lalolib
Rósa Dénes: 41
Dini számára elég hosszú és kalandos út után nyílt meg a lehetőség, hogy a Ferencváros játékosa lehessen. 1996-ban, 19 évesen mutatkozott be az NB I-ben a BVSC színeiben. Az ott eltöltött közel két év jó ajánlólevélnek bizonyult ahhoz, hogy a Győri ETO-hoz szerződjön. Garami József hívó szavára érkezett meg Győrbe, de nem találta meg igazán a számítását. Kölcsönbe került, majd 2002-től Dunaújvárosba tette át a székhelyét. A szebb napokat megért vidéki együtteshez akkor érkezett, amikor az már a „haláltusáját” vívta. Ki is estek az első osztályból, így Dininek is mennie kellett. Testvére hívta Újpestre, ahol hamar be is illeszkedett és jól is érezte magát, de akkor, 2003 nyarán jött a Ferencváros hívó szava. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Békés döntetlen
Az eltelt hét nem okozott földi boldogságot a magyar labdarúgást szeretők körében. Pedig húsvét közeledtével szerettünk volna hinni a feltámadásban és az újjászületésben. Persze motoszkált bennünk a kétely, a Biblia szerint Jézust egyszer feszítették keresztre, a magyar focit már 1969 óta szinte folyamatosan, melyek után hittünk is a feltámadásban, de ami Jézusnak sikerült a harmadik napon, nekünk immáron 50 éve csak hiú ábránd. A rendszerváltásig még voltak pillanatok, voltunk VB-n és EB-n is, volt mikor a fél világ a lábaink előtt hevert, aztán jött a „tésztás hatos” és mindent kezdhettünk előröl. Azt azért nehéz megemészteni, hogy a gödör egyre csak mélyül, hiába próbálják talicskával hordott aranyrögökkel azt betemetni, az arany úgy tűnik el benne, mint a hatvanas évek közepén Londonban tartó postavonatról. A különbség annyi, hogy az angolok aranyát a Scotland Yard megtalálta, de a miénk meg nyomtalanul eltűnik. Az elhagyott hét meg tovább mélyítette a gödröt, ha nem vigyázunk, lassan a Csendes-óceán mélységeiben találjuk magunkat, bár ha egy kicsit ügyeskedünk, „partraszállhatunk” Új-Zéland vadregényes partjain. Ilyen előzmények után nem volt egy leányálom készülni a 223. derbire, mely a válogatott szenvedésétől függetlenül mégis csak az év mérkőzése, még ha ez a jelző lassanként csak az emlékeinkben él tovább. Akik meg szokták olvasgatni naptárunkat, azok a héten olyan derbikkel futhattak össze a múltból, melyek 80-90 év távlatából is megsimogatják a szívünket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A szív és az akarat diadala
Tudtuk, hogy nehéz lesz. Tudtuk, hogy a Pinyő-féle gladiátorharc a Fradi ellen mindig megsokszorozza magát, mintha a meccsünk előtt felpumpálná a játékosait, vagy beléjük tömködne néhány kiló adrenalint. Tudtuk azt is, hogy a tél még egy utolsót belénk akar rúgni, az időjósok már a hét elején elénk tárták a fagyos valóságot, melyre mindenki készült, egyedül a magyar labdarúgás irányítói nem olvastak híreket, nekik eddig sem voltak fontosak a szurkolók, ebben olyan túl nagy meglepetést nem kell szimatolni. Ettől még bosszant, hogy „tavasszal” már a második hazai meccsünkön vagyok kénytelen felcserélni az arénát az otthoni fotelommal. Tehetnék fel kérdéseket, folytathatnám is az egyre elhatalmasodó zsörtölődéseimet, de mivel oly mozgalmas és eseménydús 90 perc van mögöttünk, így inkább egyből belecsapok a lecsóba és nem untatom a kedves olvasót egy túltengő prológussal, mely néha csak arra jó, hogy a meccs unalmát próbáljam kitölteni. A jó lecsó ismérve a jó és friss alapanyag, mely elnézve a két csapat összeállítását meg is felelt a kívánatnak, az rendben is van, hogy mi az élen állunk, de az egy kicsit elgondolkodtató, hogy a tömérdek pénzzel kitömött Felcsút, ezzel a játékosállománnyal hogy a fenébe tanyázhat a tabella végén. Ebben meg vastagon benne van Pinyő – ha tetszik neki, ha nem. Ettől még tartottam egy kicsit a meccstől, az utóbbi időkben nem is bírtuk a gyűrődést, utoljára bajnokin két éve győztünk, ami elsőre elég hosszúnak tűnik, de ez inkább egy hatásvadász megjegyzés volt, hiszen azóta csak kétszer találkoztunk (a Felcsútnak volt egy éves másodosztályú fellépése is), de mindkétszer 1-1 lett a vége. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tonka kés esete a gőzmozdonnyal
Mielőtt bárki azt hinné, hogy irodalom órára tévedt, a fenti cím kizárólag Horváth Ferinek köszönhető és csak a szavak véletlen összjátéka miatt „asszociál” Mikszáth Kálmán egy kissé bulvárosra sikerült regényének címére. Ráadásul a könyvet nem is olvastam, számomra Tóth Mari mindig is Szörényi Éva, Noszty fiú meg Jávor Pál, hiába dolgozták fel többször is a regényt, az 1937-s film maradt meg az emlékezetemben. És ha Horváth Feri nem veszi elő írói munkásságának újabb remek darabját és nem hasonlítja a csapatát egy öngyilkosjelölt forradalmárhoz aki egy késsel támad a felé robogó vonatnak, valószínűleg nekem sem jut eszembe a reggeli kávém ébresztő szürcsölgetése közben. De a Balmaz edzője mindig is remekbe szabott nyilatkozatairól volt híres, ősszel is kinyitotta a bicskáját és oda-oda szúrt a két gólos vezetés ellenére elvesztett mérkőzés után. Akkor egy büntetőt kért számon (ha jól rémlik Paintsil esett egy tetszetőset), még a feleségét is tetemre hívta, mert egy gyertyafényes vacsoránál úgy döntöttek, inkább a gyerekekre költik a pénzt és nem az MLSZ pogácsa-kommandójára. Persze az őszi találkozó nekünk is emlékezetes, a mérkőzésre készülődvén eszembe is jutott, mert bár addig és azóta is játszottunk rosszul (sajnos), de az a balmazi első félidőt nem könnyű feledni. Simán kaphattunk volna egy négyest, a lelkes hazaiak úgy futottak át rajtunk, mintha ők lettek volna a gőzmozdony, mi meg a megrettent forradalmárok, kezünkben a tonka késsel. Ráadásul a múltheti korcsolya versenyt sem nekünk találták ki, el is puskáztuk a lehetőséget a meglógásra, mégis csak jól mutatott volna a 6 pont a tabellán még annak ellenére is, hogy az üldözőnek elmaradt a meccse (nekik fagyos volt a talaj). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Fagyos vereség
„Szegény barátom, az élet nem egy habostorta. Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.” Arra nem nagyon számítottam, hogy Virág elvtárs örök érvényű intelme Pelikánnak 7 nap alatt velünk is megtörténik. Egy hete a Groupama Arénában egy tisztességes csapást mértünk a bajnoki címvédőre, mely után olyan hurráoptimizmus lett úrrá rajtunk (bevallom, rajtam is), hogy már azt hittük, hogy Bacsó Péter filmje nem is a Rákosi rendszerről szól, hanem valami kitalált fantazmagória. Pedig nem, és erről szüleink, nagyszüleink sokat tudnának mesélni, bár nem vagyok biztos, hogy ebből a jelen „okostársadalma” túl sokat értene. Ahogy mi sem gondoltuk, hogy egy hét elég ahhoz, hogy visszazuhanjunk a valóságba. Kaptunk egy jó nagy maflást, Virág elvtárs szavaival élve, most bizony csapásokat kaptunk, melytől nem hullottak ki a fogaink mint Pelikán Józsefnek a dunai gátőrnek, de ahhoz egy-két metsző fog távozott, hogy ne díszelegjünk teljes pompával a tabella élén. Ahol még mindig három pont az előnyünk, mely azonban nem a Videoton botlásának, hanem a magyar labdarúgás újabb paródiájának köszönhető. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Havas gólparádé
Talán nem ildomos zsörtölődéssel indítani a tavasz első jegyzetét, mert a végén még én is úgy járok, mint a Párhuzamos Mesékben Janó bácsi, aki addig cseszegette a feleségét, míg egy nap azt vette észre, hogy nem csak a húsleves hiányzik az asztalról, hanem Ági néni is a hitvesi ágyból. Utána meg már hiába írt cifrangos betűkkel egy kockás papírra és tűzte ki a bejárati ajtóra, miszerint csak akkor gyere haza, ha a húsleves tál is veled jön, bizony az még most is ott díszeleg, pedig annak már nyolcvan éve. Én meg reményeim szerint nem szeretnék addig várni, a következő hazai meccsen már ott akarok (nem csak szeretnék) ülni az Arénában. Tegnap is ott lettem volna ha nem szól közbe az MLSZ, a tél, és a tv bizarr hármasa, melyből a telet még nem is tudom hibáztatni, hiszen mégis csak február van és manapság ilyenkor szokott felébredni és támadást indítani a gázszámlák ellen, de vajon a másik kettő szervezetben egyetlen ember sem volt aki szurkolóként tudott volna döntést hozni? Ha tőlünk nyugatabbra, ahol szintén meccs meccset követ a tévékben, februárban tudnak már délután fél kettőtől kezdeni (pedig néhány országban még az időjárás is kedvezőbb), nálunk vajon miért nem? Mert szurkolóbarát a szövetség, vagy egyszerűen csak nem hisznek az időjósoknak? Ha nem a Fradi játszott volna, biza drukkoltam volna a tegnap esti (előre megjósolt) havazásnak, hogy zúduljon annyi a pályára, hogy a labda helyett hólapáttal a kezükben futkározzanak a játékosok, de mivel Böde Daniéknak kellett megszereznie a három pontot, így először is áldottam az eszünket, hogy nem tekertük le a 120 km-t (pedig a mez-sál-bérlet hármas már ki volt készítve), utána meg aggódtam, főleg a harmadik gólunk után, nehogy tényleg a hólapátok kerüljenek reflektorfénybe. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
2017 ősz – Harmincadik felé, félúton
Minden jó, ha vége jó – ezt az örök érvényű mondást már Shakespeare is „tollba mondta” egy igazán keserédes komédiában, de vidámabb vizekre evezve ezt a néha közhelynek tetsző megállapítást egy magyar nóta is megénekli, tetézve azzal az igazán optimista kifejlettel, hogy egyszer az ég is kiderül. Ez a kijelentés meg ránk, Fradistákra 2017 nyarán és őszén hatványozottan érvényesült is. Sőt, ha a szívünk mélyén kezdtünk el kapiskálni, akkor a nyári hónapok inkább csalódottságot és keserűséget hoztak. Ezen meg túl kell esni, nem lehet a szőnyeg alá söpörni mert egy idő után a kidudorodó kupacon hanyatt esünk és vérző orral nézünk körbe, reménykedve, hogy senki sem látta a maflaságunkat. Még jó, hogy mindezen a kellemetlen perceken az elején túl tudunk esni és bár nem éppen olvasmányos a kezdet (őszintén nehezen is esik ezekre a hetekre visszaemlékezni), de a történetünk, ami a szemünk előtt pereg jobban fog hasonlítani egy Hollywoodi filmre, mint Shakespeare tragikomédiájára. Shakespeare-től még elfogadjuk a keserédes befejezést, de ha egy film végén nincs happy end, vagy nem csordulnak ki az öröm könnyei, akkor bizony a vetítés végén újra beállunk a sorba a pénztárnál és visszakérjük a pénzünket. 2017 decemberében nem kellett a pénztárosnak újra munkába állnia, a tél is hiába tette próbára a tűrőképességünket, a csapat teljesítette a bajnoki elvárásokat és bár ez nem annullálta a nyár keserveit, de „ha a vége jó”, akkor az ég is kiderül és bizakodva várhatjuk a tavaszt. De mielőtt elrévednénk az ünnepi hangulatba, ugorjunk vissza ahhoz az időszakhoz, mely nem csak nehézségeket hozott, de csalódottságot is…Nem is keveset. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Élen zárjuk az évet!
Mivel a kereskedelemben dolgozom, vasárnap meg bronzos nap, így ahhoz, hogy időben teljesíteni tudjam a „kötelező” penzumot, reggel már öt órakor kibújtam az ágyból. Ahogy kissé bágyadtan ácsorogtam a kávéfőzőt szuggerálva az járt a fejembe, hogy vajon a játékosok milyen lelkiállapotban léphettek pályára a számunkra oly „kedves” Dózsa stadionban, a Vasas ellen. Vajon mennyi plusz adhatott a Videoton elleni győzelem, és főleg az a tudat, hogy a Haladás megtette azt a szívességet, hogy nem csak minket vert meg, hanem a fő riválisunkat is, ezzel a győzelem azt jelentette volna, hogy három pont előnnyel telelhetünk a tabella élén. Ezt néhány hónappal ezelőtt, amikor 7 ponttal kullogtunk a Videoton mögött, talán a legvérmesebb Fradi szurkolók sem hitték. Köztük voltam én is, hiszen a szezon eleje a legrosszabb rémálmainkat hozta elő, de szerencsére augusztusban olyan játékosok kerültek a keretbe akikkel egy szinte tökéletes 10 meccses szériát produkáltunk. Ez még akkor is igaz, ha több olyan győztes meccsünk is volt, amikor szenvedtünk, küszködtünk, daráltunk, de nyertünk. A hazai meccsekkel általában nem volt gond, de mikor kimozdultunk a Szentélyből és felhúztuk azt a kissé „furcsa” színű idegenbeli mezt, többnyire szenvedtünk…és nyertünk. Ahogy tegnap este is, ezzel igazán széppé téve az évzárást. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Szuper, hú, de szuper!
Teleregényeket lehetne írni a szurkolók lélektanáról. Akár a Szomszédok, de még a Szabó család is csak jelenthetne, apáról unokára szállna az a megfoghatatlan és megfejthetetlen lélek, mely bennünk él. Menny és pokol lakozik bennünk, olyanok vagyunk mint André a materialista orvos, aki meghal a háborúban, saját elméjének börtönébe kerül, és a bűn, a kín, a gyötrelem, a bánat, a szomorúság, bűntudat, fájdalma égetik a lelkét… Kétségbeesik, reménytelenül küzd egy másik létben. Ebben a szörnyű világban marad mindaddig, amíg rá nem ébred, önmagának kell ezeket a súlyos rabláncokat felégetni, elszakítania. Egy hete a Haladás elleni vereség után mi is keservesen küzdöttünk lelkünk békéjével. Napokon át azt hittük, itt a világ vége, nincs tovább, mindenkinek mennie kell akik ránk hozták azt a gyötrelmet. Emlékeztek? Gyenge, hú, de gyenge – én sem kíméltem a csapatot, ezzel saját lelkemet is bebörtönöztem. Nem kerestem a kiutat, nem kerestem mentséget – szurkolóként nem is tehettem mást. Mert ilyenek vagyunk, mert ilyennek neveltek apáink és ilyennek nevelt a zöld-fehér színek szerelme. Ahogy Villon írta, „ha közeledben vagyok megőrülök, de ha nem vagy a közelemben, attól őrülök meg.” Ezért sem érdekelt szombat délután már az elmúlt napok önsanyargatása, nem érdekelt a zimankó, a ránk váró hideg (nagyon is közeleg a tél) és az a tudat sem tántorított el attól, hogy Laudetur barátommal beüljünk az autóba és elinduljuk a Szentély felé, hogy jelen helyzetünkben talán a Videoton esélyesebbnek látszott. Nem csak mi éreztük ezt, rajtunk kívül közel 10 ezren dacoltak minden ránk szakadt reménytelenséggel, mert mi igenis „Andrék” vagyunk, akik ha kell saját hitükkel is megküzdenek, de ha ott kell lenni, ha segíteni kell a csapatot, akkor még a szibériai zimankó sem tántorít el minket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1948. november 28. – Egy mérkőzés utóélete
1948. Három évvel voltunk a második világégés után. Bár a Jaltai megállapodás alapján nyilvánvaló volt, hogy Magyarország (mint vesztes oldal) a Szovjetunió megszállási övezetébe fog tartozni, mégis az 1945-s, még demokratikus nemzetgyűlési választások bizakodásra adtak okot. De hiába nyert a Kisgazda-párt óriási többséggel, a hazánkban már akkor „ideiglenesen” itt állomásozó szovjetek kikényszerítették a koalíciós kormányt, mely előre vetítette a történeseket. A szovjet mintára végrehajtott tisztogatás után 1947-ben jött a manipulált kékcédulás választás, az ellenzéki pártok felszámolása, vezetőik bebörtönzése, mely után 1948-ban már létrejött az egypártrendszer, a totális kommunista diktatúra, élén Rákosi Mátyással. A politikai tisztogatásból természetesen a sport sem maradhatott ki. A londoni olimpián a megpróbáltatások ellenére jól szerepeltünk (10 arany), de érezhető volt, hogy a „gonosz szörny” nem csak a politikára, hanem a sportra, benne a labdarúgásra is ráteszi a kezét. Többen el is hagyták az országot, köztük volt Sárosi György, Toldi Géza és Kubala László is. Maga a labdarúgó szövetség is a párt irányítása alá került, a koncepciós perek irányítója, Péter Gábor „elvi” utasításait követve. Ennek esett áldozatul a Ferencváros is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
