lalolib
Feljegyzések a fotelból – Fehér zsebkendős reményvesztés
Nem tagadom, amikor először olvastam a C-Közép felhívását a fehér zsebkendős integetésről, rossz érzéseim támadtak. Először természetesen a spanyol fehér kendős „integetés” ugrott be, melyről tudjuk, elégedetlenséget jelent, sőt, egyértelmű utalást közvetít, hogy a szurkolóknak elegük van abból, ami a csapat körül zajlik. Tudom, a felhívás külön „fejezetet” szentel arra, hogy itt nem a spanyol módit akarjuk utánozni (nem az edző-csapat-elnök elleni a tiltakozás), egyszerűen csak békét, nyugalmat és főleg egyetértést szeretnénk. A másik gondolatom magával a „fehér” jelképpel kapcsolatos, mely a történelem viharaiban sok esetben nem csak a megtisztulást volt hivatott jelképezni, hanem az erőszakot és a kegyetlenséget is, mindezt a tisztaság színében ágyazva. Természetesen nem akarok semmit sem belemagyarázni a vasárnapi fehér kendős lobogtatásba, csak egyszerűen unom és el is szomorít, hogy hetek óta demonstrálunk, sípolunk, fehéret loboghatunk és még sem történik semmi. De aztán felrémlett Shakespeare örökérvényű gondolata, miszerint sokszor épp a szenvedély az mely eltalálja, mit az értelem és a józan ész nem bírna soha sem megoldani és új értelmet kapott az egész kezdeményezés. Amikor kivonultak a csapatok majd felhangzott a Fradi himnusz, magam is lobogtattam a fehér zsebkendőt, bár abban akkor sem voltam biztos, hogy az a szenvedélyes Fradi szeretet, mely betöltötte a lelátót, megoldást fog hozni. Pedig szükség lenne rá, a Dózsa elleni vereség után még Doll mester is a megbékélés mellett tette le a garast, hiányolva a bíztatást, a szurkolást. Mert anélkül a Fradi csak félkarú óriás. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Egy nap utóélete – szeptember 26.
1954. szeptember 26. Első hallásra a születésnaposokon kívül másnak valószínűleg nem sokat jelent ez nap. Eseményként a „gúgli” csak a Toya Maru komp tragédiáját adta ki, melynek egy tájfun okozta a vesztét. A hírességek közül Craig Chaquico rockzenész születésnapját említi, aki a Jefferson Starship gitárosaként tépte a húrokat, méghozzá elég jól. Bár nálunk nem voltak annyira ismertek, de mivel jómagam a nyolcvanas években szenvedélyes bakelit gyűjtő voltam, így megfordult a kezeim között egy-két albumuk, melyek közül a Spitfire igazi mestermű. Gondolom a fociszurkolók nem a rockzenére kezdtek asszociálni 1954 kapcsán, hanem egy szóra, mely jelzőként indult, majd szimbólum, védjegy lett az idők folyamán. Természetesen az Aranycsapatról van szó, de annyit már megtanultunk az évek során, hogy a berni „tragédiát” 1954. július 4-én éltünk át. Azt persze nem nehéz kitalálni, hogy egy olyan oldal mely a Ferencvárosi labdarúgás történetével foglalkozik, az „találhatott” egy olyan mérkőzést, egy olyan nevet a mai naphoz, melyről valamilyen formában érdemes megemlékezni. Az már a „szerencse” kategóriájába tartozik, hogy egy legendás Ferencvárosi labdarúgó utolsó mérkőzése mellé még egy olyan első válogatottbeli találkozó is került, melynek van zöld-fehér utalása, de emellett a történelem „sötét” korszakára is rávilágít.
Feljegyzések a fotelból – „Csendes” vereség
A 213. derbi napja nem indult úgy, ahogy szokott. Nem volt gyomorgörcs, nem volt meg az a bizsergés mely igazi ünneppé változtatta volna a vasárnapot. Pedig feszülten kéne készülni a derbire, naponta ezzel ébredni, a haverokkal erről beszélni, a neten böngészni a mérkőzés előzeteseit, kutatni a régi videókat, nem tudni arról, hogy reggel nem zártuk be a kaput, és nem adtunk a kutyának kaját. Bolondnak lenni a derbi napján annyit jelent, hogy Fradista vagy, hogy kikapcsolt az agyad, hogy megszűnik körülötted a világ. Minden zöld-fehérbe öltözik, vezetés közben nem a forgalmat látod, hanem Szenes 1990-es bombagólját az első percben, Dragó fejesét 2000-ben vagy Leonardo szólóját ez év tavaszáról! Azon sem csodálkozik senki, ha este a tévénézés közben lelki szemei előtt nem valamelyik véget nem érő sorozat pereg, hanem a BL csapatunk 1995. áprilisi Megyeri úti 3:1-es emlékezetes győzelme. Atyaég! Emlékszel? Megyeri út, 22 ezer néző, fergeteges hangulat, Keller „Kohut-szögből” szerzett bombagólja, majd Lisztes 30 méterről lőtt parádés találata amit Páling szemfüles gólja zárt zöld-fehér keretbe. „Hol van már a tavalyi hó!” – Francois Villont idézve rázzuk meg a fejünket, mert nem csak az emlékezetes 1995/96-s szezon tűnt el, de az a fajta idegi bénultság is, mely egy Fradi-Dózsa meccs előtt költözik belénk. Jó lenne tudni az okát, bár sejtjük, sőt talán tudjuk is, de még sem akarjuk megfejteni és még sem akarjuk keresni a megoldást. Inkább hadakozunk egymással, vénázunk és bénázunk, inkább egy óriási kivitetőt állítunk a Sas árnyékába, buszokon szállítjuk a szurkolókat (ilyen kevés Fradista régen volt már a Megyeri úti derbin) a Népligetből Újpestre az M0-n mint ha városnézésre mennének, vagy inkább a fotel süppedő ölelésébe zuhanunk és azon elmélkedünk, hogy vajon hová is tűnt az a bizonyos hó. Nagyon nincs ez jól, tudja ezt mindenki, de a közeledés helyett inkább „tolódunk”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Kislányokat nevelünk
A mentalitáson múlik
Feljegyzések a fotelból – Az esőisteneket is legyőztük
A régmúlt azték mitológiában Tlalok-nak és segédjeinek volt dolguk rendesen, hiszen ők gondoskodtak a vízről, mely az életet adja azóta, amióta élőlények vannak a Földön. Persze az Istenek is gonoszkodtak néha és olyan esőfüggönnyel ölelték körbe Tenocstitlant, hogy az aztékok az Istenek békítése érdekében áldozatokat mutattak be. Tegnap este fél hat tájékán az azték esőistenek úgy gondolták, kibővítik határaikat és olyan zuhataggal ajándékozták meg az Üllői út környékét, amilyent ritkán látni. Tudom, nem csak ott zuhogott, hanem az egész országban (már napok óta), mely miatt volt elmaradt mérkőzés, félbeszakadt találkozó és volt olyan is, mely inkább hasonlított vízilabdára, mint focira. Amikor Laudetur barátommal úgy három óra környékén az autóban ülve alig látva a „szobalány” szorgos tevékenysége miatt azon tanakodtunk, hogy vajon mi fog ránk várni a Szentélyben még mi sem gondoltuk, hogy lesznek olyan pillanatok amikor a halasztás réme fog az agyunkba fészkelődni. Aztán mire Pest határába értünk, eltűnt az eső szőnyegbombázása, sőt még a napi is kikandikált néhány pillanatra a felhők körül. Ez meg bőven elég volt ahhoz, hogy a Felcsút elleni mérkőzésre koncentráljuk minden erőnket. Amit el is intéztünk azzal, hogy kötelező feladat a három pont megszerzése. Négy óra magasságában arra azonban nem nagyon számoltunk, hogy egy óra múlva Tlalok és segédjei nem csak a mi tűrőképességünket teszik próbára, hanem az új Szentély gyepszőnyegét is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Koncert B-Középre, avagy a véletlenek játéka
A véletlen is tud néha furcsa játékos lenni. Nem csak a sors, mert mindent rá sem foghatunk. Amikor ma reggel megláttam szerkesztőtársam napi ajánlóját (1988.09.03. Ferencváros-Újpesti Dózsa 3:0), egyből felcsillant a szemem. Gőzölgő kávé kíséretében olvasni egy Dózsa verést még akkor is kellemes ha a mögöttünk álló napok egyetlen mosolyt sem tudtak az arcunkra csalogatni. Elég volt meglátni az eredményt, Simon-Pintér-Keller-Albert-Bánki-Fischer-Dzurják-Wukovics „tengelyt”, akiket a kispadon Rákosi Gyula és Albert Flórián igazgatott és úgy vetettem magam az mérkőzésről szóló tudósítás olvasásában, hogy még arra sem figyeltem, hogy közben a kávém is kihűl. Már az első mondatok után elővillantak képek a derbiről, de mikor elindítottam a mérkőzésről szóló videót, már a széket is kitolhatták volna alólam, azt sem veszem észre. A II. Szentély, a „még a lépcsőkön is ülnek” teltház, a pénztárgépszalagos szerpentin zuhatag, Keller bombagólja, Fischer felhőfejese, Csöpi végső döfése a lila szívekbe… mind-mind olyan pillanat amit örökre el kell raktározni. Van egy örökzöld dal, az idősebb korosztály biztosan ismeri: „csak a szépre emlékezem” címmel, amit el is kezdtem dúdolni (szerencsére senki sem volt körülöttem) miközben az egeremmel lejjebb görgettem a beszámolón, hátha „találok” még valami érdekességet. Találtam… de nem azt, amit vártam. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Gyenge játék, fájdalmas vereség
Ilyen mérkőzések után megy el az ember kedve a focitól. Természetesen nem számítottam könnyű győzelemre, de arra sem, hogy semmi ne köszönjön vissza abból, amit ez előző fordulókban láttunk. Talán az én szememre is vékony fátyol húzódott az újoncok legyőzése után? Meg lehet. Magamnak még meg tudom bocsájtani, mert szurkoló vagyok, aki az elmúlt évek eredménytelensége után már a legkisebb sikernek is tud lelkesedni. Ehhez persze párosult az új Szentély varázsa, mely úgy látszik sokkal jobban elvarázsolt a kelleténél. Ma délután szembesültünk a valósággal, a végkövetkeztetés elég szomorú. Hazai pályán, gyenge ellenfél ellen tudunk szépen és eredményesen játszani, de olyan csapat ellen aki felkészült a Fradiból és ismerte annak minden gyengeségét, már csak küszködünk. Ettől függetlenül menthettünk volna pontot, és a második félidő elején még be is gyömöszölhettünk volna még egy gólt, de ha az összképet nézzük, el kell ismernünk, az MTK megérdemelt nyert. Ez meg egyenlő egy jó nagy taslival. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Győztes pótlás
Hétfőn este amikor leültem a tévé elé és a távirányítót megkaparintva a Real Madrid-Cordoba mérkőzésre kapcsoltam, nem tagadom, voltak hátsó gondolataim. Amellett, hogy kedvelem a Real-t (még akkor is, ha a címerükben van egy számomra eléggé csúnyának tartott szín is), az egyik kedvenc spanyol városom Cordoba, melynél hangulatosabbat nem nagyon alkotott a történelem, ahol a római, a mór és a spanyol kultúra olyan bájos keveréke található mely örökre beszippantja az embert. Ráadásul a város focicsapata is történelmet írt, hiszen feljutott az első osztályba, ahol az első mérkőzését a sorsolás „szeszélye” folytán a királyi gárda otthonában játszotta. Újoncként a világ egyik legjobbja ellen, a Santiago Bernabéu stadionban. A kíváncsiságom is éppen ebből a tényből fakadt. Vajon milyen taktikát választ az újonc? Vajon rombolni, ütközni, verekedni akarnak majd, vagy „csak” tisztelni a játékot és megpróbálni a legjobbat kihozni belőle? Aki látta, az tudja a végeredményt: 2:0-ra nyert a Real egy olyan mérkőzésen ahol alig volt szabálytalanság, ahol végig a hazaiak domináltak, de a vendégek sem elégedettek meg a buszuk leparkolásával. Egyszerűen élvezni akarták a lehetőséget, meg akarták mutatni a világnak, hogy úgy is lehet egy kiscsapatnak vendégként pályára lépni, hogy ne kelljen állandóan a 104-s számot tárcsáznia a hazaik gyúrójának. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Győzelmi nyitány
Nem vagyok egy komolyzenei szakértő, de annyit tudok, hogy Beethoven egyetlen operáját a Fideliot több éven át írta, vagyis helyesebben mivel soha nem volt megelégedve azzal amit addig a kottákra vetett, újból és újból átkomponálta. Ráadásul úgy, hogy a számára annyira fontos nyitányt, minden alkalommal újra is írta. Az indokát nem tudom, de sejtésem szerint a zeneszerző géniusz úgy gondolta, ha már a nyitánnyal sikerül a székekhez „ragasztani” a közönséget, akkor azok végig kitartanak és értő fülekkel fogadják be Fidelo szenvedélyes történetét, melyben a sok szenvedés mellett benne van „az emberi érzés csírája, mely kivirágzik, ha a szabadság, az igazság verőfénye megérinti”. Csodás gondolat és bár természetesen nem Beethoveni magasságokban, de tegnap délután (kora este) ugyanezt éreztük a lelátón amikor Vad II. István befejezettnek nyilvánította a Ferencvárosi labdarúgás történetének egyik legemlékezetesebb mérkőzését. A jelzővel gondban vagyok, mert végül is nehéz elhelyezni egy magában szimpla NB I-s mérkőzést történetünk 115 évében, hiszen ha csak annyit olvasunk majd évek múlva, hogy Ferencváros-Nyíregyháza 3-1, talán egy finom legyintéssel el is intézzük: Na és? Hazai pályán evidens, hogy megverjük az újoncot. Ez igaz. De a tegnapi nap nem csak a három pontról szólt, hanem a örökké élő Ferencváros ünnepnapjáról, a III. Szentély első bajnoki mérkőzéséről. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Thomas Doll: Veszíteni lehet, csak az nem mindegy hogyan
Nem csak azért jött a Ferencvároshoz, hogy aláírt szerződése legyen valahol. A Hamburg és a Borussia Dortmund korábbi trénerének elkötelezett célja, hogy a zöld-fehér egyesületen kívül az egész magyar labdarúgást előrelendítse. Noha a sportág irányítói a többi itt dolgozó, tapasztalt külföldi edzőéhez hasonlóan az ő véleményét sem kérték ki, a Nemzeti Sportnak részletesen elemezte, milyen irányvonal mentén lenne érdemes elindulnunk. BL-álmok helyett előbb a Fradinál is a stabilitásra fekteti a hangsúlyt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
