„Ó kapitány… kapitányom!…”
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 11.
Csak a döntőtől voltunk nagyon messze…
1962. június 10-én Chile Rancagua nevű városában Baróti Lajos soha nem látott közelségébe jutott annak, hogy edzői pályafutásának olyan csúcsára jusson, amely (ma már tudjuk) a vb-döntőt játszó Dietz Károly (1938) és Sebes Gusztáv (1954) kivételével egyetlen trénernek sem sikerült Magyarországon.
Tény: volt némi esélye arra, hogy a magyar válogatottal akár a fináléig meneteljen, ám a kopár tények ezzel szemben azt mutatják: a csoportkör megnyerése után, a negyeddöntőbeli vereség miatt az első adandó alkalommal már utaztunk is haza.
A magyar nép mégis katarzisként élte meg ezt a világbajnokságot és egyáltalán nem ok nélkül. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 10.
A „kőbe vésett” Ezüstcsapat, amely vb- döntőt érdemelt volna…
1959. június 28-án a Népstadionban a magyar válogatott (75 000 néző), ahogy akkoriban fogalmazták: nemzetek közötti, barátságos mérkőzésen 3:2-re legyőzte Svédország legjobbjait.
Egyetlen nap híján pontosan egy évvel jártunk az 1958-as világbajnokság döntője után, ahol a svédek 5:2-re kikaptak ugyan a toronymagasan a mezőny fölé emelkedő braziloktól, a Hamrin, Gren, Liedholm és Skoglund fémjelezte kék-sárgáktól a döntőbe jutás ténye (saját szurkolóik, és a világ futballtársadalma előtt) majdhogynem felért annyival, mintha megnyerték volna a világjátékot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 9.
Baróti svédországi válogatottja az Aranycsapat csontváza volt csupán…
Baróti Lajos első szövetségi kapitányi időszaka olyan esztendővel kezdődött, amelynek a világbajnokság volt a koronaékszere.
Elvileg az ’54-es „kudarcezüstöt” kellett volna feledtetnie a magyar válogatottnak, amelyet, persze még a legelvakultabb honi futballszurkolók sem gondoltak komolyan.
Jó és sok okuk volt erre.
Az 1958-as svédországi vb-n szereplő magyar válogatott sem személyi állományában, sem játékerejében, sem magán a tornán mutatott játékában egy napon nem volt említhető Puskásékkal.
Pedig a szakvezetés valóban mindent (talán a kelleténél, az egészségesnél is többet) megtett a jó szereplés érdekében. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 8.
Baróti, mint a kapitányok egyharmada…
Bukovi Márton lemondását a szövetségi kapitányi posztról (az érintetten kívül) mindenki őszintén sajnálta.
1957 nyarán olyan nagyságrendekkel emelkedett ki az edzői karból, hogy szinte lehetetlennek látszott a pótlása.
Teljesen kézenfekvő lett volna, hogy a Bukovi kapitánykodása alatt a válogatott mellett végig edzőként dolgozó, de 1957 júliusától a Bp. Honvédot is gardírozó Sós Károlyt állítsák a helyére, ám ez a megoldás fel sem vetődött a döntéshozókban. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 7.
Bukovi tudta: búcsúzni csak győzelemmel szabad….
Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor minden idők egyik legnagyobb tudású, ha nem a legtekintélyesebb magyar edzőjének, Bukovi Mártonnak nem lenne helye ebben a sorozatban, ami az 1901 és 2014 között a válogatott kispadján megfordult kapitányok tündöklését és bukását hivatott felidézni.
Néha azonban nem a kapitányként levezényelt mérkőzések száma, hanem részint a találkozók eredményei, részint azok a pályán kívüli történések követelnek helyet a kiválasztottnak, amelyek méltán illesztendők a „nem mindennapi esetek” feliratot viselő dossziéba.
Márpedig a mindenki által tisztelt, a szurkolók körében is hihetetlen megbecsültségnek és elismertségnek örvendő Marci bácsi a magyar futball szó szoros értelmében vett forradalmi időszakában volt a nemzeti tizenegy szakvezetője.
A politikának más dolga volt akkoriban… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 6.
Az Aranycsapat 12. játékosát sem Sebes Gusztávnak hívták….
Sebes Gusztáv, az 1952 után Aranycsapattá átkeresztelt nemzeti tizenegy szövetségi kapitánya 1956. június 9-én Lisszabonban ült utoljára a piros-fehér-zöld színekben pályára kifutó csapat kispadján.
A Portugália-Magyarország mérkőzés 2:2-re végződött, abból a csapatból, amely az „évszázad mérkőzését” kezdte Londonban, hatan voltak a pályán.
A fent említett „utoljára” kifejezés azonban kapásból pontosításra szorul, hiszen a válogatott (nyilván anyagi okokból), ha már olyan messzire repült, Lisszabon-Budapest néven játszott még egy meccset öt nap múlva, amelyet 3:0-ra megnyert. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 5.
Sebes nélkül már az első prémium osztáson összevesztek volna…
2010 májusában (huszonnégy évvel a halála után) a Los Angeles Times című újság a világ valaha volt harmadik legjobb futballedzőjének választotta Sebes Gusztávot, az „Aranycsapat” becenévre hallgató magyar válogatott szövetségi kapitányát.
A Haller tér közel sem „Los Angeles-i” kulisszái közül indulva, ha posztumusz jelleggel is, de nem akármilyen megkoronázása volt mindez egy tréneri karriernek, még ha pontosan tudjuk is: az ilyen és az ehhez hasonló listák, szubjektív mivoltuk miatt, millió sebből véreznek. No, de mi magyarok legyünk az utolsók, akik akár csak egy nagyon halvány kérdőjelet is teszünk Guszti bácsi „bronzérme” mögé!
Túl azon, hogy nem döntethető el objektíven, hogy X, vagy Y a világ legjobb edzője, hiszen adott esetben egy NB III-as csapattal a Magyar Kupában (vagy stílszerűbben az akkori MNK-ban) kiverni egy neves NB I-es, fővárosi csapatot néha nagyobb edzői kvalitásokat kívánhatott, mint az Aranycsapat kispadján ülve nézni, hogyan csépelik Puskásék futballtudásban hozzájuk semmiben sem mérhető ellenfeleiket.
Éppen ezért nem is az az igazi kérdés, hogy Sebes Gusztáv jó edző volt-e vagy sem, mert ennek felvetése is merő szakszerűtlenség. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 4.
Amikor a csillagok nem férnek el az égen…
Az 1953. november 25-én a Wembleyben lejátszott (később a világ labdarúgásának történelmébe az Évszázad mérkőzéseként bevonuló) Anglia-Magyarország összecsapás előtt a magyar válogatottnak nevezett alakulat játszott egy mérkőzést Franciaországban.
A több könyvtárnyira rúgó visszaemlékezések közül is csak a legalaposabbak ejtenek egy félmondatot erről a komolynak igazán nem mondható, inkább erősebb tréningre, mint komoly mérkőzésre emlékeztető kilencven perről, amelyen Puskásék 18:1-re verték a CO Billancourt együttesét.
Puskás 6, Budai és Kocsis 3-3, Czibor, valamint a szünet után beállt Palotás és Tóth Mihály egyaránt 2-2 góllal járult hozzá az igazán elsöprőnek mondható győzelemhez. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 3.
A „Tigris”, aki kibányászta a gyémántokat…
Nemeskotteszói Gallowich Tibor az idők végezetéig beírta magát a magyar szövetségi kapitányok, így értelemszerűen a honi labdarúgás történelmébe.
Már régen nem szerepelt neve előtt a „nemeskotteszói”, nemesi származására utaló előnév, amikor az ország futballjának főtrénereként ő küldte pályára azt a tizenegyet, amely a II. világháború utáni első válogatott mérkőzésen Magyarországot képviselte.
Így aztán, ahogy az 1945. augusztus 19-én az Üllői úton lejátszott Magyarország-Ausztria összecsapás valamennyi résztvevője, értelemszerűen, mint annak a csapatnak a szövetségi kapitánya ő is felsoroltatik minden alkalommal, amikor a magyar futball jelentős szereplőit és állomásait veszik számba az emlékezők.
Divatos kifejezéssel élve (amelynek talán a tartalmát sem értette volna 1945 táján az utca embere, nemhogy a közbeszéd részeként használja) „jókor volt jó helyen”!
Kapitányi munkálkodását azonban igazságtalan és szakszerűtlen lenne a puszta vakszerencse számlájára írni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 2.
Az ex-rendőrfőkapitányt megkergette a tömeg
Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de a magyar futballban, a kezdetek kezdetén, egyáltalán nem volt vonzó pozíció a szövetségi kapitányi tisztség. 1901 és 1943 között (néhány kivételtől eltekintve) szinte úgy kellett könyörögni, hogy valaki egyáltalán elvállalja ezt a kétségkívül nem igazán hálás beosztást.
Nem véletlen, hogy az induláskor az úgynevezett kiküldöttek tanácsa (bárki könnyen elképzelheti, micsoda szócsaták lehettek ott) állította össze a nemzeti tizenegyet, ám amikorra a viták a tanácstagok között már szinte az elviselhetetlenségig fokozódtak, ők is rádöbbentek a helyzet tarthatatlanságára és úgy döntöttek: legyen a siker vagy a kudarc egy személyhez kötött, ők a maguk részéről nem kérnek tovább a vereséget követő sajtókritikákból, a szurkolók gyalázkodó megjegyzéseiből, inkább lemondanak az esetleges győzelmek után az elismerésekről is.