Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Gyorsan felejtsük el!
Legszívesebben csupán egy mondatot szentelnék a Kisvárda elleni győzelmünkre. Vagy talán annyit sem, mert a megszerzett három ponton kívül csak frázisokat tudnék pufogtatni, annak meg nincs túl sok értelme. Ráadásul egy olyan góllal nyertünk, amit egy ideig biztosan mutogatni fognak, hiszen kimeríti a paródia összes fogalmát. Ezzel azonban el is tűnt a Paks elleni utolsó 3 perc „szerencsétlensége”, a sors valamiért úgy rendeltetett, hogy amit akkor elvett, most visszaadja. Pedig a kezdő sípszó előtt látva a Kisvárda összeállítását, mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy egy ilyen szerencsés góllal tudjuk csak behúzni a három pontot. Bódog Tamás eleve lemondott a pontszerzés lehetőségéről, hat olyan játékost állított csatasorba, akik eddig alig, vagy egyáltalán nem léptek pályára NB I-s meccsen. Úgy gondolta, a kiesés elleni küzdelemben nem a Fraditól kell pontot csenni, a sorsuk a következő fordulókban fog eldőlni, ezért sziesztára küldte szinte az egész eddigi kezdőjét. Rebrov mester is rotált Szihnyevics és Skvarka foglalta el Zubkov és Boli helyét, lehetőséget adva a két játékosnak, hogy bizonyítsák, „valamilyen” szinten tudják pótolni az alapjátékosokat. Hátul is volt két változás, de azok nem okoztak meglepetést, már többször álltunk fel a Lovre-Blazic-Botka-Civic négyessel. Nyugalmasan is indult a mérkőzés, járattuk a labdát jobbról balra, majd a változatosság kedvéért balról jobbra, hol Lovre, hol Civic próbálta meghúzni a széleket, de ezekről 10-15 perc után már kiderült, hogy teljesen reménytelen vállalkozások. Olyan szenvedés volt nézni, mint ahogy szenvedés írni is róla. Ha jól rémlik talán a negyvenedik perc tájékán találtuk el először a kaput, mely arra volt jó, hogy észrevettük, a várdai kapus is a pályán van. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Mint a mesében
Annak ellenére, hogy a lefújás pillanatában dühös voltam és értetlenül próbáltam visszatekerni az utolsó 6 perc történetét, olyan túl nagy traumát nem okozott az, hogy ajándékoztunk egy pontot a paksi alakulatnak és elvettünk saját magunktól kettőt. Pedig nagyon nem lett volna mindegy, hogy 9 vagy 11 pont az előnyünk. Talán a végső célunkat nem nagyon befolyásolja, de az a bizonyos kisördög azért ott motoszkál bennem. Van még hátra öt forduló, benne négy nehézkesnek is minősíthető mérkőzéssel és őszintén nem volt betervezve egy esetleges kis feszültség a végén. A pontvesztés mellett ami még zavar egy kicsit (talán nagyon is), a miként. Soma kiválása után hogy a fenében tudtunk úgy összeomlani 10 perc alatt, hogy egy totál padlón fekvő ellenfél kettőt be tud rámolni a hosszabbítás 6 percében? Mert előzménye az nem volt. 90 percig, még ha nyögvenyelősen is, de az történt a pályán amit mi akartunk. A végén meg olyan ijedt nyusziként futkároztunk a pályán, hogy rossz volt nézni. Most persze felhozhatnám mentségként, hogy 2-0 után jöttek a cserék futószalagon és megbomlott a hadrend, nem volt olyan aki megtudta volna tartani a labdát, de ezt az indokot inkább a kukába dobom, mert a „helyettesek” is sokkal jobb játékosok annál, hogy ne tudjanak 6 percig gurigázni úgy, hogy az ellenfél csak szemmel kövesse a labdát. Tudom, a büntető zavaró tényező lehetett, nem is tudom, miért fújta be a bíró, de ez mellékes, erre nem foghajuk a 96. percben történteket. Az meg egészen szürreális volt, ahogy a szépítő gól után varázsütésre megváltozott a játék képe. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Szeretjük a diós süteményt
Réges-rég, amikor még az „Aranylábú gyerekek” (a fiatalabbak kedvéért a 60-as évek eleje-közepe) kergették őrületbe az ellenfeleket, nagymamám olyan zseniális, hajtogatott diós kelt tésztákat sütött a kemencében, hogy arról ódákat lehetett zengeni. Titkos recept volt a diós töltelék, a nagyi mindig csak annyit árult el, hogy kell hozzá egy csipetnyi „cimöt”. Jókat mosolygott közben, mi meg már előre beosztottuk a tepsiben sülő finomságokat, kinek mennyi jut, tudva, hogy mennyei az étel, melyből a tálalás után egyetlen darab sem fog maradni. A réges-rég Fradi történelem is ismer számos diós süteményt, akik ellen mindig kellemes volt pályára lépni, akik ellen többször kiszakadt a gólzsák, szórakoztatva játékost, edzőt és természetesen a közönséget. Mert hát előadás nincs néző nélkül, gól nincs taps és ölelés nélkül, ahogy nagymamám diós buktája sem létezhetett „cimöt” nélkül. Tegnap késő este már ha korlátozott körülmények között is, de végre a „papírmasék” mellé már valódi szurkolók is ülhettek, ezzel egy lépéssel közelebb kerültünk a labdarúgás valódi lényéhez. Bár mi is szerettünk volna ott lenni, de egyrészt nekem egy kissé idegen és főleg túl katonás a rend, ami egy szintig érthető, de továbbra is túlságosan művi. Ehhez jött még a 65+ „kitiltása”, és bár a csipet-csapatunk mindegyik tagja túl van a hatodik ikszen, de a pluszt csak egy társunk haladja meg, aki bár bérletes és jött is volna, de számára zárva maradt a kapu. Így maradt a szolidaritás és a tévé. Ismerve a szurkolók számát, elég sokan gondolhatták úgy, hogy ez a megoldás nagyon erőltetett (fő a biztonság, meg is értem), nem beszélve a szuper időpontról, mely a vidéki szurkolókat eleve maradásra késztette. Pedig jó lett volna újra elfoglalni a helyünket a lelátón, hiszen olyan „sütemény” érkezett az Üllői útra, mely diós, és kedvelt is. Nem csak 1992. június 20-a miatt, az egészen más történet, ráadásul ott Miskolcot és a bajnoki címet „foglaltuk” el, hanem az elmúlt időszakok eredményei miatt. Mintha nagymamám diós buktája került volna az asztalra, melyről már a sütés előtt tudtuk, úgy fog eltűnni a tálcáról, hogy közben folyamatosan mosoly ül az arcunkon. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Két Fradi gól döntetlent ért
Nem böngésztem végig az adatbázisunkat, de talán nem lövök nagyon mellé azzal a megállapítással, hogy labdarúgásunk történetében kevés olyan csapat van, mellyel hat idegenbeli mérkőzéssel a hátunk mögött, mumusként tekintenénk. Felcsút, mint mumus? Elég viccesen hangzik, hiszen mégis csak egy alig kétezres faluról van szó, bár fociügyben nem ismernek lehetetlent. Ehhez jön még, hogy Rebrov mester amióta a Fradi kispadján ül, egyedül a Felcsút ellen „nyeretlen”, melyre még rápakolhatunk egy lapát bosszúvágyat is az őszi kissé megalázó vereség miatt, amit bár az európai szereplésünk miatt egy nagyon tartalékos csapattal szenvedtünk el, elviselni nem volt egy könnyű menet. A Szentélybeli visszavágó sem sült el túl fényesen, pedig vezettünk már kettővel, mégis iksz lett a vége. Ezek után nem volt meglepő, hogy a különböző szurkolói fórumokon kóla és sör helyett (keverve nem az igazi) vért ittunk, pezsgett bennünk a bosszúvágy, amit még élesebbre is fent az a tudat, hogy a benzinkút paksi „pontszerzése” után egy győzelemmel 11 pontra növelhettük volna az előnyünket. Hét fordulóval a vége előtt már kopogtatni sem kellene a bajnoki ajtón, az magától is kinyílna. Azt is tudtuk, hogy nem csak a „csúti átok” miatt lesz nehéz begyűjteni a három pontot, hanem azért is, mert Hornyák Zsolt elég jó kis csapattá formálta az akadémistának éppenséggel nem nevezhető felcsúti alakulatot. Erre jött még az is, hogy miközben a hazaiak alaposan rákészülhettek a mérkőzésre, hiszen nekik ez az első pályára lépésük a bajnokság folytatása óta, míg a mieink lábában és fejében már 180 perc munka duruzsolt. Mondhatnánk rá, hogy ősszel megszokhattuk a kettős terhelést, valamint a kispadunk is lehetőséget adna a rotálásra, de mindkettővel van egy kis bibi. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Boli kopír
Egy könyvet lehetne teleírni a derbik világáról. 115 éves közös történelem, kereshetném a párhuzamot a Százéves háborúval, mely valójában 116 évig, két évszázadon átívelően tartott, és bár tényleg voltak olyan időszakok a derbik világában is amikor „háborús” viszonyok uralkodtak a két tábor között, de itt mégis csak sportról, a fociról van szó, ahol a „háború” csak egy jelző, hasonlóan a derbihez. Amit ráadásul először a Fradi-MTK meccsekre használtak, hiszen az Újpest a profi korszak beköszöntével vált csak komoly tényezővé. Mi szereztünk több bajnoki aranyérmet, de ők játszották a legtöbb NB I-s meccset köszönhetően annak, hogy minket az MLSZ 2006-ban száműzött a másodosztályba, ahonnan (már nagyrészt saját hibánkból), csak 2009-ben jutottunk fel. Az Újpest is kiesett egyszer az első osztályból (1911), de egy év után vissza is jutottak. 227 bajnoki mérkőzés, melynek a statisztikája már újból nekünk kedvez, benne számtalan örökké felejthetetlen mérkőzésekkel, legendás játékosokkal, teltházakkal, volt mikor a „csilláron is ültek”, és voltak kisebb-nagyobb balhék is, mint pl. 1998 őszén a Megyeri úton, amit csak azért említek meg, mert ezt követően kaptuk az első bajnoki zártkapus büntetést (1998. szeptember 26 – Győr). Ezzel el is jutottunk a jelenhez, a 228. derbihez, mely először a 115 év történetében zártkapus volt a járványhelyzetre való tekintettel. Írhatnám, hogy szokjam csak meg, ez a bajnoki év már így fog befejeződni, de ezt egyszerűen nem tudom megszokni. Főleg egy derbi kapcsán. Csak egy pillanatra kell behunyni a szemem, és nem is kell túl „messzire” menni az időben, csak egyetlen évet, a 120 éves évfordulónkon aratott emlékezetes győzelemig. Telt ház, szerkesztőtársam unokájának első mérkőzése, Gala – Freed from desire slágerére táncikáló publikum…Ezek helyett ma este a Megyeri úton lépünk pályára, beleolvadva az esti szürkeségbe, bár felvillannak a fények, és lehet, hogy lesz bejátszott háttérzaj is, de ez csak nevében lesz derbi. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Dupla nyitány
Ahelyett, hogy szombat délelőtt készülődnék a délutáni mérkőzésre – Laudetur az autót csinosítja, Gyulus akkora szendvicseket gyárt, hogy a szektorunk jóllakna belőle, Endre töltögeti a „szopókás” edénykét paprika pálinkával, Józsi meg válogatja a kávé kapszulákat, hogy mire felérünk (megérkezik a taxi), habos kávéval fogadja a „kalocsai légiót” (Bockor ajánlásával), csak ücsörgök a számítógép előtt és próbálom lefoglalni magam. Felvetődött a fűnyírás lehetősége is, de nincs túl sok hangulatom hozzá és az esőistenek sem döntöttek még a felhők között. Már indulni kéne, tudod Te nyavalyás, átkozott vírus, nagyon kitoltál velünk, ahelyett, hogy gyülekeznénk a Szentély agorájában, maszkban/álarcban/kesztyűben és bizonyos szintig félelemmel zárjuk magunkat karanténba. Most már egy kicsit lazultak ugyan a szabályok, de nem annyira, hogy megtölthessük a lelátót. Lélekben ott leszünk, többen „tabló” formában is, talán a hangunk ereje hangszóróból meg fog szólalni, de iszonyatosan rossz érzés lesz, amikor elindul a visszaszámlálás az eredményjelzőn az üresen tátongó stadionban. Ezt nem lehet megszokni. A Kaposvár ellen már kaptunk ízelítőt, de akkor még nem gondoltuk, hogy ez a bezártság ilyen sokáig keseríti meg a hétköznapjainkat. Annak már 70 napja…Jó lenne biztatót írni, remélve, hogy a várva várt harmincegyes szám nem az ürességnek fog felvillanni a kijelzőn, de erre jelenleg az égvilágon semmilyen garancia nincs. Remény esetleg, de az is inkább csak a szívünkben kalapál. Rápillantok az órára, két óra, már úton lennénk…ezt is csak a bezártság mondatja velem, a naptár május 22-t mutat, ha jól rémlik, rendes viszonyok között, már vége is lenne a bajnokságnak. Most annak a bizonyos számnak kéne jönni, de ne szaladjunk előre még az álmainkban sem. Azért még meg kell dolgozni a csapatnak…egyedül, a szurkolók ereje nélkül. Nem lesz könnyű menet, nagyon nem lesz könnyű. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Volt egyszer egy húsvéti torna
„A húsvét hangulata úgy közeleg e napokban, mint egy szép fehér madár árnyéka, szállongva halad a folyó tükrében. Napról napra újabb kalendáriumi érzések révedeznek föl az emberi lelkekben, mert a naptár legnagyobb hangulatcsináló.” Krúdy Gyula poétikus gondolata szól az ünnepről, de szól a megszokásról is. Ha belegondolunk ez a sokszínűség hűen tükrözi a húsvéti ünnepeket. Keresztre feszítés majd feltámadás és újjászületés. Mellette locsolkodás, nyuszika, sonka és tojás. Mindezek az évszázadok folyamán megtöltötték a húsvétot, melyet a történelem viharai sem tudtak mindig befolyásolni. A múltat nem, de a jelenünket igen. És ehhez most nem a történelemnek van köze, hanem egy parányi kis vírusnak, mely néhány hónapja rettegésben tartja szinte az egész világot. Bezárva az ünnepelni, locsolkodni szándékozó embereket. A harangok szólni fognak, a családi asztalon is lesz a sonka és a tojás, de ott lesz a csend, a magány és a félelem is. Sok-sok évvel ezelőtt anyám már reggel felrakta a sonkát főzni, melynek illata estére a lassú fortyogás közepette körbelengte az egész házat és olyan állapotba hozta az ízlelőbimbóinkat, hogy mire a húsvéti vacsorára került sor még arra sem volt alkalma, hogy sóhajtson egyet, mert azonnal eltűnt a család férfitagjainak falánk torkán. Idén is lesz sonka, de már „kötözött”, a család sem jön, vigyázni kell egymásra, bezárkózni és szűk körben átadni magunkat húsvét közel hatszáz éves hagyományának. Még sem szabad rosszul éreznünk magunkat, és ha már a jelen körbezárja a világot, forduljunk egy kicsit a múltba és a kedves családi emlékek mellé nézzünk körül a Ferencvárosi labdarúgás történetében, amikor az áldott ünnep „árnyékában” focicsukát húztak a játékosok itthon és külföldön, hogy a húsvéti forgatagban tornákat rendezzenek a szurkolók szórakoztatására. 1908-tól egészen 1964-ig rendeztek mérkőzéseket, a magyar és az osztrák csapatok közt hagyománnyá is vált, melynek főszereplői osztrák részről Austria és a Rapid csapatai, magyar részről az FTC, az MTK, az Újpest és a Vasas voltak. A legtöbb esetben nem is maga az eredmény volt a lényeg, hanem a játék, a gólok, a szurkolók öröme, a labdarúgás népszerűsítése egy olyan időszakban mely magába foglalta többek között a boldog békeidőket, a polgárosodást, két világégést. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Elfeledett ellenfelek – Budai 11
A XX. század elejét a történelem „boldog békeidőként” jellemzi. Magyarországon, a dualizmus idején rohamos fejlődés és ennek következtében életmódváltás vette kezdetét. A dualizmus korának kormányai jelentős szerepet vállaltak az ország művelődésének, infrastruktúrájának, gazdaságának fejlesztésében. A magyar társadalom jelentősen átalakult. Ennek fő jellemzője a polgárosodás volt. Azonban ez a kor sem volt tökéletes, aki olvasta Kodolányi János „Boldog békeidők” regényét, azok szembesülhettek a Monarchia utolsó éveinek kíméletlen őszinteségű társadalmi kórképével, a század eleji polgárság kiúttalanságának ábrázolásával, a kis sváb cseléd, Kádi sorsán keresztül. Labdarúgásunk kezdete is az évszázad nyitányához köthető, szeretett csapatunk 1900. március 25-én játszotta le első, barátságos mérkőzését a Soroksári úton az Óbudai Torna Egylet csapatával. Tudni kell, hogy ekkor még csak kihívásos alapon, ötletszerűen jöttek létre mérkőzések. Az Elfeledett ellenfeleink sorozatunk mai emlékezete egy olyan klubot szeretne a feledésből néhány Fradihoz köthető emlék felidézésével közelebb hozni, mely alig-alig ismert a jelenben. Mely soha nem nyert bajnokságot, ezért „jelentős szerepet sem töltött be” a magyar labdarúgásban. 1900-ban 33 sportbarát alakította Óbudán a „33 Football Clubot. Hogyan lett a 33-ból 11? Erre még visszatérünk, de egyenlőre maradjunk a kezdeteknél. A klubnak saját pályája nem volt, így mindig „vándorolt” az épp bérelt pályák között. Vetélytársuk, Óbuda másik csapata a III. Kerületi Torna és Vívó Egylet, akik három évvel hamarabb, 1887-ben alakultak és ők is több alkalommal szerepeltek az első osztályban. A két óbudai klub 1911 és 1937 között együtt szerepelt az első osztályban (a III. kerület az 1996/97-es, és a az 1998/99-es bajnoki idényben tagja volt az NB I-nek) mi mégis a Budai 11 csapatát választottuk, mert velük több bajnoki mérkőzést játszottunk, melyek közül van kettő, melyek jelentősen befolyásoltak egy elvesztett bajnoki címet. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Elfeledett ellenfelek: Tatabánya
Csepel után Tatabányára utazunk, egy olyan ellenfélhez mely közel 60 éven át számtalan alkalommal tört borsot az orrunk alá. Emellett harminc éven át jelentős szerepet is játszott a magyar labdarúgásban, és bár bajnoki címet nem szerzett, de kétszer ezüstérmes és négy alkalommal bronzérmes lett a magyar bajnoki mezőnyben. Csepelen a gépgyár, Tatabányán a bányászat adta a keretet a labdarúgáshoz, de míg Csepelen a két háború között is volt élvonalbeli labdarúgás, addig a tatabányai foci sikerei kizárólag a szocializmus évtizedeihez fűződnek, pedig a klubot 1910. február 6-án alapították. Akkor már több mint száz éve folyt a bányászat a Gerecse és a Vértes közötti völgyben, ahol a XVIII. században fedezték fel a szénmezőket. Az igazi fellendülés a XX. század első évtizedére tehető, amikor más iparágak is megtelepedtek a városban: brikett és cementgyár épült a boldog békeidők éveiben. Ezek jelentősen hozzájárultak a Tatabányai Sport Club megalakulásához, bár az I. Világháború meggátolta a tatabányai labdarúgás fejlődését is, de a húszas években már a legnépszerűbb sport volt a bányászok között. Annyira azért nem volt tőkeerős a labdarúgásuk, hogy a 1925/26-ban bevezetett profi bajnokságban nevezni tudjanak, de élvonalbeli álmaikat egy pillanatra sem adták fel. A fellendülést, a változást, a sikereket a második világégés után, a szocializmus magyarországi térhódítása hozta el. A nehézipart támogató pártpolitikai irányelvek jótékonyan hatottak a tatabányai csapatra és történetük során először az 1948/49-es bajnoki idényben szerepeltek a legjobbak között (edzőjük az egykori ferencvárosi összekötő, Székely Béla volt), ahol csak a 13. helyen végeztek, így azonnal visszaestek a másodosztályba. Az 1950-es csonka idényben újra felkerültek az élvonalba, de a bajnoki tabella utolsó helye ismét a kiesést jelentette a bányászcsapat számára. Az újabb fordulatra hat évet kellett várni, mely egy újabb félbeszakadt bajnokságot eredményezett a Forradalom és Szabadságharc évében. Bajnokot nem hirdettek (nem is lehetett, hiszen volt csapat mely 22, és volt olyan aki csak 17 bajnokit játszott), ettől függetlenül a Tatabánya a 7. helyen végzett és megtartotta NB I-s tagságát. Egészen 1992-ig. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A mai napon …
