Dénes Tamás
Helyünk a kupanap alatt – III.
Zöld út az alpesi csúcsig
A kelet-európai szocialista blokk számára az imperializmus végső „megsemmisítésének” egyik eszköze volt a sport. Azt talán a Kreml titkos szobáiban is tudták, hogy gazdaságilag nehéz lesz legyűrni a nyugatot, de ha okosan sáfárkodnak a tehetségekkel (no meg a doppinggal – de ez már egy másik történet része) akkor a sportpályákon olyan sikereket érhetnek el, melyek után a Lordok-háza azonnal felvételét kéri a Varsói szerződésbe. A sikerek ellenére az utóbbi verzió soha nem következett be, de az tény, hogy az a fajta központosítás, mely főleg a labdasportokra volt jellemző, sok esetben a csúcsig juttatta a Vörös Hadsereg fegyver nélküli csapatait. Félretéve a „pikírtséget”, el kell ismerni, a központosítás magában még nem jelentett volna sikert, kellettek hozzá a tehetségek, melyek az 1950-s évekből a Fal lebontásáig több sikert „termeltek”, mint a KGST országok gazdasága. Ebből hazánk is kivette a részét, gondoljunk csak Farkas Mihály kedvenc Honvédjára, majd Kádár Vasasára, bár nálunk a hatvanas-hetvenes években már nem működött olyan szinten a kézi irányítás mint a Szovjetunióban. Talán emiatt volt az is, hogy amikor 1975. május 14-én, Bázelben, alig több mint 10 ezer néző előtt kifutott a pályára a Ferencváros és a Dinamó Kijev azért, hogy eldöntse ki nyeri a KEK küzdelmeit, kevés olyan „elvakult” zöld-fehér szurkoló volt, aki bízott a győzelemben. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Helyünk a kupanap alatt – II.
Agyő, kupa, viszlát, Varga!
A több mint száz éves történetünk során többször vetődött fel az a kérdés, hogy vajon melyik Fradi volt minden idők legjobbja. Ha csak a statisztikai adatokat vennénk alapul, akkor sem lennénk könnyű helyzetben, hiszen összehasonlítani a 100 %-os bajnokságot, a KK- és a VVK győzelemmel, vagy a BL csoportkörrel még a számok mezején is lehetetlen feladat. Az objektív adatok mellett nem szabad a szubjektív tényezőket sem figyelmem kívül hagyni, mert ahogy Rudas Feri bácsinak az 1948/49-s bajnokcsapat volt a legjobb, úgy azok számára akik a hatvanas évek fociján nőttek fel, nagyon egyszerű a válasz. 1968 egy dicsőséges korszak méltó lezárása, egy olyan év mely a sikerek mellett keserűséget is hordozott, egy olyan év mely megbolygatta a Fradi érzelmeket, egy olyan év mely nem csak a fociban, de a világ történelmében is mérföldkőnek bizonyult. Gyilkosság áldozata lesz Robert Kennedy, diáklázadások törnek ki Európában, a Varsói Szerződés csapatai (köztük Magyarország is) bevonulnak a forrongó Csehszlovákiába, az Apolló-8 Hold körüli pályára állt és hazánkban bevezették az új gazdasági mechanizmust melyet nem néztek jó szemmel Moszkvában (sokak szerint a cseh bevonulási részvételünk is ennek a következménye volt). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Helyünk a kupanap alatt – I.
New York előtt Amerika Torinóban
1965. június 23., Torino. Ez a nap bár nem rengette meg a világot, de a magyar labdarúgás számára mégis az egyik legjelentősebb dátum. Ha nem a legjelentősebb. Tudom, az Aranycsapat londoni 6:3-s győzelme, vagy az 1938-s és az 1954-s VB döntő sokkal mélyebben belénk ivódott, de talán nem kell ahhoz „elvakult” Fradi szurkolónak lenni, hogy tényként fogadjuk el azt, hogy a magyar labdarúgás egyetlen nemzetközi (európai) kupagyőzelmét a Juventus legyőzésével a Ferencváros szerezte. Tudom azt is, hogy szó szerint ez sem teljesen fedi az igazságot, hiszen a két világháború között a Fradin kívül az Újpest is nyert Közép-európai Kupát, de mivel az akkori KK néhány országra korlátozódott, mégis csak 1965-ban ült először és utoljára magyar klubcsapat Európa „kisebbik” trónján. Arról a napról sok mindent tudunk, szerkesztőségünk oldalán is több információt lehet találni a döntőről, mégis mikor elolvastam Dénes Tamás-Hegyi Iván-Lakat T. Károly Helyünk a kupanap alatt könyvének „New York előtt Amerika Torinóban” fejezetét, rá kellett jönnöm, hogy amit tudok, az főleg statisztikai adathalmaz, néhány visszaemlékezés és egy két perces összefoglaló. Ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk a győzelemhez, hogy mi is megérinthessük a VVK serleget és megértsük azt a kort, melyben Mészáros József csapata a csúcsra ért, el kell olvasni az egyéni hangvételű emlékezést. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Helyünk a kupanap alatt
Már kapható
Dénes Tamás – Hegyi Iván – Lakat T. Károly
a magyar labdarúgás történetét feldolgozó legújabb, immár negyedik könyve,
amely csapataink nemzetközi klubmérkőzéseinek történetét eleveníti fel.
Az otthon zöld füvén XXIII.
Fradista fradista farkasa
A mai napon véget ér Dénes Tamás-Hegyi Iván-Lakat T. Károly „Az Otthon zöld füvén” könyvének Ferencvárosi fejezeteit bemutató sorozatunk. Huszonhárom fejezet, huszonhárom pillanat labdarúgásunk több mint száz éves történetéből. Egy virtuális képeskönyv, egy történelmi anziksz, mely körbeöleli mindazt, amit szinte születésünk pillanatától szeretünk. Legyen az győzelem, vagy vereség, történjen az a hőskorban, vagy a második világháború vérzivataros éveiben, a történetek szóljanak hétszer csengető postásról, a bányásznapok szikrázó összecsapásairól, a 100 %-ról, a 68-s lázadó hónapjairól, történelmünk legendás játékosairól, edzőiről. Mindezek együtt jelentik a Ferencváros dicsőséges múltját, azt a 114 évet melyből a szerzőhármas huszonhárom Fradihoz kapcsoló kis történetet tárt elénk, melyekkel gazdagabbak lettünk, melyeket bár eddig is ismertünk, de az a stílus, az a játékosság és a foci iránti szeretet, mely áthatja ezeket az emlékeket, örökké velünk maradnak. Ez még akkor is így van, ha a záró fejezet labdarúgásunk egyik legborzalmasabb eseményéről szól. Bevallom becsülettel, ezt a részt nem olvastam el. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XXII.
Üllői úti színház, Hegedűs: a fejtetőm!
Számomra egy focimérkőzés akkor emlékezetes, ha ahhoz egy gól, egy pazar csel, egy látványos felhőfejes – röviden maga a játék kapcsolódik minden szépségével és izgalmával. Mert ami nem ezt a csodás játékot élteti az még akkor sem lehet igazán emlékezetes, ha azokat nehéz feledni. Legyen az leszakadt lelátó az Üllői úton, a 96 szurkoló halálával végződő Hillsborough tragédia az angol FA-kupa döntőjén, vagy az 1985-s Heysel stadionbeli borzalom, de voltak kisebb szurkolói rendbontások is melyek miatt félbe kellett szakítani egy mérkőzést, de voltak olyan esetek is, amikor bár történt egy kis rendbontás, de a végkifejletet már a pályán lévők színészi alakítása révén kerültek reflektorfénybe. Egy ilyen Oscar-díjas alakítás fűződik 1983. október 1-hez, amikor egy „eltévedt” metrófogantyú repült be a szombathelyi kapus irányába, akit bár nem talált el (szerencsére) a labdának nem látszó tárgy, de ettől még Hegedűs kapus olyan teátrális mozdulattal vágódott el a füvön, hogy azt még Argan (Moliere – Képzelt beteg) is megirigyelte volna. A történet további részét nem mesélem el, nem akarom ellőni a poént (bár azt minden bizonnyal sokan ismerik), ezért inkább néhány mondatot ejtenék Fradi szívünk egyik legkínosabb bajnoki időszakáról az 1983-1985 közötti időszakról. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XXI.
Rába-parti
Az emlékek néha önmaguktól is képesek megszépülni. Manapság, amikor tényleg konganak a stadionok az ürességtől (kivéve egy-két Fradi mérkőzést), amikor a szurkolók inkább más szórakozást választanak a foci helyett, sokszor szoktuk felemlegetni a múltat, a telt házas mérkőzéseket, a kettős rangadók tömegiszonyát. Pedig azért régen sem volt minden fenékig tejföl, játszottunk mi is félházak előtt, de egy-egy kedves emlék annyira belénk tud ivódni, hogy azokból pillanat alatt képesek vagyunk megszépíteni a múltat. Sokunk számára az egyik ilyen emlék az 1982. április 28-i, Rába ETO elleni mérkőzés, mely a bajnoki címről volt hivatott dönteni. Két pont volt csupán a győriek előnye, amit egy győzelemmel lehetett volna egalizálni. Meg is éreztük a „vér szagát”, ráadásul remek előjelekkel vártuk a Rába EDE-t (a Rába gyár tejhatalmú igazgatójáról – Horváth Ede – hívtuk őket így). Április közepén a Vasast vertük 4:2-ra, utána a Dózsát küldtük haza egy ötössel (érdekes, hogy ez az 5:0 nem vésődött be úgy az emlékekbe, mint az 1990-s), majd Pogány emlékezetes fejesgóljával Székesfehérvárról is elhoztuk a két pontot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XX.
Közel a Naphoz
Vannak mérkőzések, melyeket örökre kitörölnék az emlékeimből. Sőt, meg is büntetném azokat, akik előttem szóba hozzák. Rémálmaimban három ilyen mérkőzés van, melyből kettőre elég tisztán emlékszem, sőt az egyiken személyesen is részt vettem. A harmadik „áldozat”, bár nem történt olyan régen (pedig elég régi), de abból csupán apám szenvedő arca maradt meg, majd másnapi tiltó határozata, amit elég teátrálisan adott elő anyámnak és melyben megtiltotta bárminemű lila szín használatát a lakásban. Anyám, mint minden ilyen döntést rezzenéstelen arccal vett tudomásul. No nem azért, mert félt volna apámtól, hanem azért mert tisztában volt azzal, hogy otthon úgyis az történik, amit ő akar. Ráadásul a vázában ott ragyogtak a kert legszebb lila orgonái, amit az előző napon szedett… amikor is 8:3-ra kikaptunk az Újpesti Dózsától. Az évre is pontosan emlékszem, hiszen akkor léptem a felnőttek világába. Így utólag már az is lehet, hogy apám csak azért változott át „dühödt” Fradistává 1976. május 15-én, és azért adta ki az „aranybullát”, mert nem szerette volna, ha fia 18. születésnapján erre a keserű napra emlékezzen. Megjegyzem, a lila orgonák a vázában maradtak addig, amíg el nem hervadtak… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XIX.
Avatók és aratók
1911, 1974: két emlékezetes dátum a Ferencváros történelmében, melyek nem bajnoki címhez és nem kupagyőzelemhez kapcsolódik, hanem az otthonunk zöld füvéhez, az Üllői úti stadionhoz. A Fradi első stadionját 1911. február 12-én avatták fel, majd a történelem viharaiban számos fejlesztésen, bővítésen esett át: új tribünök, cementlépcsők, számozott helyek, Springer-szobor. 1936. június 21-én már gyepszőnyegen vertük a Slaviát 5:2-re. Aztán 1947. május 4-én az osztrákok elleni válogatott mérkőzésen leszakadt a tribün egy része. És bár 1954-ben még felújításon esett át a stadion, de 1962-ben már kimondták rá a „halálos ítéletet”. Szakaszosan kezdték bontani, az öreg, legendás fatribün 1962. október 14-én búcsúzott el a csapattól. Tíz évvel később lett újra otthonunk az Üllői út, addig albérletben, a Népstadionban játszott a csapat, mely a Ferencvárosi labdarúgás egyik legeredményesebb korszaka is egyben. A stadiont 1970-ben kezdték építeni, a négy évig tartó munkálatok során a szurkolók szinte naponta zarándokoltak az Üllői útra, hogy figyelemmel kísérjék az építkezést. Bár akkor is voltak fanyalgók, de a zöld-fehér álmok végül is beteljesedtek és 1974. május 19-én átadásra került a stadion, mely sokunk számára több volt egy focipályánál, az maga volt Szentély. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Az otthon zöld füvén XVIII.
Gagarin is nézte Gránert
Amikor először megláttam a fejezet címét egy kicsit értetlenül meredtem a semmibe. Azt tudtam, hogy ki volt Gagarin, de Gráner nevéről nem ugrott be semmi. Pedig ha tökéletes memóriával rendelkeznék, akkor eszembe kellett volna jutni, hogy valamikor a hetvenes években olvashattam róla Moldova György egyik szociográfiai könyvében. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a „Tisztelet Komlónak” c. könyv annyira nem tud megelevenedni előttem, mint az „Akit a mozdony füstje megcsapott” és a „Szent Tehén”. Ettől függetlenül el sem tudtam képzelni, hogy vajon Gagarin mikor is láthatta Gránert, akit valójában nem is így hívtak, csak így becéztek. Már ez a kettősség felkeltette az érdeklődésemet és olyan mohon faltam a fejezet sorait annak érdekében, hogy kiderüljön a „titok”, hogy el is felejtkeztem arról a tényről, hogy itt valójában a Fradi 1974-s MNK győzelméről szól a fáma. Gagarin és Gráner kapcsolatát most nem is leplezem le, azt meghagyom az olvasás élvezetének. Azt meg a Fradi szurkolók előtt nem kell titokban tartani, hogy az 1973/74-s Magyar Népköztársasági Kupát (maradjunk a hűségnél, akkor így hívták) mi nyertük meg. Legfeljebb az okozhat meglepetést, hogy az ellenfél a Komlói Bányász csapata volt, akik akkor a másodosztályban játszottak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
