lalolib
Feljegyzések a fotelból – Itt a vége, fuss el véle…
Vége van, a függöny legördült… – bármennyire is szeretem Ady Endre Finita versét, de a jelenünk nem ad rá okot, hogy tovább idézzem a keserédes sorokat. Voltak idők, nem is olyan régen, amikor ha emlékeim nem csalnak, a teljes első verszakot idézhettem…és idéztem is. De azok az idők elmúltak, új és szebb szelek fújdogálnak az Üllői út felett, ahol újra nőni kezdtek a fák. Még nem az égig, ahhoz van még néhány lépcsőfok, de az esélyét megteremtettük. Három évvel ezelőtt is adva volt minden, 21 ponttal nyertük a bajnokságot, akkor is azt hittük, hogy miénk lesz Európa, de végül keserves csalódás lett a vége. De most hagyjuk a sopánkodást! A 2018-19-s bajnoki szezon a zöld-fehér boldogságot hozta el és ha nem is 21 ponttal, de 13-al simán nyertük a bajnokságot. A harmincadikat, a harmadik csillagot. A pontelőny „megerősítéshez” jön még néhány apróság: mi lőttük a legtöbb, mi kaptuk a legkevesebb gólt, és ami már a Mount Everest csúcsait döntögeti, az a gólkülönbségünk már-már „pofátlan” mivolta. Utánunk 5 csapatnak van még pozitív különbsége, és bár matekból mindig is csapnivaló voltam, de összeadni még tudok (azért mellettem van a számológép): 44 góllal tudott 5 csapat többet lőni mint kapni – nekünk 45 van! Ez persze mutathatja a bajnokság gyengeségét, de mutathat erősségét is, kinek-kinek a saját fantáziájára van bízva, hogy vajon a 12 csapatos lebonyolítás mennyire növelte meg a magyar foci erejét. Nehéz elmenni mellette, mert szinte minden mondatom után bevillan a július első hete, mert bár számomra (és sokunk számára) a harmadik csillag megszerzése volt az elsődleges, de ha megint ripsz-ropsz kizuhanunk Európából, akkor úgy járunk mint Jolly egérke, aki könnyen bejutott a nyitva hagyott hűtőbe, a sajtot is megtalálta, de óvatlan volt, nem figyelt, az ajtó becsukódott és kinyitni már nem tudta. Aki ismeri a történetet az tudja, hogy végül is sikerül kimenekülni a slamasztikából, de ahogy Virág elvtárs monda, az élet nem egy habos torta és nem is egy Hollywoodi történet, a sikerért, az előrelépésért nagyon meg kell dolgozni. Az első körben ez sikerült, a fegyelem, a precizitás, a lendület és a helyenkénti jó játék meghozta a sikert és most tényleg ne nézegessük a jövőbelátó masinába, élvezzük ki a jelent. A csapat, a szakvezetés és a szurkolók meg is érdemlik. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ahogy kell
Szombat, este tíz óra. A derék debreceni legények már a buszon ültek (a záró sípszó után egyből „figyelmeztettük” is őket, hogy indul a menetrendszerinti járat), amikor az arénában még tovább folytatódott a fieszta. Mintha abba sem hagytuk volna a múltheti bajnokavatást és derbigyőzelmet, a tízezer szurkoló és a csapat együtt örült, táncolt, dalolt, körbeölelve az arénát. Ehhez parádés körítést adott a győzelem, a harmadik csillag és az újonnan „kinevezett” és a tábor által zseniális megkomponált Freed from desire (Gala) dal, benne a „legendás” refrén (nem idézem – nem is lehet, ezt hallgatni és átélni kell), ahol játékos, fiatal és idős szurkoló is fellelkesül és olyan erővel ropja a táncot az aréna betonteknőjében, hogy talán még a „Metró is beszakadt” néhány száz méterre arrébb. Ami meg a lokomotívot illeti, ők csak keressék azt az elveszett pulykakast, mert bizony lyukas lett a kas, hiába érkeztek olyan nagy vehemenciával, méretes mellénnyel, és a mennyei csodagóljával a kezdőben, bizony kiugrott a pulykakas, ahonnan egyből egy zöld-fehér pörköltes tányérban landolt, nokedlivel és savanyú uborkával. Ahogy szerkesztőtársam neje készítette szombat délután, be is lakmároztunk, de mivel a pulykakasok még útban voltak az Üllői út felé, így „csak disznólkodtunk”, majd néhány jól megpakolt tányér után aggodalommal simogattuk egy kicsit gömbölyödő hasunkat: vajon eljutunk az arénába vagy maradunk és kérünk még néhány adag pörköltet? Szerencsére 1-2 óra alatt kipihentük a finom ebéd fáradalmait és hat óra után már bebocsájtást is nyertünk az arénába. Még sem maradhattunk le a szezon utolsó hazai meccséről! Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Zöld sasok tánca
Szenvedély nélkül nincs élet, élet nélkül nincs szenvedély. Talán megbocsájtható ha nem teljesen pontos a ókori görög bölcselet, reménykedem, hogy nem csap le rám Zeusz összes haragja, nem küldi rám az ég, a viharok és a villámok összes dühét és ami a legfontosabb, nem teszi semmissé a tegnap esti varázslatot. Normál esetben is egy derbit megnyerni mindig többet jelent három pontnál, és ha ez párosul harmadik csillaggal, a bajnokavatással, az úgy ivódik be Fradista lelkünkbe mint az első szerelem semmivel sem pótolható varázsa. És ahogy kamaszkorunk legszebb nyaráról, úgy a tegnap esti derbiről sem könnyű papírra vetni azokat az érzéseket, melyeket ha nem élünk át teljes lényünkkel pillanatok alatt válhatnak köddé. Azt meg nem szabad engedni, azt örökre el kell raktározni. Emiatt is érzem az íráskényszert, papírra kéne vetni azt, amit valójában nem lehet, mert a szívünk titkai csak a miénk, de ha nem adjuk át amit érzünk, ha nem kiáltjuk bele a világba az élet gyönyörűségét, könnyen visszazuhanhatunk a magány sötét poklába. De vannak pillanatok, amikor az ember el sem meri hinni, hogy valami csodálatos dolog történik vele. És vannak olyan pillanatok is, amikor teljes bizonyossággal tudja, hogy valami csodálatos dolog történik vele. Tegnap este, a Groupama Arénában, melyet először a májusi eső (mely aranyat ér!), majd a boldogság füstje ölelt körbe, az ünnep, az együvé tartozás egyetlen szóban találkozott: Ferencváros. A szülinapos, az örökké fiatal 120 éves, aki ha leül a tábortűz mellé és elkezdi mesélni történetét, nem csak az Üllői úti fák nőnek az égig, de a csillagok is szebben ragyognak, mert közülük számos csillag nélkül az emlékek sem ragyognának ilyen ragyogón. Szeretjük a történeteit, szeretjük a dicsőséges múltját, a góljait, a varázsát, mely együvé varázsol. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A harmadik csillag
Egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum is kitárul, és új csillag születik. Nem önállósítja magát, nem keres magának egy másik univerzumot, nem akar belépni George Lucas fantáziabirodalmába, GPS jelet sem kell keresnie – tudja a helyét. Az Üllői út 129. felett már számtalan csillag ragyog az égen, három E-t formálva védi és óvja amit 120 éve megalkotott. Vannak csillagok, melyek örökké ragyognak, de vannak olyanok is, melyek elvesznek az univerzum körforgásában. A mi zöld-fehér csillagképünk soha nem veszhet el, mert azt vigyázza az emlékezés és a vágy, hogy örökké együvé tartozzunk. Mert azok nélkül, akik lehetővé tették számunkra a jelent, mi sem létezhetnénk, mi sem láthatnánk zöld-fehérben a világot, mi sem könnyezhettük volna meg a harmadik csillag érkezését. Ha azt mondom, 1899 – egyből tudod mire gondolok. Mi már félszavakból is megértjük egymást, nekünk elég egy név, egy dátum, egy gól, és egyből megelevenedik labdarúgásunk dicsőséges története. Közel 5500 díjmérkőzés, 14 ezer gól, 112 hazai serleg, VVK diadal 1965-ben és KK elsőség 1928-ben, 1937-ban. És még sorolhatnánk oldalakon át történelmünk aranylapjait, mely reményeink szerint soha nem fog betelni. Van mikor több évet kell várnunk, van mikor a történelem nem engedi és van mikor a jelen szereplői nem bírják el azt a terhet, amit a múlt megkövetelne tőlük. De történjen bármi, legyen az dicsőség vagy keserűség, a három E-betű körbezár és nem enged rést ütni a falon még akkor sem, ha a történelem viharai mindent megtettek annak érdekében, hogy a kör örökké bezáruljon. Mindig megtaláljuk, amit elvesztettünk, emlékezünk arra, amit elfelejtettünk, és visszatérünk oda, ahonnan elmentünk, vagy éppen fordítva, örök körforgásban. Az egész élet új esélyek sora, és amíg élünk, az utolsó pillanatig, mindig lesz újabb esély. Amit meg kell ragadni, amit nem szabad kiengedni a kezeink közül. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Vajon átléptünk a Rubiconon?
A címben feltett, ma már szállóigévé váló mondás ma kettős értelmet nyert. Egyrészt utal a Videoton elleni mérkőzés eredményére, másrészt a „kérdőjel” utal rá, hogy a jegyzet írásakor a választ csak találgatni tudom. Az érthetőség kedvéért az utóbbival kezdem, mivel magát a mérkőzést – ha az égi jelek is úgy akarják – legfeljebb egy Sevilla-i „kocsmában”, a mobil képernyőjén fogom követni. Ennek fényében meg a jelen jegyzet, a Mezőkövesd elleni győzelmi jegyzet után íródik. Mint egy beharangozó, mint egy képzelt riport a bajnoki döntőnek kikiáltott mérkőzésről. Amikor terveztük a húsvéti „vakációt”, a nagy lelkesedésbe egy kis bibi csúszott. Azt hittük, húsvétkor mindenki a sonka-tojás-nyúl-locsolás bűvkörében fog élni, ráadásul benéztük a sorsolást is, így amikor néhány hete szembesültem azzal, hogy könnyen lemaradhatok a harmadik csillag ünnepléséről, elkezdtem azon morfondírozni, hogy vajon az egész túra lemondása mennyire is fájhat a pénztárcánknak. Aztán ahogy fogytak a mérkőzések, még az a elvetemült gondolatok is megszálltak, hogy talán jobb lenne ha a benzinkút nem nagyon vesztene pontokat, így április 20-án még nem kéne munkába állni a varrónőknek. Tudom, ez elég bizarr és elítélendő gondolat, de azzal nyugtattam magam, hogy a 8 pontos előny így is, úgy is elegendőnek kell, hogy legyen. Még akkor is, ha szombaton újfent nem bírunk a Videotonnal, de ezt még annál jobban is elhessegettem mint a bajnoki ünneplésről való esetleges lemaradásomat, mert egyszer azért ebben a bajnoki szezonban csak le kéne győzni őket. Még akkor is, ha nekünk már a döntetlen is egy újabb lépést jelentene a Rubicon folyón. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy lépéssel közelebb
Mielőtt belevágnánk a kissé lassú tűzön főzött matyói lecsóba, a hét lassan „divattá” váló Fradi jelenségét próbálom annak ellenére nem a homokba dugni, hogy az elmúlt napokban annyira lerágott csonttá vált, hogy még a kóbor kutyák is inkább elásták keserűbb napokra. ígérem nem fogom csócsálgatni a tényt és nem is fogok az igazságosztó szerepében tündökölni, de szurkolóként egy kissé értetlenül állok a történtek felett. Böde Dani után Lanzafamét is a sarokba kell állítani? Annak ellenére, hogy voltam katona, azt a fajta fegyelmet nagyon nem kedvelem még akkor sem, ha tudom, egy háborút a pénz, pénz, pénz hármas mellett a parancsok gondolkodás nélküli teljesítése nyeri meg. És bár a harmadik csillag elérése lassan egy „állóháborúvá” nemesedik, nem lehetett volna a kialakult helyzetet csendben, a szobák négy falai között, békésen rendezni? Pletykákra nem adok, a Fradi egy nagyok szűk szavú közleményt adott ki azok után, hogy valaki(k) merő jószándékból egyből rohantak a kattintásvadász hírportálokhoz., így azon kívül, hogy Lanza valamit rosszat dobott a tűzre, mást nem tudni. Nem akarok a Bayern Münchennel példálózni, ott „csak” két játékos vitatkozott (verekedett) össze az edzésen, de utána nem lett bünti, nem kellett kukoricán térdelni és főleg nem kellett a következő bajnoki meccset otthon, néhány pohár sör és popcorn kíséretében végigkövetni. A kiszivárgott hír után egyből Dani esete ugrott be és nem is a mellőzése, hanem az, hogy a rákövetkező meccset bizony elvesztettük. Természetesen nem Dani hiánya miatt, de tartottam tőle, hogy a mostani bünti is egy rossz ómenként fog csapódni a csapatra. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Könnyed hármas
A szerdai kupafiaskó után nem csak a lelkeket kellett ápolni, hanem Dr. Sova csapatát is újra életre kellett hívni a „város szélén”, hiszen annyi sérültünk volt, hogy a Fradi betegszobájának ajtaján ott virított a megtelt tábla. Sokan már Ross dokinak is fogalmazták a levelet, mégis csak a „vészhelyzet” van, szombaton meccs, valahogy össze kell foltozni 11 játékost és bár ő gyerekorvos volt, de ott van Benton doki, aki szinte mindenkit talpra tudott állani. Szükség is volt rá, hiszen a Paksot joggal nevezhetjük mumusnak, a 11 Szentélybeli meccsünkből csak hármat nyertünk meg, Csertői csapata annyi borsot tört már az orrunk alá, hogy a trópusi országokban már aggódtak a csökkenő export miatt. Ezen meg változtatni kellett, mert bár mi is imádjuk a fűszeres ételeket, de szombat délután sutba kellett vágnunk a paksi borsot, a szerdai kupafiaskó emlékét, ki kellett zárnunk minden ránk nehezedő terhet. Csak a győzelem számít, mert ha hiszel a győzelemben, a győzelem is hinni fog benned (Coelho). A lelátó „népe” is érezte, hogy most nagyobb segítségre van szükség, közel tízezren szurkoltuk végig a 90 percet, kezdésre a nap is előbújt, mintha üzenni akarna, egy kis időre felejtsük el a nehézségeket, ma győzni kell, nincs más alternatíva, folytatni kell a győzelmi sorozatot, ráadásul a Szentély is két éve bevehetetlen erőd. Nem is kellett csalódnunk, visszagondolva, lepörgetve a 90 percet, bár nem volt egy „sziporka bt”, de végül is egyetlen pillanata sem volt a meccsnek, amikor izgulnunk kellett volna. Könnyed ujjgyakorlattal vertük a paksi „átkot”, megtartva a 8 pontos előnyünket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Biztosíték hiány
22 gól a kispadon. Ez villant be először amikor megláttam a kezdőnket. Ami jelenthette azt is, hogy ilyen erős a keretünk, mégis volt bennem egy kis aggodalom. Egyrészt idegenben nem nagyon szoktunk villogni, másrészt a Kisvárda az életéért küzd és láthattuk a két kupameccsen, hogy egy aránylag szervezett és sokat futó csapat a szabolcsi alakulat. Most biztosan lelkesen jelentkeznek a kérdezőbiztosok és kissé gúnyosan nekem is szegezik a mindig pontos és lényegre törő kérdésüket: — Figyelj csak aggódó barátom, vessed már szemeidet a tabellára, hol is áll a Várda és hol is a Fradi? Erre meg kitérő válaszokat nem lehet adni (nem is vagyok politikus), bár csak 12 csapatos a „mennyei”, de ahol mi állunk (és ahol a helyünk is van), nem is látni a Kisvárdát, oly messze van. És nem csak helyezés és pontszám terén, de ahonnan most pötyögöm a jegyzetemet közel 5 órás autókázás lenne odaérnem (szerkesztőtársamnak csak négy). Ezek után gyorsan talonba is zuhant a 22 gólos hiányom és mivel délután öt óra előtt egy perccel még csak egy fehér képernyő virított a monitoron azon kezdtem el aggódni, hogy vajon látni fogok-e egyetlen percet is a mérkőzésből? Majd egy villanás és már elő is tűnt a homályból a várdai stadion, a képernyőn „ledermedve” a támadó szekciónk: Isael, Szihnyevics, Petrjak. Talán a 22 gól hiányától fagyott le a rendszer? Bármennyire is szeretek „okoskodni”, azért tudom, az összeállítás nem a szurkoló feladata, plusz inkább örülni kéne annak, hogy nincs könnyű helyzetben Rebrov mester sem, amikor Varga vagy Isael, Lanza vagy Szihnyevics kérdésben kell döntenie és akkor még nem is beszéltünk Böde Daniról, akit mostanság elég sűrűn kap el valamiféle „nyavalya”. Meg aztán itt vannak a fentiekben említett kérdezőbiztosok, akik egyből adnak egy taslit annak, akinek ránézve a tabellára nem egyből a három pont jut az eszébe. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Lipcsei Péter: 47
A Ferencvárosi labdarúgás több mint száz éves történelme során szinte minden évtizednek megvoltak a meghatározó játékosai. Olyanok, akik a játékukkal, a góljaikkal, a Fradihoz fűződő viszonyukkal örökre beírták magukat a történelmünk lapjaira. A legtöbbjüket sajnos csak a videókon láthattuk játszani, vagy emléküket a megsárgult újságok hasábjain tudjuk ápolni, de mivel az emlékezet megőrizte őket a jövőnek, soha, de soha nem merülhetnek a feledés homályába.
Azt, hogy szerencsés korban születtünk-e, nehéz eldönteni, de ahogy az elején írtam, minden kornak megvoltak és megvannak a legendás alakjai, akik közül néhányan olyan helyet vívtak ki maguknak, mely ténylegesen örökké belé fog ivódni minden Ferencvárosi szurkoló szívébe. Lipcsei Péter ilyen helyet foglal el aki szinte egybeforr a Ferencvárossal. Peti pályafutása, góljai, kiállása a Fradiért a nehéz időkben, példát mutat a három E betű igazi értelmének. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kötelező penzum
Vannak mérkőzések melyek örökre belénk ivódnak, melyek 10-20-30 év után sem törlődnek. Elég felütni agyunk tárházának fényképalbumát, felvillantani egy képet, egy gólt és máris a célhoz érünk. Néha meg addig keresgetünk és kutatunk, míg csak azon kapjuk magunkat, hogy már órák teltek el és hiába akar a jelen visszakényszeríteni a hétköznapok szürkeségéhez, már az elébünk táruló múlt fogságába estünk. Mielőtt bárki is egyből tárcsázni kezdené a 112-t, a tegnapi, Haladás elleni mérkőzés még véletlenül sem fog belekerülni emlékeink fényképalbumába. És nem azért, mert az már betelt (tény, hogy szűkül, de azt megpróbálom gyógyszerrel kezelni), egyszerűen vannak olyan mérkőzések, melyeknél csak a „méret” a lényeg. Ha most tényleg visszarévedek a múltba és felidézem középiskolás éveimet, benne Beke tanár úr örök érvényű „bölcseletével”, miszerint „fiam, nem az jelenti a kötelező penzumot, hogy begyere az iskolába, hanem az, hogy legalább hármasra írd meg a dolgozatot”, akkor tegnap a csapat ha egy kicsit nehézkesen is, de teljesítette az előírt penzumot. Nem csak kimentek a pályára, hanem meg is dolgoztak azért a hármasért. Még ha nem is lettünk a „Sziporka Bt.” tagjai, de a szerdai kupafiaskó után örülnünk kell annak, hogy megtartottuk a tisztes (bajnoki?) távolságot a Videotonnal szemben. A mérkőzés előtti szokásos agora-piknik alatt volt olyan barátom, aki simán egy ötöst vetített elénk, és annyira belelkesült az ötletétől, hogy még a pénztárcáját is feltette a sikerre, pontosítva a meccs végi sörszámla kifizetésére. Ami végül is elmaradt és nem csak a kissé hidegre fordult szombat este miatt, hanem az elmaradt ötös miatt is. De nagyon is igazságtalan lennék ha most kizárólag a hibák felsorolásával értékelném a győzelmünket. A megszerzett három ponton kívül voltak egészen jó egyéni teljesítmények is és az ország mackónadrágja és nagyotmondó legénye is tettek arról, hogy egy kicsit elmerengjünk a tegnapi 90 perc történéseiben. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
