Nehéz a múlt örökségét feledni. Főleg akkor, ha ez a múlt csak 12 éves. Emlékeztek? Pont 12 éve a Pécs ellen nyertünk 3-1-re az Üllői úton. Bár már gyülekeztek a sötét felhők, de még senki sem gondolt arra, mi fog történni 2 hónap múlva. Kevesen ültünk a lelátón, kezdett fogyni a türelem, a csapat sem volt esélyes még a dobogóra sem, ami két évvel a 28. bajnoki cí­münk után több volt csalódás. Arra azonban senki sem számí­tott, hogy nyáron olyan események borzolják az idegeinket, melyek három évre a másodosztályba száműzik a Fradit…mely megmenti a Vasast a kieséstől. Tegnap csak egy dologban volt egyezőség. A Vasas megint a kiesés elkerüléséért küzdött. Nálunk meg stabilitás és harc a harmincadik aranyért. Ez persze még nem jelenti azt, hogy el lehet felejteni a múltat, ezért is kapott plusz „töltetet” a Vasas elleni 170. bajnoki mérkőzésünk. Most persze egy kicsit a háttérbe tolva, hiszen sokkal fontosabb volt minden régebbi sérelemnél az, hogy megtartsuk egypontos előnyünket a Haladást simán legyőző Videoton ellen. Ehhez nyerni kellett volna, minden áron. Voltak sérültjeink, volt jogtalanul eltiltott játékosunk, de volt egy tudatunk a múlt hétről, hogy igenis jobbak vagyunk a Videotonnál és ahhoz, hogy be is váltsuk a bónuszt, nem kell mást tenni, csak megnyerni az utolsó négy mérkőzést. Arra nagyon kevesen számí­tottak, hogy már az elsőn elvérzünk. Először bukást í­rtam, de talán meg sem jelent az „s” betű a képernyőn, már olyan hevesen nyomkodni kezdtem a „backspace” billentyűt, hogy az majdnem kiugrott a helyéről. Kevés olyan hazai mérkőzésünk volt, ahol pontokat vesztettünk („aranyos” pontokat?), de a lefújás után leroskadva a lelátó székeire csak ültünk, „tájszólással” néztünk ki a fejünkből, kerestük egymásban a kapaszkodót, a reményt, próbáltuk megfejteni az utolsó percek drámáját, szerettünk volna meg nem történtté nyilvání­tani a 93. percet. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →