Kodály országa vagyunk, a módszere mellyel megpróbálta a zene szeretete felé irányí­tani az embereket világhí­rnevet hozott a zeneszerző, tudós számára. Mert bár nálam (és anno városi „hí­rhedt” C osztályos fiúinál) ez a próbálkozás nem nagyon jött be, igaz arra a bizonyos „tá-titi” és a „tá-á-á” negyedhangokra emlékszem még és talán a „lá-ig” még szolmizálni is tudnék, de kézjelekkel már lennének problémáim. Ahogy a hangok összefűzése sem az erősségem, a beszéden kí­vül ami a torkomon kipréselődik az inkább üvöltés, ami legfeljebb Zordonnak tetszenek (Oroszlánkirály), de már a környezetem inkább menekülésre vagy füldugóra fogná a hangzásvilágomat. Ettől még imádom a zenét, persze aki a 70-s években nőtt fel (Pink Floyd, Deep Purple, Queen, Supertramp), az nem is teheti meg, hogy nem szereti és bár manapság, ráöregedve a rockzenére inkább Loreena McKennitt kelta zenéje és természetesen az Üllői úti fák zizegése ejt kábulatba, no meg a „Hajrá Fradi!” győzelemmel spékelve, roston sütve, előtte persze több órás pácolással ágyazva (ezt a konyhai hasonlatot az Aréna-Agóra „népe” érti igazán). Túl lépve saját magam énektudásán, azt már nem tudhatom, hogy a diósgyőriek válogatott játékosa, Elek Ákos mennyire sajátí­totta el a Kodály-módszert, de azt a szokásos mérkőzés előtti egyik „tanmesés” nyilatkozatában utalt rá, hogy a Videoton elleni hazai győzelem után az öltözőben csak tapsoltak, de a Fradi stadionbúcsúztató mérkőzése után már énekelni is fog, persze csak akkor ha győznek. Nem győztek…Így Elek nem énekel, legfeljebb sí­rdogál, de Székely Éva óta tudjuk – amit valójában én soha nem értettem, miszerint sí­rni csak a győztesnek szabad. De kérdem én, mi Fradisták tán sí­rtunk a meccs után? Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →