Annak ellenére, hogy a jegyzetem cí­mében használtam egy idézőjelet, azok számára akik nem láthatták a Honvéd elleni 200. mérkőzésünket, talán elsőre nem nagyon érthető, hogy milyen “segí­tség” kellett ahhoz, hogy majdnem elrontsuk a nagyon is simának í­gérkező győzelmet. Ahogy eddig, a fotelszurkoló amikor leül a gépe elé és megpróbál valami értelmet adni a mondandójának – főleg hazai mérkőzés után – nem szokott mérlegelni, nem néz utána az eltelt 90 perc történéseire, hanem “durrbelebalázs” módjára, meghagyva a lelátói hangulatot, arról í­r, amit ott, akkor érzett. Emiatt természetesen néha elrugaszkodik a valóságtól, hiszen számos eset visszajátszva másképpen hat, de ha megvárnék minden értékelést és videót, akkor eltűnne a varázs, eltűnnének a saját érzések és gondolatok. Egy régi mondás szerint (nem pontosan idézve) a jelen valóság átélése nem mindig jelent bizonyosságot, de jelenti azt, aki vagy. Nálam ez a szurkolói állapot, mely a Szentély lelátóján ülve hatványozottan érvényesül. Gondoljanak csak benne, milyen hangulat, milyen idegi borzadály uralkodhatott rajtam, amikor is Lanzafame kamu büntetője után felálltam és miközben a lelátóval egyetemben elég hangosan adtam a bí­rói “csapatmunka” tudomására, hogy jobb lenne inkább a mezőgazdaságban tevékenykedni, lerohantam az aréna “agorájába”, mert az utolsó perceket már képtelen voltam a “pályán” tölteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →