Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Félgőzzel
Bármennyire is fájdalmas volt a szerdai Barcelona elleni csoportkörös mérkőzésünk, az élet megy tovább, a remízben már másnap reggel csinosították, felfűtötték a gőzöst, mely nem Kanizsára, hanem Diósgyőr felé vette az irányt. Túl sokat nem akarok foglalkozni a Barcával, az első félidő kissé megalázó teljesítményével, hiszen a szív hiába reménykedek valami csodában, erre a tények ismeretében (melyek néha nagyon makacsul tudnak viselkedni) nem volt egy szemernyi esélyünk sem. Nem is a háromgólos vereség volt keserű, az simán benne volt a pakliban, hanem az első 45 perc arcon ütött valósága. Ettől még nem dőlt össze a világ, csak kaptunk egy kis orrpöcköt, mely sajgott egy kicsit, de túl sokat nem foglalkozhattunk a fájdalommal hiszen az ünnepekig még van dolgunk bőven. Egy gyors púderezés, néhány órás pihenő, rend a lelkekben és a szívekben, menni kell tovább. Először is a remízben vár minket a diósgyőri gőzös, majd irány Kijev, zárásként még három bajnoki (ha jól számoltam) és csak utána lehet meggyújtani a karácsonyi égőket. Melyek függetlenül az előttünk álló feladatokból (főleg a Kijevitől) gyönyörűen ékesíti be az ünnep varázslatos hangulatát még akkor is, ha ezt az idén várhatóan a covid nyomása miatt csendben, „magányosan” kell megtennünk. De most ne elmélkedjünk és főleg ne értékeljünk még, hiszen a gőzös már pöfög, gyerünk gyerekek, szálljunk fel és irányozzuk magunkat Diósgyőr felé. Ahol már nagyon várják a Fradit, Feczkó kartárs odáig ment a várakozásban, hogy a kötelezően lenyomott dicséret mellé az álmait is kitette az asztalra, miszerint „mi legyünk a következő csapat, amelyik megismétli a Barcelona teljesítményét.” Az év aranyköpésének is beillő mondat valószínűleg csak kicsúszott a száján, mely legfeljebb Münchhausen tetszését nyerte el, a báró örök álmát aludva is felpillantott és csettintett az ujjával egyet, megállapítva, hogy még sem élt hiába. Vannak még lelkes követői a nagyvilágban. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Szendvics szombat
Néhány hete láttam egy dokumentumfilmet, melyben felelevenítették a szendvics történetét mely a 18.század közepéhez vezethető vissza, amikor is egy gróf annyira szeretett kártyázni, hogy nem akart felállni az asztaltól, ezért, hogy egyen valamit, azt kérte a szolgáitól, hogy tegyenek neki egy szelet húst két szelet kenyér közé. Miért is emlékezek meg a szendvics feltalálójáról? Egyrészt csak szimplán eszembe jutott reggeli közben, másrészt a labdarúgás vezetői is annyira szeretik ezt a játékot (főleg az utána kapott pénzes zsákot), hogy 2020 őszét egy hatalmas szendvicsbe pakolták és bár tarisznyát nem mellékeltek hozzá, de gyorsfutárral elárasztották vele Európát. Az Üllői útra is jutott belőle néhány, a heti adag egy Juventus-MTK-Barcelona összetételben került Szerhij Rebrov asztalára. A mester étvágyát nem ismerem, de azt már megtanultuk, hogy nem ijed meg semmilyen variációtól. Legyen az sonkás, fasírtos, csirkés, rántott húsos, vagy szimplán csak vajas-sajtos (olyan vegán jellegű, bár talán ők tejes dolgot sem esznek), mindig kitalálja, hogy mi legyen az a plusz kiegészítő, mely „megbolondítja” a szendvicset. Kedden a Juve ellen olyan dijoni mustárt kevert, hogy azt nem csak olasz honban, de Dijon városában is elismerést szerzett. Öt védős rendszer, tökéletes összhang, és ha nincs az a bizonyos utolsó perc, úgy emlékeznénk rá, mint labdarúgásunk dicső napjaira. Így sem szomorkodtunk, büszkék voltunk a csapatra, arra játékra, mely megnehezítette a Juventus győzelmét. Túl sok időnk nem volt az elmélkedésre, hiszen néhány nap és a Barcelona következik. A két ropogós zsömle szelet közé szombaton az örökrangadó került „feltétnek”, mely akkor is erősebbnek bizonyult a múltheti Honvédnál, ha néhány „mötökás” fiatalt elkapott a covid, így nem álltak Michael Boris rendelkezésre. De ha eszünkbe jutott a bajnoki szezon első fellépése a Hidegkuti stadionban, akkor sejthettük, hogy újfent életük meccsére készülnek és mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy igazi kóser csirke kerüljön a zsömle szeletek közé. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A három pont…
Régen fordult velem elő, hogy egy győztes 90 perc után tétován ücsörögjek a monitor előtt és halvány dunsztum sincs, hogy mit is kéne írnom. Persze ha az a bizonyos dunszt lila lenne, akkor már folyna belőlem a szó (főleg kárörvendő), de mivel tegnap este a Honvéd bérleményében léptünk pályára, így marad a bizonytalanság. Pedig begyűjtöttük a három pontot, de ahogy a jegyzet címe is jelzi, utána három pont van és nem felkiáltójel. A felkiáltó jel azért hiányzik, mert végül is kötelezőnek is vehettük a kispestiek elleni három pontot, még akkor is, ha manapság nem nagyon unatkoznak a játékosaink. Bajnoki, BL csoportkör, válogatott szereplések, majd bajnoki, Juventus, Barcelona, Kijev…és a végén karácsony, melyről ma még nem tudjuk, hogy mit is fog elhozni. És itt először nem is az eredményekre gondolok, hanem az átkozott covidra, mely olyan szürke ködbe csomagolja a világunkat, amilyenre ma reggel ébredtem. Az ágyból sem volt kedvem kikászálódni, de a forró kávé gőzölgő illata egy kis életkedvet csöpögtetett belém. De mikor bekapcsoltam a gépet, a szokásos hírkereső helyett egyből a sportoldalra „lapoztam”, elsősorban nem azért, hogy minél gyorsabban olvashassam el Rebrov mester és Bódog Tamás nyilatkozatát, hanem azért, hogy legalább vasárnap reggel ne szembesüljek azzal a borzalmas és fájdalmas hírrel, hogy tegnap mennyien haltak meg a koronavírus szövődményei következtében. Hiába próbáltam a homokba dugni a buksimat, Rebrov mester nyilatkozatát olvasva szembe jött velem az, mitől megpróbáltam vasárnap reggel elzárni magam. Botka Endre karanténban van – nyilatkozta a mester…Megint az a bizonyos három pont, mely után feloldozás vagy keserűségnek kéne következnie, de most mindkettőt kihagyom. Foglalkozzunk egy kicsit (tényleges kicsit…nagyon is kicsit) a tegnapi „rangadóval”, mely már csak a nevében idézi a régi Fradi-Honvéd derbiket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kíméletes bánásmód
Amíg a Fradi a BL csoportkörben vitézkedik, addig a hazai ellenfeleink Münchhausen báró szobája előtt toporognak, bebocsájtást remélve a nagyot mondás örök mesteréhez. Tanácsért, ötletért jönnek, valamivel mégis csak fel kell kéne dobni a hangulatot, nem elég, hogy nyakunkon a covid, még a Fradi sem hajlandó összecsuklani a kettős terheléstől, ezért ha már a pályán nem boldogulnak, legalább nagyot mondásból jeleskedjenek. Ehhez a jelenben nem kéne felébreszteni a közel 300 éve „pihenő” bárót, itt van nekünk Trump úr is a „nagy” Amerikából, elegendő tőle tanácsokat kérni butaságból, gőgből és paranoiából. Idehaza a töltőállomáson a „leghangosabbak” Márton gazda azzal a kissé furcsa álomképpel állt elő, miszerint nagyon csalódott lenne, ha karácsony szent estéjén, a karácsonyfa csúcsdísze nem egy Fehérvár címert díszelegne. Néhány nap múlva meg a szaksajtóval ellentétben, akik nagyszerű, hajtós mérkőzést vizionáltak, játékosai hozzáállását kritizálta miután a „kombinált” MTK-tól simán kaptak egy hármast. Ezt überelte kedvenc volt dózsásunk, aki szerint a Fehérvár játékosállománya épp olyan erős mint a Fradié. Hüm-hüm, létszámban talán egyenlő, de játéktudásban? Most pattan ki az ágyából kedvenc Münchhausen báróm és lekever egy jó nagy fülest az előtte toporgó „kovácszolikának„, mert ez a megállapítás már nála is kiverte a biztosítékot. Én a pofon helyett (nem vagyok híve az erőszaknak) csak annyit kérdezek: ha egyenlőek az erőviszonyok, akkor hogy a fenében nem jutottak be az EL csoportkörbe? De hagyjuk el a benzinkutat, most úgyis olcsóbb lesz a benzin, ráadásul a divatházak kedvenc edzője által vezetett Mezőkövesd várt ránk. Azt nem mondhatom, hogy tele önbizalommal, bár Kuttor néhány napja még megpróbált néhány udvarias mondat után egy picinyke kis hitet önteni a táblázat alján vitézkedő játékosaiba azzal, hogy nem szeretne üres kézzel távozni az Üllői útról. Távozni távozott, és még a keze sem maradt üresen. Három gombócot szorongatott útravalónak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Két gól ajándékba
Kedd este távirányítóval a kezemben úgy kapcsolgattam a különböző csatornákra, mint ahogy egy Formula-1 pilóta váltja másodpercenként a sebességet. Real Madrid, Liverpool, Atlético, Bayern egyszerre a pályán. A sokadik váltás közepette (még szerencse, hogy előtte cseréltem elemet) ötlött fel, hogy atyaég, holnap mi jövünk, a Juventus ellen. Olyan szintű csapatokkal vagyunk a játszótéren, akikkel az elmúlt évtizedekben legfeljebb a gombfoci pályán, vagy a Playstation joystickot nyomkodva találkozhattunk. Ezt meg nem lehet elvenni, ezt át kell élni. Sajnos a covid sok mindent átírt, de akik vállalták a „kockázatot”, minden bizonnyal örök élménnyel lettek gazdagabb. Ezt még a tegnapi eső és a négy gól sem tudja elvenni. Aki meg örömködik a vereségen (vannak, lesznek szép számmal), hát tegyék, legalább lesz néhány boldog percük. Hidegen hagy, olyannyira, hogy nem is olvasok el egyetlen elemzést sem, mert nem is érdekel. Tudom hol a helyünk a foci palettáján, ahogy 1995-ben is tudtam, akkor sem kergettem álmokat, egyszerűen csak át akartam élni a BL varázslatot. Természetesen sokkal szebb lett volna a kép, ha nem ajándékozunk a Juvének két banális gólt, ráadásul ha nem követjük el a hibákat, a vége még szép is lehetett volna. Így sincs gond, velünk együtt hat csapatnak van „csak” 1 pontja és kettőnek még egy sem. Gondolom ők is úgy vannak vele, hogy tanulni jöttek, beültek az iskolapadba, saját bőrükön érzik, hogy ez bizony más kávéház. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Távolságtartás
Volt bennem egy kis félsz mielőtt beálltunk a töltőállomásra. Nem a kútkezelő és az ott munkálkodok kissé nagyot mondó nyilatkozatai miatt (ami áthatotta az egész 90 percet, ezért még szóba fog kerülni), hanem attól tartottam egy kicsit, hogy a Barcelona-Újpest-Kijev sorozat után, és a Juventus előtt (talán CR7-tel a fedélzeten) a lábadban az erő, a fejekben az összpontosítás egyszer minden bizonnyal megadja magát. Tényleg nem összehasonlítás miatt, de tegnap szenvedett a Pool, a Bayern, a Barca, a Sevilla, a Lipcse…és sorolhatnám azon csapatokat akik nem tehetik meg, hogy a „flúgos futam” közepette pihentessék a kezdőt, nem tudnak rotálni (nem szeretem ezt a szót, mert az számomra munkát jelent és nem pihenőt), mert arra fele a bajnoki mérkőzéseket nem a nyilatkozatok „ereje” dönti el. Ezzel egyből meg is érkeztünk a heti tankolásunk színhelyére, ahol a dolgozó munkások napi szinten oltották a meszet hangzatos, „vagyunk olyan jók mint a Fradi” kijelentéseikkel. Ezzel még talán nem is lenne baj, hiszen minden csapat a győzelemre törekszik, csak ahol normális viszonyok vannak, ott nem szokás elrugaszkodni a valóságtól, a tényekről. Mert azok tényleg makacs dolgok. Mert hogy a fenébe gondolják Fehérvár környékén azt, hogy egy szinten vannak a Ferencvárossal? Ahhoz nem kellett volna kizúgni néhány hónapja az EL-ből, és ha ők is csoportköröznének, még ha a második vonalban is, de legalább alapot szolgáltatna az ilyen jellegű megnyilatkoztatásokhoz. De mivel simán becsapták előttük az ajtót, így maradt a távolság, ha tetszik ez Fehérváron, ha nem. És hiába ecsetelte szinte könnyes szemekkel az ország „juhászrolija„, hogy az bizonyítja a két csapat erejét, hogy az utolsó 3 évben a Fradi és a MOL is csoportkörös volt. Drága Rolika, azt vajon miért felejtetted el megemlíteni (az élete gólján kívül), hogy az utolsó két évben a Fradi ténylegesen bebocsájtást nyert Európába, míg a Fehérvár oly messze van tőle, mint Makó lovag Jeruzsálemtől. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ellentétek vonzásában
Még mindig meg kell csípnem magam ahhoz, hogy elhiggyem, 25 év után újra az európai labdarúgás fellegvárában léphetünk pályára. Ha tovább csipkedem magam, vagy Csipkerózsika leszek, vagy egy afrikai méhraj célpontjává válok, amit szintén elkerülnék, mert azok bizony eléggé gyilkológépekké tudnak válni. Így marad az „önsebzés”, de mikor felhangzik a BL himnusz már megszűnik körülöttem minden, a méhek meg inkább termeljék a mézet, az mégis csak hasznosabb tevékenység. Csipkerózsika meg gyorsan ébredjen fel, üljön a tévé elé és izgulja végig a Ferencváros második BL csoportkörös meccsét a Dinamo Kijiv (maradjunk a hivatalos, ukrán verziónál és felejtsük el a szovjet módit). Galamb lelkét ismerve, ha előre tudom mi vár rá a 90+5 perc alatt, valószínűleg nem ébresztem fel. Nekünk, harcedzett Fradistáknak sem volt könnyű menet, voltunk a „pokol tornácán”, de a végén mennyország kapuját is majdnem kinyitottuk. Erre is számítottunk még akkor is, ha voltak olyanok, akik egy kicsit túlzásba vitték az „ajánlásaikat”, melyeket olvasván a mérkőzés előtt egy kicsivel nagyobb reményekkel ültünk fel a maszkos lelátóra, vagy a maszk nélküli fotelba. Még az a gondolat is előtérbe került, hogy most itt az idő, vágjunk vissza a 45 évvel ezelőtti KEK döntőért. A realitás azonban más forgatókönyvet varázsolt a Groupama-aréna zöld gyepére. „A jó, a rossz – két ellentétes külön világ. Mindegy neked, mert egyenlően hatnak reád.” – énekelte Máté Péter, amit tegnap este mi is átéltünk. Időrendben haladva, kezdjük a „rosszal”, az első félidővel. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Csak a szokásos
A keddi barcelonai BL csoportkörös bemutatkozásunk után (még mindig enyhe bizsergés közepette tudom elhinni, hogy újra tagjai vagyunk az „elitnek”), szombaton két klasszikus is várt ránk. A spanyolok „el Clásicóját” a fociélményen túl azért említem, mert egy kicsit valószínűleg mi is hozzájárultunk a Barca sima verségéhez. Talán túlzásnak tűnik, de akik látták, azoknak biztosan feltűnt, hogy a „törpe zsenivel” az élen a 60. perc környékétől már képtelenek voltak felvenni a versenyt a Real játékosaival. Pedig Koeman próbálkozott, szinte sortcserélt, de azoknak akiknek vinni kellett volna a szekeret, már ólomlábakon tébláboltak a pályán. Amikor kedden nyilvánvalóvá vált, hogy a katalánok nem pihentetnek ellenünk az év egyik legfontosabb hazai mérkőzésére, már az is fokozta a bizsergést a Fradista szívünknek, még akkor is, ha a vége egy ötös lett, de nem megalázva, nem játszi könnyedséggel, hanem heves küzdelem árán. A negyedik góljuk után látható volt Koeman arcán, hogy igen, most már zsebben a három pont, meg lehet nyugodni és lehet készülődni az el Clásicóra. Arra valószínűleg nem számított, hogy a 5-1-s győzelem után maradnak „nyomok”a lábakban, melyek pont a Real elleni mérkőzés hajrájában hatnak majd leginkább a játékosaira. Szombat hat óra magasságában látva a Barca „kipukkanását” már a derbi járta körül a „fotelt”, vajon a keddi 90 perc nálunk milyen nyomokat hagyott a csapaton. Mert bármennyire is örök élmény fellépni a Camp Nou zöld gyepére, a derbi nekünk is „klasszikus” már 115 éve, meghatározva Fradista mivoltunkat. A 230. azért is volt különleges, hiszen egy Barca-Kijev „szendvics” közé lett ékelve, és még ott van a Covid, mely egyre jobban támadja a hétköznapokat. 15 ezer szurkoló maszkba burkolva elég szürreális látványt nyújtott, de a biztonság az első, bár vannak kétségeim, hogy ez elegendő. Ilyen körítés mellett (amit néhány füstbomba is „ékesített”) mi is történt a 230 derbin a Groupama-arénában? Csak a szokásos, folytatva az elmúlt évek hagyományát simán nyertünk a lilák ellen, újra szomorúságot hozva a megyeri-csárda egyre fogyatkozó hívei számára. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Hoztuk a kötelezőt
Mielőtt bárki is azt vágná a fejemhez, hogy a BL-csoportkörös mámoromban lekicsinylő, deklaráló címet adok a tegnap esti győzelemnek, már az elején leírom, minden tiszteletem a várdai alakulat játékának, küzdésének, mellyel egy kicsit sikerült megnehezíteni a dolgunkat. Zárójelben annyit még hozzátennék, hogy az előbb említett tisztelet halványul egy kicsit, ha azokra a helyenként kíméletlen és durva belépőkre gondolok, amit a mérkőzés hevében követtek el, be is is sárgultak úgy, hogy citromfák kezdtek nőni a várdai dombok mentén. Minden tiszteletem ellenére a győzelem mégis csak a kötelező kategóriába tartozott, egyrészt a 6 meccses múltunk miatt (6 győzelem, egyetlen kapott gól), mely péntek estétől hétre dagadt úgy, hogy a kapott gólok száma továbbra is egy. Másrészt meg míg a várdai legények legfeljebb Zalaegerszegig jutnak el, addig mi hétfőn már Barcelonáig repülünk, hogy kedd este pályára lépjünk minden focista álomstadionjában, a Camp Nou-ban. Aki már látta a Barca stadionját az tudja, hogy a gigantikus méretén túl nem valami szép alkotás, bár ha elhagyjuk a stadiont és végig sétálunk az arénát övező parkon le egészen a kikötőig és elébünk tárol a Baleár-tenger lenyűgöző látványa, ha tehetnénk, örökre ott maradnánk. De hát a csapatnak kedden nem a tengerpartban kell gyönyörködni, ahonnan ha jól rémlik egészen Mallorcáig ellátni (távcsővel biztosan), hanem a világ egyik legjobb csapata ellen kell bizonyítani, helyesebben fogalmazva inkább csak tisztességgel helytállni. Legyen bármilyen erős a zöld-fehér szívünk, azt tudjuk, hogy kb. annyira kötelező a Barcának a győzelem ellenünk, mint ahogy nekünk volt a Kisvárda ellen. Természetesen más a szint, a BL-csoportkör tényleg más kávéház, olyan érzés mint mikor a 19.század közepén Józsi bácsi felvonatozott Pestre és egy forró kávé kedvéért belépett a Pilvax kávéházba, melynek asztalai mögött Petőfi, Jókai, Tompa kanalazta a kávéját, szívta a pipáját, miközben a szabadságról álmodoztak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Bubus már nem Mumus
A népi hiedelmek világában nem vagyok járatos, de a gyerekkoromban anyám alaposan a fejembe plántálta, hogy ha valami rossz történik, vagy esetleg én követek el valami vétséget (néha ilyen is előfordult), akkor vagy a Mumus az oka, vagy rosszaság esetén a Bubus fog elvinni. Idővel, amikor már az iskolapadba ültem, a Mumus már a matematikát testesítette meg, a Bubusnak meg a szomszéd kutyáját neveztem, mert mindig megugatott és bizony volt, hogy meg is kergetett. Julis néni hiába mondogatta, hogy nem kell félni, a Bubus nem Mumus, csak szólj rá határozottan, de mikor látta az arcomon a félelmet, mindig kihozott egy frissen fejt pohár tejet elűzendő a rossz érzésemet. Meg is tanultam a leckét, nem kell félni a beidegződésektől még akkor sem, ha esetleg a múlt erre próbál kényszeríteni. Ez a „régi mese” Mumusról és Bubusról – akikről átvitt értelemben Kosztolányi Dezső is írt hírlapi írásaiban – akkor rémlett fel, amikor a keddi BL-diadal után szembejött velem a vasárnapi bajnoki forduló ellenfele, a felcsúti „akadémisták” tabellát átmenetileg vezető alakulata. Tényleg nem sértésből (a klub tulajdonosa sem tartja annak), de a magyar labdarúgás legendájának a nevét ma sem fogom leírni a felcsútiakkal kapcsolatban, ahogy az elmúlt 7 évben egyszer sem tettem meg, még a „hivatalosnak” számító bajnoki beharangozóban sem. Vagy Felcsút, vagy Akadémia, vagy PAFC. Erről ennyi elég is, de vajon mi köze van Mumusnak és főleg Bubusnak a vasárnapi mérkőzéshez? Valójában nem sok, hiszen egy bajnoki címet védő és EL-csoportkör után BL-csoportkörbe jutó csapatnak nem kell megrémülni Bubustól, még akkor sem, ha Szerhij Rebrovnak, a Fradi mesterének éppenséggel a mumusának számítanak (ugyanis velük a legrosszabb a mérlege). Az eddigi hat mérkőzésből csak egyet tudott győzelemre vezényelni, és bár a mérkőzés elején Bubus belénk harapott, de ahhoz már elég edzettek vagyunk, hogy ne ijedjünk meg. A „kutyaharapást szőrével”, a felcsúti előnyt meg gólokkal kell gyógyítani. Amit meg is tettünk, Bubuska lett a beteg, Mumuska meg ment a „levesbe”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
