Rosszul aludtam az éjjel. Ahelyett, hogy kihasználtam volna a visszakapott egy órát, csak forgolódtam az ágyban. Most persze könnyű lenne ráfogni a tegnapi mérkőzés okozta stresszre, de a hazaút közel két órás ideje alatt volt időnk Laudetur barátommal kibeszélni a fájdalmunkat. Ráadásul az útfelügyelet is rá tett egy lapáttal, amikor úgy zárta le több száz akadállyal az M0 lehajtó sávját, hogy semmilyen tájékoztatást nem adott arról, hogy ezek után vajon melyik úton is találunk haza. Végül is egy kis barangolás után ráleltünk az 51-s útra, de ez közel félórával meghosszabbí­totta a hazautat. Talán még köszönet is jár érte, hiszen egyrészt jó társaságban nem gond az idő múlása, másrészt mire este hazaértünk, már nem volt kedvem nekifogni semmilyenjegyzetí­rásnak. Annyira azért ismerem magam, ha győzünk, biztos éjfélig is verem a billentyűket, mert az öröm biztosan kikényszerí­tené belőlem az í­rást. De itt tegnap este nem volt öröm, de még bizakodás sem. Gyászjelentést sem készülök í­rni, hiszen bármennyire is fáj a elmaradt győzelem, a mérkőzésnek voltak biztató jelei is, amit jelen helyzetünkben nagyon meg kell becsülni. Ráadásul elég sok időt töltöttem már el eddig is a foci környékén, hogy tudjam, van olyan mérkőzés, amikor semmi sem sikerül. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →