„1956. november 9.: Sorbaállás, Rudassal, kenyérért…”

Az 1956-os esztendő re­mekül indult az akkor már edzősködő Rudas Ferenc számára. Ven­déglőjének látogatói (ilyesmi is régen fordult elő vele) egyre gyakrabban kérdezgették tőle, hogy mit játszott a hétvégén az Egyetértés, mint, hogy miként is volt, valamikor réges-régen „az a bi­zonyos” eset (volt belőle megszám­lálhatatlanul sok, mikor, kit, melyik érdekelt inkább, Feri azt húzta elő a pult alól…), sőt a meccsek „törzskö­zönsége” is közülük verbuválódott.

A csapat jó erőkből állt, az „öreg­fiúk” mindent megtettek azért, hogy megmutassák mi maradt belőlük a „régiből”, sorra nyerték a mérkőzé­seket, a tabella élén álltak, minden jel arra mutatott: megnyerik a baj­nokságot és NB III-as csapata lesz a magyar vendéglátásnak.

Feri munkájával minden tekin­tetben elégedettek voltak az Egyet­értés vezetői, a Trombitás éttermet felvirágoztatta, a csapatot a tabel­la élére vezette, s miután az akkori pénzügyi szabályok értelmében tré­nerként csak egy megszabott (meglehetősen alacsony), összeget tud­tak neki fizetni, úgy gondolták, a vendéglátás területén futtatják meg úgy, hogy „pénzügyi mérlege” bő­ven pluszban legyen. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Egy Ferencváros, amelyet világbajnokságra lehetett volna küldeni…

1949 nyarán, a 11 pontos előnnyel és 140 rúgott gól­lal megnyert bajnokság pillanatában olyan kincs volt a Ferencváros birtokában, amelyhez fogható ritkaság még a vi­lág legnagyobb futballklubjainak történelmében sincs.

A csapatnak volt 12-13 olyan fut­ballistája, akik közül a kezdőnek szá­mí­tó 11 (Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor) szinte vál­toztatás nélkül pályára küldhető lett volna a válogatott mezében is, ami­ről persze szó sem lehetett, részint azért, mert jó néhány futballzseni (ebből következően a legjobbak kö­zül kihagyhatatlan játékos), nem zöld-fehérben szerepelt, részint pe­dig, mert az akkorra már szövetségi kapitánnyá lett Sebes Gusztáv arra azért fokozottan vigyázott, hogy még véletlenül se alakuljon ki ferencvá­rosi dominancia a nemzeti 11-ben.

Henni, Rudas, Lakat, Budai, Ko­csis, Deák és Czibor még í­gy is rend­szeresen tagja az esztendő válogatott mérkőzésein szereplő csapatnak, de ha ehhez hozzá tesszük, hogy a Kis­pestben már régen ott van Bozsik, Puskás, Rákóczi, Bányai, az MTK-ban Gellér, Börzsey, Lantos, Kovács Imre, Palotás, Hidegkuti, az Újpest­ben Szűcs, Balogh II, Egresi, Szusza, a bajnokság pedig a Ferencváros, MTK, Kispest, Újpest sorrendben fejeződik be (már ami az első négy he­lyet illeti), akkor a kor futballjához csekély affinitással közelí­tő olvasó is könnyen elképzelheti, milyen erős válogatottat küldhettünk volna arra az 1950-es világbajnokságra, amely­re végül ki sem utaztunk… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Hát, magának is volt egy élete, Ferikém! Nekem meg egy feketém..”

1955-ben egy 1948-49-ben megnyert futballbajnokságról első kézből kulisszatitkokat hallani még ak­kor is katartikus élményt jelentett a hallgatóságnak, ha annak zömét olyan emberek tették ki, akik maguk is szemtanúi voltak a felemle­getett találkozóknak.

Márpedig Rudas Feri akkori üzle­tének mindennapi közönségét olyan emberek alkották, akik a hétvégéken az isten szent szerelmére sem hagy­tak volna ki egyetlen futballmeccset sem, azokon a találkozókon is ott szorongtak a lelátókon, amelyekről Ferit faggatták, no, de részint pompás ér­zés volt újra átélni annak a zöld-fehér nézőpontból csodálatos esztendőnek minden pillanatát, részint mégis csak más, ha a históriát egy olyan valaki elevení­ti fel, aki nem csak látta, ha­nem alakí­totta is a történéseket. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Rudas néni már a csirkét rántotta, amikor szóltak: „Jó lesz a zsí­ros kenyér is…”

Azon a bizonyos (a „140 gólos”, mindent elsöprő évet megelőző) bajnoki döntőn tehát, Csepelen, 1948. június 26-án, a találkozó 5. percében 2:o-ra vezetett a Fradi, s az Üllői úti stadion Rudas kocsmájában Feri édesanyja (mert a papa, naná, hogy kí­nt volt a találko­zón annak ellenére, hogy fia eltiltá­sa miatt nem léphetett pályára ezen a döntő fontosságú meccsen, s egy Csiszár nevű, a tartalékból felhozott játékos helyesí­tette, aki meccs közben biztos, hogy nem sejtette, zöld­-fehérben ez a kilencven perc az utol­só számára…) elkezdte megterí­teni a bajnoki bankett asztalait…

Ha csak a félidőig vár, talán kicsit lassabban hordja a tányérokat, meg az eszcájgot, sőt egy zsí­ros kenyér, kovászos uborka, pohár sör vacsorá­val is készül, hiszen a félidőben már a Csepel vezetett 3:2-re! Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Hat percenként egy gól, avagy a felnőtté válás kora…”

1941 után 1955 volt az első olyan esztendő Rudas Ferenc életében, amelynek már nem a Ferencváros (ÉDOSZ, Kinizsi…) játékosaként vágott neki.

A „boldog  békeidőkhöz” képest egy minden szempontból fakószürke magyar valóság kellős közepébe csöppent, amely egészen más hétköznapokat tartogatott egy volt sokszoros válogatott Fradi játékos számára, mint amilyeneket (megjegyzem: ugyanazok a hétköznapok…) tartogatott volna, ha még mindig NB I-es futballistának mondhatja magát.

Maga az esztendő olyan futballparádéval kezdődik, amelyet Feri sem tud kihagyni: az 1954-es bajnokságból elmaradt (még áprilisban, a 6. fordulóban kellett volna lejátszani) Bp. Honvéd – Vörös Lobogó mérkőzésre, január 9-én, a Fradi pályán (hol másutt?…) kerül sor. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Elviszünk, ha te leszel a szertáros…”

Azt hinné az ember, hogy egy olyan ősfradistát, mint amilyen Rudas Ferenc, annál nagyobb megaláztatás, mint­hogy a szemébe mondják „nem szá­mí­tunk tovább a játékodra…” nem érhet, ám ez egy csapásra már-már a dicséret és az elismerés rangjára emelkedik, ha a folytatást megis­merjük.

A Fradi 1955 januárjában mexikói túrára készülődött.

Hatalmas dolog volt ez akkori­ban, hiszen túl azon, hogy az egysze­rű, hétköznapi emberek gyakorlati­lag ki sem tehették a lábukat az or­szágból, a kivételek közé is csak az élsportolók (közülük is kiemelten a futballisták) és a nemzetközi rangú művészek tartoztak.

1950-ben (már ÉDOSZ-ként) egy prágai Húsvéti tornán való részvé­telre kapnak engedélyt, aztán 1951 januárja és 1953 júliusa között (Bp. Kinizsi néven) egyáltalán nem utaz­nak külföldre. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Úgy kullogtam el a Fradi-­pályáról, mint egy kivert kutya…”

Azon a bizonyos, 1954-es év végi, bajnoki ban­ketten a Ferit a vendég­lő folyosójára kis ma­gánbeszélgetése invitá­ló ferencvárosi vezető nem kertelt. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Ferikém, ha van egy perced… Mondanék neked valamit…”

1954. július 4-én, a magyar válogatott Svájc Bern nevű városában világbajnoki dön­tőt játszott az NSZK ellen. Ezt a finálét (amelyre minden magyar emlékszik, aki ak­kor élt, sőt, arra is, hogy hol, kik­kel, milyen körülmények között élte, szenvedte, szurkolta, őrjöngte vé­gig, hogy aztán a lefújás után maga is osztozzék egy ország gyászában), Rudas Ferenc édesapjával és néhány közeli szomszéddal pasaréti házának teraszán, rádión hallgatta végig.

Az előzmények ismeretében, gon­dolom, nem szükséges mélyebben elemeznem, mit érzett akkor, amikor mondjuk éppen Buzánszky Jenő mel­lett húzott kapura egy német csatár, s még ma, a döntő óta eltelt 59 évvel később sem mondja, akár egy fél szó erejéig, hogy ő bezzeg szerelt volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

„Nekünk itt harangoztak, Sanyi bácsi…”

A brazil játékosok a szó szoros értelmében ott­hon érezték magu­kat Budapesten! A Flamengo volt az első futballcsapat, amely Magyarorszá­gon mérkőzésre készült, ám a Bp. Kinizsi elleni összecsapásig kisebb „riói karnevált” rendeztek szállás­helyükön, a margitszigeti Nagyszál­lóban (ma Grand Hotel Margitszi­getnek hí­vják…), ahonnan már az első „brazil este” után szétfutott a városban a hí­r: aki fantasztikus rit­musú latin zenére vágyik, továbbá arra is kí­váncsi, milyen tánc az igazi, vérbeli szamba, az próbáljon meg asztalt foglalni a szálló kerthelyiség­ében, vagy ha ott már nem jut hely, a nagytermében, hiszen a zene oda is kihallatszik.

Feri szerint már a második este „aranyárban” adták a jegyeket a bra­zil futballisták esti showjára, akik amint befejezték a vacsorájukat, el­lentmondást nem tűrően leváltották a Nagyszálló szerződtetett cigányze­nekarát, kölcsönkérték hangszerei­ket, s olyan fergeteges műsort imp­rovizáltak, amelyet sem látványá­ban, sem hangzásában nem sok ma­gyar látott és hallott addig. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →