Szerkesztőség
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 17.
Sikerkapitány lehetett volna, mégis a bukás és a kudarc szimbóluma lett…
Ha mereven ragaszkodnék az alapelképzeléshez, mely szerint e sorozatban a magyar futball eddigi 51 szövetségi kapitánya közül csak azoknak a munkásságával foglalkozom részletesen – a legnagyobbak esetében akár több fejezeten át – akik a poszton eltöltött éveik, vagy a nemzeti tizeneggyel elért eredményeik alapján kiemelkedő és meghatározó személyiségei voltak a honi labdarúgásnak, akkor Sós Károly nem soroltatna a kiválasztottak közé. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Aranylábúak – Meccsemlékeim a hatvanas évekből 10.
Nem volt necces …
1966. május 22. Ferencváros – Újpesti Dózsa 5:2
Az 1966-os évtől különösen sokat vártunk. Vissza akartuk szerezni a Vasastól a bajnoki címet, a Vásári Városok Kupája után most már a legértékesebb serlegre, a Bajnokcsapatok Európa Kupájára vágytunk, és arra számítottunk, hogy a válogatottban is a mieink viszik majd a prímet az angliai világbajnokságon.
Balszerencsénkre a BEK-ben a nyolc között az utolsó két év győztese, a világ akkori legjobb csapata, az Internazionale jutott nekünk. Talán még nagyobb baj volt, hogy februárban már játszanunk is kellett. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 16.
A munka kapitánya egy döntetlenbe bukott bele…
Illovszky Rudolf nagyon közel állt ahhoz, hogy szövetségi kapitányként olyan eredményt érjen el a magyar válogatottal, amilyet korábban soha senki.
Talán csak egy 11-esnyire volt attól, hogy Eb-döntőt játszhasson!
Igaz, azt is kevesen gondolták volna, hogy az 1972-es Eb-finálés részvétellel mind a mai napig ő lesz az utolsó mohikán. Azóta nemhogy a legjobb négy közé (történetünk idején még négy csapat játszott a döntő szakaszban, ez 1976-ban is így maradt, utána előbb nyolcra, később 16-ra emelkedett a végjátékban szereplők száma, mígnem eljutottunk odáig, hogy mostanában éppen egy 24-es létszámú Eb-n való részvételért vívjuk a selejtezőket) képtelenek vagyunk kijutni, hanem távol maradtunk (még leírni is megrázó) tíz kontinensviadalról, amelyhez hasonlóval voltaképpen csak a földrész futballtörpéi „dicsekedhetnek”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 15.
Kapitányi visszatérés, riói karnevállal…
Illovszky Rudolf első (megbántottság, sértettség miatti) lemondása után 1967 decembere és 1970 júniusa között olyan mélyrepülésbe kezdett a magyar válogatott, amelyre a sportág hazai történelmében addig talán még soha nem volt példa.
A helyzet súlyosságáról elég annyit mondani, hogy 1969. december 3-án, egy Marseille-ben rendezett világbajnoki pótselejtezőn 4:1-re kikapunk Csehszlovákiától, amely azt jelenti: a világbajnokságok történetében először nem jutott ki a magyar csapat a soros tornára.
Addig csak akkor hiányoztunk, ha mi magunk nem akartunk részt venni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Emlékezetes Fradimeccseim 17., avagy mi békít meg egy sógort
„CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK.”
Emlékezetes Fradimeccseim – bevezető a második részhez
„CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK.”
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 14.
Egyetlen mondat, amely halálos sebet ejtett egy remek kapitányon…
Nagy formátumú edző volt, mégis csak kínkeservesen, nagyon nehezen lett szövetségi kapitány.
Ahhoz képest, hogy 1958 februárjában a Vasas Ajax elleni BEK-mérkőzésén már ő ült a piros-kékek kispadján, majd néhány hét múlva a Real Madrid elleni elődöntőkön vezényelte Bundzsákékat, 1966 augusztus 10-én történt kinevezéséig közel egy évtized telt el.
Ekkor adta hírül a Népsport: „Az MLSZ elnöksége, keddi ülésén, Illovszky Rudolf előterjesztése alapján tárgyalta a válogatott csapat őszi programját. Baróti Lajos szövetségi kapitány szabadságon van, így Illovszky megbízást kap szövetségi edzői minőségben a csapat körüli teendők elvégzésére.” Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Helyünk a kupanap alatt – IX.
Fradi-győzelem a világ legjobbja ellen
1929. június 19.: Rio de Janeiro kikötője önmagában is csodálatos látvány. Az apró öblökkel tarkított kikötőből lélegzetellátó panoráma tárul az utazó elé. Néhány pillanatra mindenki elfelejti az utazás nehézségeit, a hullámok és a bezártság okozta bénultság is tovatűnik, ahogy a szem elé tárul a Riót körbeölelő Corcovado-hegyvonulat egekig magasodó sziklaormai (Rió jelképe, a hegyen tetején magasodó Megváltó Krisztus szobor 1929-ben még nem készült el, de már Párizsban „dolgoztak” rajta – 1931-ben avatták fel). Három hét utazás még akkor is hosszú idő, ha az út végén ilyen gyönyörűség fogadja a fáradt utazót. Motoros csónakok veszik körbe a több emeletes hajót, vigyázzák annak minden „lépését” amíg az a horgony és a feszítő kötelek szorításában végleg megpihen. A fedélzeten már nagy a nyüzsgés, mindenki a csomagjára figyel miközben a szem továbbra is a hegyvonulatot pásztázza. Nagy a zaj, az utasok egymást harsogják felül, de mikor a partról több száz torokból felhangzik a „Hajrá Fradi!”, a fedélzeten több szemből is könnycseppek gördülnek az Atlanti-óceánba. A Ferencváros labdarúgói, magyar csapaként először, megérkeztek Dél-Amerikába.
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 13.
„Vert sereg élén, mégis koronával a fején távozott…”
Baróti Lajos, a magyar labdarúgás történelmének szövetségi kapitányként legtöbb meccsét jegyző szakvezetője, 1978. június 10-én Mar del Platában az argentínai világbajnokság harmadik magyar csoportmérkőzésén ült utoljára a nemzeti tizenegy kispadján.
A mérkőzésnek számunkra nem volt jelentősége: az argentinoktól és az olaszoktól elszenvedett vereséget követően matematikai esélyünk sem maradt a továbbjutásra.
Ellenfelünket, a franciákat sem lelkesítette különösebben a mérkőzés, hiszen velünk együtt már a hazautazásukat szervezték. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Helyünk a kupanap alatt – VIII.
Viola, zöld kalap
A Ferencvárosi labdarúgás történetének egyik legizgalmasabb (ha nem a legizgalmasabb) oda-visszavágós döntőjét 1937 őszén rendezték. A sors vagy a vakszerencse sem írhatta volna meg feszültebben annak a két mérkőzésnek a történetét melynek végén dr. Sárosi György emelhette Rómában magasba a Közép-európai Kupát. A labdarúgáson túl ha belegondolunk, mik is történtek 1937-ben akkor tudhatjuk azt is, hogy itt nem csak egy „hétköznapi” kupadöntőre került sor. Egy évvel voltunk a Franciaországban rendezett VB előtt, miközben Itália élén egy fasiszta politikus, Benito Mussolini „hajszolta” saját népét (Hitlerrel együtt az egész világot) a háborúba. A fasiszta propaganda gépezet számára minden elérhető siker a párt nagyságát és felsőbbrendűségét volt hivatott szolgálni, és talán ennek is tudható be, hogy számos legenda szól arról, hogy milyen üzenettel (fenyegetéssel) küldte harcba az olasz válogatottat az 1938-as VB döntőjében… ahol Magyarország volt az ellenfél. Ahogy 1937 őszén is ennek két országnak a legjobb csapata küzdött meg egymással a Közép-európai Kupáért. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
