Amikor ma hazaértem a munkából szinte lábujjhegyen léptem be a szobámba és olyan csendesen, ahogy csak tudtam, úgy haladtam el a fotelem mellett. Bevallom becsülettel, féltem. Féltem attól, mi lesz, ha a fotelemnek felrémlik a Zete elleni mérkőzés közbeni baleset, amikor a gólörömöm túlságosan magasra csapott, aminek végül is egy sajnálatos baleset lett a következménye. Reccsent egyet a közel százéves karfa, amit ugyan megjaví­tottam, de nem voltam biztos benne, hogy elfelejtődik a történet.

Bár az eseményt a tévé nem közvetí­tette, í­gy bizonyí­ték utólag nincs, de ismerve hazánk igazságszolgáltatását, attól tartok, a végén még én is el leszek tiltva. Mérlegelve az eset következményeit, arra a megállapí­tásra jutottam, hogy azt még elviselném, ha nem ülhetnék a kényelmes és puha párnák közé, de azt már nem, ha a szobámból is kitiltanának. A tévét bekapcsolhatnám, de a fotelem zárt ajtók mögött árválkodva, én meg toporoghatnák az ajtó előtt. Egyetlen pozití­vuma lenne a dolognak, nem kéne idegeskedni, nem kéne percenként levegő után kapkodni és dühömbe sem vágnám a földre a tévé távirányí­tóját, amit néhányszor már megtettem, melynek következményeként a hangerőt már nem tudom állí­tani és a 20. csatorna után már csak visszafelé tudom váltogatni a csatornákat. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Most már tisztán látom, hogy nincs sok szerencsém az igazság keresésével. Amikor a Paks elleni hazai mérkőzés után próbáltam meg találni a válaszokat a szurkolói reakciókra, folyamatosan olyan kérdésekbe botlottam, melyre nem tudtam a választ. Pedig akkor csak a harmadik fordulón voltunk túl, és egy hazai döntetlen után a csapat meg akarta köszönni a példaértékű buzdí­tást, melyre fütty és fújolás volt a válasz. Végső megoldásként, akkor megpróbáltam a feltett kérdéseimre a válaszokat a saját magam által gerjesztett illúziókba gyömöszölni. Ma már ezt nem tehetem meg.

Szombaton mindenki túllépett a közösen eltervezett határon. Legyen az csapat, szurkoló, vezető, vagy a Ferencváros múltját meghatározó legenda. Mert itt nem csak arról van szó, hogy maga a játék gyalázatos volt, már nem csak arról szól a történet, hogy valami nagyon nem működik jól a Ferencváros háza táján. Ez látható volt, és még nem is kellett személyesen a lelátón állni. A barátaimmal ott álltam (bár voltak, akik már idő előtt elmentek), és együtt éltük át a borzalmat. Pillanatok alatt pergett le előttünk a múlt, a 2003-as emlék, a Fradi teljes megszűnésének borzalmas rémképe. A szörnyű az volt, hogy tehetetlenek voltunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →