szeszélyével” valószínűleg mindenki felszisszent és rohantunk is az olimposzi hegyek közé megkeresni Hermészt, hogy jósolja meg a jövőnket, de ő csak mosolygott, ez nem rá tartozik, van nektek egy remek edzőtök, bízzatok Rebrovban és főleg bízzatok saját magatokban. Könnyű ezt mondani, ha rosszul sül el a kaland, akkor az egész őszünk elszállhat, ezért már előre terveket szövögettünk, ha a három meccsből lesz két győzelem, vagy egy győzelem és két döntetlen, akkor már elégedettek leszünk. Egy győzelemmel alapból számoltunk, a dózsa ellen más nem is lehet, Moszkvában esetleg még kikapni is lehet, bár jó lett volna egy kis „történelmi reváns”, a MOL-Fehérvár-Videoton-Vidi meg röviden úgyis egy benzinkút, és biztosan fáradtak és talán még fásultak is leszünk, de egy pontra azért velük szemben jók vagyunk. Ezek voltak a tervek, a jóslások birodalma, mely végül is olyan véget ért, mint a Fogg-Passepartout csodás utazása a Föld körül. Háromból három, három remek haditerv, négy remek gól és természetesen DIBUSZ DÉNES, csupa-csupa nagybetűvel. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Bevettük Moszkvát
Sokféle a szurkolók lélektana. Képes egyenes járatban a mennyek kapujáig repíteni, de képes Dante poklát is megjáratni még azokkal is, akikért a szíve születése óta dobog. És ha ehhez hozzáadjuk, hogy az a bizonyos szív zöld-fehér, akkor az egészet nyugodtan szorozzuk meg öttel, majd az eredményt emeljük négyzetre és a végén még biztonság kedvéért duplázzuk is meg. Mert mi Fradisták ilyenek vagyunk. És ilyenek is voltunk, kortól, nemtől és a szomszéd tehenétől is függetlenül. Apám mesélte, hogy megboldogult és örök emlékű nagypapám odáig elment, hogy egy Budai 11-től elszenvedett Üllői úti vereség után ahogy zötykölődött haza vonattal, a fél csapatot megpróbálta eladni a környező falvaknak. Táncost, akit minden idők legjobb szélsőjének tartott, száz pengőért ajánlotta fel Foktőnek kifutófiúnak, Lázár tanár urat akinél a labda új életere kelt, meg Homokmégyre küldte pedellusnak. Másnap reggel meg szégyenében felöltötte az öltönyt és elbandukolt a templomba, pedig oda csak húsvétkor és karácsonykor járt. Mindez természetesen a szombati derbi kapcsán jutott az eszembe, amikor is a hangulatunk egy hullámveréshez hasonlított, még szerencse, hogy hazánk nem határos tengerrel (valamikor még volt benne részünk), mert akkor cunami söpört volna végig az országon. De ahogy nagypapámnál, nálunk sem tartott sokáig Dante pokla, hétfőn már azon tanakodtunk, ha csütörtökön is nyerünk (szombaton nyertünk, mégis zúdult a cunami), akkor lehet módosítani az útirányt, amit meg is tetézhetünk egy „tankolással” is, mely után tényleg csak a csillagos ég szabhat határt…vagy az sem, mert mi szurkolók vagyunk, zöld-fehérek, és szenvedélyesek. Nagyon-nagyon szenvedélyesek. Sokan még Moszkvába is elutaztak, bíztak és reménykedtek, dacolva a kezdődő orosz téllel, melynek hatásairól néhány híres/hírhedt hadvezér tudna regélni egy keveset…amíg befagyott a szája az összes munícióval együtt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Európa Liga csoportkör: CSZKA Moszkva – Ferencváros
Eddig négy alkalommal találkoztunk a moszkvai csapattal, melyből kettő volt tétmérkőzés 1994-ben, a KEK sorozat keretében. Az első találkozón Moszkvában 2-1-ra a CSZKA nyert, de jött az Üllői úti visszavágó 1994. szeptember 29-én, mely drámai csatában, büntetőrúgásokkal dőlt el a javunkra: Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Gyötrelmes győzelem
Azt tudtuk, hogy nehéz hét előtt állunk. Szombaton derbi, csütörtökön Moszkva az orosz „Honvéd” elleni EL-mérkőzés, majd ha ezen a két meccsen elfogy az üzemanyag, vasárnap tankolhatunk egyet Fehérváron. Nem egy könnyű menet és egy ilyen sorozat előtt reménykedhet és aggódhat is a szurkoló, hogy vajon a csapat bírni fogja-e ezt a trojkát. A szurkolók egyik részét ilyenkor csak az eredmény érdekli, jön a „mindegyhogyancsaknyerjünk”csatakiáltás, a másik rész (akiket örök elégedetlennek szoktak titulálni) az eredmény mellett a játék miatt is vesz jegyet és ül fel a lelátóra. Mondhatjuk, hogy ez így természetes, és az Újpest elleni derbi előtt az agora is ettől a kettősségtől volt hangos. Vagyis inkább egy óvodai kiscsoport zsibongása töltötte be a teret és amikor Bockor barátom rázendített egy „nótára”, csak a körülötte állók csatlakoztak, a néhány méterre tőlünk békésen sörözgetők csak mosolyogtak. Valahogy hiányzott az igazi derbi hangulat, mintha egy kicsit mi is fásultabbak lettünk volna, vagy csak előre megéreztük, hogy milyen gyötrelmes 90 perc vár ránk. Mert ha ezt előre tudjuk, valószínűleg sokkal többen maradnak távol és az előzetes 21 ezres eladott jegy / tényleges nézőszám között sokkal nagyobb lett volna a különbség (így is elég soknak tetszik a háromezres mínusz). Az összeállítás okozott egy kis aggodalmat, hiszen Dvali, Frimpong és Heister sem volt tagja a kezdőnek, sőt még a nevezettek között sem találtuk őket. Így Botka került középre, aki már játszott ezen a poszton, de mégis csak szembeötlő volt, hogy három védőnk is sérült. Persze előfordul az ilyen, és mivel a csapat többi része nem okozott túl nagy aggodalmat, plusz az Újpest inkább a bajnokság középmezőnyében „vitézkedik”, ha nem is gondoltuk sétagaloppnak a derbit, de túl nagy izgalom, vagy feszültség a kezdő sípszóig nem telepedett ránk. Nem úgy a kezdő sípszó utáni 90 perc alatt… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Góltalan szenvedés
A csütörtöki fiaskót nehéz volt megemészteni. Nem a vereség volt a fájó, hiszen az összkép ritkán csal, a Ludogorec jobb csapat, szervezettebb, taktikusabb és ami a foci lényegét adja, gólratörőbben tud játszani. Ami nálunk hiányzott, ők viszont kíméletlenül kihasználták a lehetőségeiket. Ha jól rémlik talán ötször találták el a kapunkat, melyből lőttek három gólt, mi meg vagy hússzor próbálkoztunk, melyekből néha el is találtuk a kaput, de azok igazi veszélyt nem jelentettek. Pedig közel 50 percig emberelőnyben játszottunk, voltak időszakok amikor teljesen a kapujuk elé szögeztük a bolgár bajnokot, de igazi veszélyt nem nagyon jelentettünk. Vérbeli csatárok nélkül meg nehéz eredményesnek lenni. Ez a csatárhiány az eddigi meccseinket is jellemezte, papíron hiába van három centerünk, de ők inkább gátjai a góllövésnek. És ez nemcsak a Ludogorec ellen volt szembetűnő, az eddigi bajnoki mérkőzéseinket is nyögvenyelősen hoztuk, ráfogva a kettős terhelésre, a fáradtságra, a rossz pályára, a hosszú repülőútra…és sorolhatnám még a kifogásokat. Ennek fényében egy kicsit féltettem is a csapatot a Honvéd ellen, egyrészt nem lehetett tudni, hogy a csütörtöki mérkőzés mennyit vett ki a játékosokból. Persze ettől nem szabadott volna tartani, hiszen állítólag minden posztra két játékosunk is van, így adva volt a lehetőség Rebrov előtt, hogy egy kicsit rotálgasson. Arra azonban nem nagyon számítottam, hogy egyből hét helyen fog változni a kezdő, bár a csapat így sem tűnt „gyengének”, főleg a magyar bajnokik színvonalához és iramához mérten. Ehelyett mit kaptunk? Nehéz megfelelő szavakat találni, hiszen a focihoz sok köze nem volt a 90 percnek, melyben aránylag a mi akaratunk érvényesült, csak az a fránya gólocska hiányzott. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
