Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Berotáltunk
Most légy okos Domonkos! – anyám ezzel a felkiáltással adta rám mindig az iskolatáskámat, miközben szeretettel megsimogatta a fejem. Akkor még nem nagyon értettem miért hív engem Domonkosnak, de tudtam és főleg éreztem, hogy ez a szeretet jele. Azt már csak évekkel később tudtam meg, hogy az a bizonyos Domonkos a népi mondásban Domokos (erről Imre bátyám biztos többet tudna mesélni), de ez a fajta szójáték anyám kedvenc időtöltése volt, imádta a népi bölcseleteket idézni, de úgy, hogy egy-egy szót mindig „kicserélt”. A legkedvesebb ilyen tévedése, a ködben eltűnő marha szamár, amin mindig jókat nevettünk. Bocsánat, hogy régi emlékekkel traktálok, de próbálok időt húzni és legszívesebb az egész jegyzetet az emlékeknek szentelném, mely egy idő után biztos nagyon unalmas lenne, de legalább nem kéne a tegnapi kínkeserves 90 perccel foglalkoznom. A gondolataim már az ébredés pillanatában kikerülési állapotba kerültek, anyám „Domonkosa” is emiatt juthatott az eszembe, csak most a felkiáltás nem tőle eredt, hanem saját magamtól. Mert vajon mit is lehet írni egy ilyen szégyenteljes vereség után? Akkor könnyebb dolgom lenne ha a felcsúti rémálom nem keveredett volna össze a kissé túl dimenzionált csoportkörös vágyainkkal, hiszen akkor tényleg véres vitriolba márthatnám a billentyűket. De most más a helyzet, mert minden a csoportkör körül forog és úgy látszik ezért bármit be lehet áldozni. Azt is megtanultam már, hogy a „bármi” sem lehet mindig „bármi”, van mikor azért mérlegelni kell, hogy mit is veszthetünk. Tegnap nem csak három pontot vesztettünk, a Fradi bajnoki mérkőzésen, ilyen arányban röviden és tömören: nem kaphat ki, főleg nem Felcsúton. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Veszélyes döntetlen?
Amikor kiderült, hogy a litván bajnokot sodorta felénk a szél, az első gondolatunk az volt, hogy innentől már biztos a csoportkör. Még a Dinamo elleni visszavágó előtt voltunk, fél szemmel a BL-re kacsintottunk, árgus szemekkel figyeltük a norvég bajnokot, miközben a Süduva két győztes meccsen kiverte azt a Maccabit, akik tavaly minket „tréfáltak” meg. Azóta persze sokat változott a Maccabi ereje, de papíron még így is ötször annyit értek mint a litvánok. Bár a számok néha fejtetőre állnak, de az ötszörös szorzó a mi esetünkben a Dinamo ellen bejött, a visszavágó második félidejében – még ha fájdalmas is leírni -, de kivégeztek minket. Ezután már egy kicsit árnyaltabban néztünk a Süduva játékerejére, érték ide vagy oda, az elmúlt három évben mégis csak eljutottak a play-off körig, mi meg sorra elvéreztünk az első vagy a második körben. Azt nem néztem meg, hogy az a bizonyos „ötszörös szorzó” mikor szokott fejre állni, de minden bizonnyal ritkán és ezen esetek szokták a kivételeket erősíteni. Ettől függetlenül ahogy teltek az órák egyre bizonytalanabbá váltunk, elmúlt a magabiztosság, Rebrov mester is 50-50%-ról beszélt, melyben a kötelező egyensúly érzésén túl benne lehetett a Dinamo ellen pofon és talán még a Rákóczi elleni gólképtelenségünk is. Azt tudtuk a litvánokról, hogy általában 8-9 emberrel védekeznek, a buszokkal elfoglalják a saját térfelüket és megpróbálnak gyors kontrákkal operálni. Ennyi csupán a taktika, de elnézve az eredményeket, eddig hasznosnak tűnt. Vajon ellenünk is ezt fogják játszani? Vajon a csatáraink képesek leszek a góllövő csukát felhúzni, vajon az eltűnő (eligazolt) kreativitást valahogy vissza lehet csempészni a játékunkba? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Szívmegosztás
Feljegyzések a fotelból – Helyzetcunami
A keddi BL kiesésünk után, az EL Play-off előtt, két halasztott mérkőzéssel a hátunk mögött mi is bekapcsolódtunk a bajnokságba. Szerkesztőtársam, a ZTE meccs elhalasztása után azzal a zseniális ötlettel állt elő, hogy a Fradinak talán nem is kéne végigküszködnie a bajnokságot, elég lenne a végén egy bajnoki döntő és kész. Addig meg nyugodtan készülhetnénk valamelyik csoportkörre (most már tudjuk a helyünket), plusz nem is kéne annyi játékost „eltartani”, mert abban mindannyian biztosak voltunk, hogy Rebrov mester rotálni fog és a bajnoki küzdelmekben főleg azoknak fog szerepet adni, akik addig nem, vagy csak néhány percet töltöttek a pályán. Létszámban bőven megvagyunk, akár két csapatot is ki tudnánk állítani, ami egyrészt jó dolog, de bizony vannak buktatói. A Kaposvár ellen be is jöttek ezek a buktatók, mert mással nehéz magyarázni, mint a játékhiány, a kihagyott helyzetek sokaságát, mely majdnem meg is bosszulta magát. Ha az elején Zubkov nem talál be, ülhettünk volna a szégyenpadra. Néhány hete kering az interneten egy matematikai egyenlet mely eléggé felborzolta a számok szerelmeseinek ingerküszöbét. Az enyémet speciel nem, soha nem voltam egy matekzseni, sőt inkább az ellenkezője, de ha az a bizonyos számsor gondot okozott (inkább vitát), akkor amit tegnap este a mérkőzés után, búcsúsörrel a kezünkben állítottunk fel, az főleg a Fradi tábor idegrendszerét viselte meg egy kissé. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy ajtó becsukódott…
…de egy másik még nyitva van. Ha emlékeim nem csalnak, utoljára talán negyedszázada fordult elő, hogy egy kiütéses vereség után a lelátó felállva tapsolt és énekelt. Mindannyian tudjuk, akkoriban égig nőttek az Üllői úti fák, és hiába kaptunk egy ötöst az Ajaxtól, zúgott a „szép volt fiúk”. 1995 őszén a BL-csoportkört ünnepeltük, 2019 őszén meg azt, hogy legalább a selejtező (továbbra is utálom ezt a jelzőt) harmadik fordulójában szembesültünk a valósággal. Mely tegnap este jó nagyot csapott az arcunkba. Fájt, nagyon fáj és egy rövidke kis alvás után is még fáj. Talán túl nagyot mertünk álmodni, talán elhittük, hogy öt sikeresen „túlélt” meccs elegendő ahhoz, hogy nálunk sokkal nagyobb focitudással rendelkező horvát bajnokon is túljussunk. Mert a realitás mást súgott, de most nem hallgattunk senkire, nem akartunk semmilyen tényezőt figyelembe venni, szinte már görcsösen ragaszkodtunk az álmainkhoz, mely el is hitette velünk, hogy igenis képesek vagyunk a bravúrra. Mely benne is volt a „levegőben”, hiszen olyan első félidőt produkált a csapat, melyet 25 éve biztosan nem láttunk. És ha van egy kis szerencsénk, ha Tokmac meg tudta volna közelíteni a horvátok minőségét, talán már akkor eldől a továbbjutás. Javunkra. Magyar szinten elképzelhetetlen iram, lüktető játék, remek egyéni teljesítmények…mindezek megvoltak 45 percen át, csak az a fránya gól, csak a picinyke kis plusz hiányzott, mely végén nagyon is kiütközött a két csapat valódi tudása között. Tegnap este azzal is szembesültünk, hogy amit néha már „betegesnek” gondolunk, annak mégis csak van realitása. A Dinamó két fiatal játékosáért annyit kínálnak, mint az egész NB I játékosainak értéke, megszorozva kb. öttel. Azt sem tudnánk elképzelni, hogy a Fradi a Barcelona utánpótlásából, egy saját nevelésű 17 éves játékost „csalna” el Magyarországra, aki egy év múlva már stabil kezdő játékos, majd újabb egy év és már 40 millát ér…és tegnap este olyan dolgokat csinált (miközben azért fél szemmel már „kifele” kacsingatott), mely el is döntötte a továbbjutást. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Nyitva az ajtó
A XVII. században, ha az alattvalók vagy a nagykövetek audienciát akartak kérni a Napkirálytól először is el kellett utazniuk Versailles-ba, majd belépve a pompázatos kastély vaskapuin, több szobán át vezetett az út XIV. Lajosig. Az meg nem volt egy könnyű menet, hiszen nem csak az ajtók előtt strázsáló testőrökön kellett átvergődni, hanem a szobákat egy jó nagy pénzes ládával „védő” minisztereken is, akiknek ha nem csurrant-csöppent egy kis adomány, akkor jött Athos, Porthos, Aramis és D’Artagnan (oké, ők csak Dumas regényében próbálták megmenteni a királynő becsületét) és máris vagy a felcsernél, vagy a palota nagykapus bejárata előtt találta magát a vendég. Ha pedig nagy-nagy nehézségek árán el is jutottak a trónteremig, ott sem a Napkirály várta őket, hanem a mindig szigorú és agyafúrt Richelieu bíboros, aki végül is döntött, hogy a jobb vagy a bal oldali rejtett ajtót nyitja ki. Az egyik a királyhoz, a másik valamelyik miniszterhez, általában Colberthez vezetett. Már annak is lehetett örülni, de a végső cél, mégis csak a királyi lakosztály volt, a csodaszoba, mindenki álma, mert aki ide bejutott, annak örökre megváltozott az élete.
Szerhij Rebrov néhány hete öltötte fel legszebb ruháját és hű testőrei kíséretében indult el azon az úton, melyről tudta, hogy nehéz lesz, tudta, hogy többeket is hasonló szándék vezet, és nem is az ő csapata rendelkezik a legtöbb pénzzel, de felvértezve szívvel, ésszel és taktikai érzékkel eljuthat az „álmok szobájáig”, ahol már csak egy lépés és egy ajtó választja el a királytól, de ha Richelieu bíboros csak „másik” ajtót nyitja ki, már az is az álmaink birodalmát jelentené. Tegnap este nem Versailles csodás palotáján, hanem az Adria-i tengertől nem messze, egy elég furcsa kinézetű stadionban nyílt ki ajtó, ahová még nem léphetünk be, de az út felét már megtettük, és csak egy lépés kell és bejutottunk az előszobába. Onnan meg… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Picit megkésve, de annál nagyobb szeretettel
10 éves a „FOTELSZURKOLÓ”
2009. július 31-én egy új sorozat indult oldalunkon, mely a napokban immár tíz éves.
Így pár nap csúszással, de annál nagyobb szeretettel köszönöm minden olvasó nevében, ezt az immár 330 résznél járó egyedi hangvételű beszámolót a Fradi elmúlt évtizedéről LALOLIB szerkesztőtársunknak. A már említett bajnokságot felvezető rész után ma 10 éve, a ZTE elleni bajnokival indult igazából útjára. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Második lépcsőfok, egy kis dohogással
Annak ellenére, hogy agyunk legmélyebb bugyraiban a múltheti hajrában bekapott gól miatt (plusz Dibusz bravúr a végén) éreztük, hogy a visszavágó nem lesz egy unalmas babazsúr, de az eddigi három meccsen annyira elvoltunk „kényeztetve”, hogy még a legapróbb figyelmeztető jeleket is minimum Vlagyivosztokig száműztük. Az még elmegy, hogy a szurkoló így működik – főleg annyi hányatott év után -, de vajon a játékosok miért hitték el ugyanezt? Kétlem, hogy Rebrov mester úgy küldte volna fel őket a pályára, hogy gyerekek, csak sétáljatok fel a (mű)gyepre, nem kell itt erőlködni, főleg sárga lapot összegyűjteni, tudjátok jövő héten már Zágrábban lesz randevúnk és még az is lehet, hogy a megfigyelők is kémkednek, mivel a horvát bajnok „a Ferencváros játékáról nem tudok gyakorlatilag semmit” mondattal üzent, miután kitömte a grúz bajnokot. Tudom azt is, hogy nem könnyű úgy felpörögni, ha tudod, hogy jobb vagy és valójában a máltaiak csak akkor tudnak gólt lőni, ha mi ehhez lelkesen asszisztálunk. Persze más lett volna a műfüves randevú akkor is, ha a Szentélyben csak a felét pluszban belőjük a helyzeteinknek, akkor tényleg elég lenne csak a focicsukát bedobni a pályára. Mielőtt bárki is útilaput kötne a lábamra, hogy minek kötekedek, nyavalygok itt, hiszen végül is továbbjutottunk, ráadásul a két forduló alatt ki sem kaptunk, tisztelt fotelszurkoló gondolj csak az elmúlt évek szenvedéseire és annak tudatában folytasd itt az önmarcangolást…Oké, igaza van a szívemnek, tényleg nem kéne egyből a bevezetőben farkast kiáltani, főleg úgy, hogy a tegnap esti idegrohamot már kialudtam és jól belegondolva, néhány percet leszámítva (volt az 25 perc is), még a máltaiak vezetése után sem forgott igazán veszélyben a továbbjutásunk…Most meg az agyam kezdi verni az üstdobot, hogy azért ácsi, a nagy lelkesedésben nehogy már átessünk a ló túlsó oldalára, mert a földet érés egy kicsit fájdalmas lesz. No de hagyjuk el a lelki „tiki-takit”, nézzünk egy kicsit részletesebben a bödön fenekére, hátra közelebb kerülünk az igazsághoz, ami ugyebár mindig ott van, csak meg kéne valahogy találni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Háromból három, szépséghibával
Az előző évek nemzetközi kupakudarcai után bizsergető érzés volt úgy készülni a máltai bajnok ellen, hogy az esély úgy billen felénk, hogy nem kell egy ravasz piaci kofához méltóan megsegíteni a mérleget ahhoz, hogy az öt kilós krumpli zsák hat kilót nyomjon. Ebben nem csak a kofa „ravaszsága” volt benne, hanem az a tudat is, hogy az előző körben mégis csak egy nálunk értékesebbnek tartott csapatot vertünk ki kettős győzelemmel és ami a lényeg: magabiztosan. És ha a papíron háromszor értékesebb bolgár bajnok nem okozott gondot, akkor egy nálunk háromszor alacsonyabbra értékelt máltai bajnok már csak hab lesz a tortán. Egy könnyed tejszínes csokitorta, amit közel teltház ül körül és még el sem kezdődik a mérkőzés, de már lelkesen majszolja. Ennek megfelelően a Szentély agorájában már hat óra magasságában remek volt a hangulat, amit nem csak az „új” sör hideg lehelete dobott fel (plusz a frissen sült rántott hús+sült krumpli kombi is), hanem a szurkolói magabiztosság is. Csak néhányat kellett kortyolni a sörből, és már valamelyik csoportkör (arra azért vigyáztunk, hogy nem nevesítettük) „valamelyik” nevesebb csapata elleni idegenbeli mérkőzésre szerveztük a közös repülőutat. A vita csupán abból adódott, hogy vajon melyik fapadost válasszuk, mert éppenséggel nem nagyon szeretnénk, ha a Torino helyett Vlagyivosztokba vinnének minket. Én egy kicsit pianóra vettem a figurát azzal a kijelentéssel, hogy még 6 európai meccsünk biztosan lesz, majd mikor szerkesztőtársam halkan megjegyezte, ahhoz tovább is kell jutni a máltai lovagokon, éreztem, talán vissza kéne térni a földre. Az még rendben van, hogy szeretnénk néhány órácskát keringeni a Föld körül, de valóság nem a csillagok között van, hanem azon a zöld gyepen, amire pontban este nyolckor léptünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Egy hittanos lázadása
