Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Gyötrelmes győzelem
Azt tudtuk, hogy nehéz hét előtt állunk. Szombaton derbi, csütörtökön Moszkva az orosz „Honvéd” elleni EL-mérkőzés, majd ha ezen a két meccsen elfogy az üzemanyag, vasárnap tankolhatunk egyet Fehérváron. Nem egy könnyű menet és egy ilyen sorozat előtt reménykedhet és aggódhat is a szurkoló, hogy vajon a csapat bírni fogja-e ezt a trojkát. A szurkolók egyik részét ilyenkor csak az eredmény érdekli, jön a „mindegyhogyancsaknyerjünk”csatakiáltás, a másik rész (akiket örök elégedetlennek szoktak titulálni) az eredmény mellett a játék miatt is vesz jegyet és ül fel a lelátóra. Mondhatjuk, hogy ez így természetes, és az Újpest elleni derbi előtt az agora is ettől a kettősségtől volt hangos. Vagyis inkább egy óvodai kiscsoport zsibongása töltötte be a teret és amikor Bockor barátom rázendített egy „nótára”, csak a körülötte állók csatlakoztak, a néhány méterre tőlünk békésen sörözgetők csak mosolyogtak. Valahogy hiányzott az igazi derbi hangulat, mintha egy kicsit mi is fásultabbak lettünk volna, vagy csak előre megéreztük, hogy milyen gyötrelmes 90 perc vár ránk. Mert ha ezt előre tudjuk, valószínűleg sokkal többen maradnak távol és az előzetes 21 ezres eladott jegy / tényleges nézőszám között sokkal nagyobb lett volna a különbség (így is elég soknak tetszik a háromezres mínusz). Az összeállítás okozott egy kis aggodalmat, hiszen Dvali, Frimpong és Heister sem volt tagja a kezdőnek, sőt még a nevezettek között sem találtuk őket. így Botka került középre, aki már játszott ezen a poszton, de mégis csak szembeötlő volt, hogy három védőnk is sérült. Persze előfordul az ilyen, és mivel a csapat többi része nem okozott túl nagy aggodalmat, plusz az Újpest inkább a bajnokság középmezőnyében „vitézkedik”, ha nem is gondoltuk sétagaloppnak a derbit, de túl nagy izgalom, vagy feszültség a kezdő sípszóig nem telepedett ránk. Nem úgy a kezdő sípszó utáni 90 perc alatt… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Góltalan szenvedés
A csütörtöki fiaskót nehéz volt megemészteni. Nem a vereség volt a fájó, hiszen az összkép ritkán csal, a Ludogorec jobb csapat, szervezettebb, taktikusabb és ami a foci lényegét adja, gólratörőbben tud játszani. Ami nálunk hiányzott, ők viszont kíméletlenül kihasználták a lehetőségeiket. Ha jól rémlik talán ötször találták el a kapunkat, melyből lőttek három gólt, mi meg vagy hússzor próbálkoztunk, melyekből néha el is találtuk a kaput, de azok igazi veszélyt nem jelentettek. Pedig közel 50 percig emberelőnyben játszottunk, voltak időszakok amikor teljesen a kapujuk elé szögeztük a bolgár bajnokot, de igazi veszélyt nem nagyon jelentettünk. Vérbeli csatárok nélkül meg nehéz eredményesnek lenni. Ez a csatárhiány az eddigi meccseinket is jellemezte, papíron hiába van három centerünk, de ők inkább gátjai a góllövésnek. És ez nemcsak a Ludogorec ellen volt szembetűnő, az eddigi bajnoki mérkőzéseinket is nyögvenyelősen hoztuk, ráfogva a kettős terhelésre, a fáradtságra, a rossz pályára, a hosszú repülőútra…és sorolhatnám még a kifogásokat. Ennek fényében egy kicsit féltettem is a csapatot a Honvéd ellen, egyrészt nem lehetett tudni, hogy a csütörtöki mérkőzés mennyit vett ki a játékosokból. Persze ettől nem szabadott volna tartani, hiszen állítólag minden posztra két játékosunk is van, így adva volt a lehetőség Rebrov előtt, hogy egy kicsit rotálgasson. Arra azonban nem nagyon számítottam, hogy egyből hét helyen fog változni a kezdő, bár a csapat így sem tűnt „gyengének”, főleg a magyar bajnokik színvonalához és iramához mérten. Ehelyett mit kaptunk? Nehéz megfelelő szavakat találni, hiszen a focihoz sok köze nem volt a 90 percnek, melyben aránylag a mi akaratunk érvényesült, csak az a fránya gólocska hiányzott. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Szintkülönbség
Egy, a felhőkarcolók árnyékában megbúvó Manhattan-i graffiti szerint aki edzésképpen fel szeretni futni bármelyik égig magasodó toronyház tetőteraszára először mindig nézze meg, hogy valójában hány emeletes, nehogy kellemetlen meglepetésben legyen része. Ennek is van ellentéte, ott van Sziszüphosz király története a kőszikláról, mely az akarat és az emberi teljesítőképesség csodás története és bár végül a sziklatömb „győz”, a történet évezredek óta példa arról, hogy soha, de soha nem szabad feladni, legyen bármennyire is sziszifuszi a feladat. Az igazság a felhőkarcolók és a kőtömb között valahol középen van, néha kell az óvatosság, néha tudni kell hol a helyünk, de feladni mégsem szabad soha. Tegnap este, amikor 11 óra magasságában az M6-s autópályán robogtunk hazafele a szokásosnál csendesebb hangulatban, ez a két, egymástól teljesen különböző „történet” ötlött fel és bár próbáltam elhessegetni a belőlük szűrődő tanulságokat, de azok nem csak az autóban, de egész éjjel ott motoszkáltak a fejemben. Hiszen a szívem bármennyire is hitt abban, hogy a mai jegyzet címe „háromból három” is lehet, de belül éreztem és tudtam is, hogy a mostani Ludogorec már nem az a csapat, akit a nyáron oda-vissza vertünk ki a BL-selejtezőből. Akkor az igazi ünnep volt, egy út biztató kezdete, megágyazva a végső célnak, a csoportkörnek, melyre már 15 éve vártunk epekedve. Arra még a néha túlagyalt gondolataim sem számoltak, hogy ilyen simán, valójában minden erőlködés nélkül kapjunk egy hármast úgy, hogy közel 50 percig emberelőnyben játszhattunk. Mert így egy kicsit kínos még akkor is, ha a két csapat nemzetközi kupákban való eredményessége és anyagi lehetősége a bolgár bajnok felé billentik a mérleg nyelvét. Nekünk marad a dicsőséges múlt, de azt nem elég csak olvasgatni, abból építkezni is kéne, és a feladat előtt nem az emeletek számát nézegetni, hanem fogni a kősziklát és megpróbálni a lehetetlent. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Nyögvenyelős győzelem
Vannak mérkőzések melyeket soha nem felejtünk el. Egy parádés győzelem, egy varázslatos gól, egy igazi brazilos cselsorozat, vagy csak egy csibész mosoly, melyek úgy ivódnak belénk, hogy még akkor sem felejtődnek, amikor már a hamut is mamunak mondjuk. Vannak olyan mérkőzések is, melyeket gyorsan felejtenénk, mert épp az örök riválistól kaptunk egy hatost, vagy a múltbeli benzinkút (most nem nézek utána akkoriban hogy is hívták őket) a Szentélyben rámolt be egy ötöst. Mégsem törlődnek az emlékeimből, sőt egy „erősebb” vacsora után még a rémálmainkban is visszatérnek, és hiába próbálunk felébredni Heinz jogtalan kiállása után, az emlékek fogva tartanak, és addig ott is maradunk amíg nem fogadjuk el az örök igazságot, miszerint nem csak a szépre szabad emlékezni. Ezeken túl meg vannak olyan mérkőzések is, melyekre már akkor nem emlékszünk, amikor a bíró hármat fúj a sípjába. És „hatos” és „ötös” ide vagy oda, ezek a legrosszabbak. Tegnap délután, verőfényes napsütésben is volt részünk ilyen élményben. Jöttünk le a lépcsőn, néhányan sietősre is vették, hogy a korsókat vissza tudják váltani (nem tűnik éppen sikeres akciónak), de legtöbben csendben baktattunk lefele, bennem meg az vetődött fel, hogy nem csak a „pohárakcióról” kellett volna előzetesben tájékoztatni a szurkolókat, hanem arról is, hogy ne gyertek gyerekek, főleg ne utazzatok 500 km-t, inkább maradjatok otthon, üljetek bele a kényelmes fotelbe, ott a skype, a barátokkal lehet dumcsizni, a sörért sem kell sorban állni, és az sem gond, ha közben be-becsukódik a szem, lehet szunyókálni, elég lesz felébredni a vége felé, „osztán” lehet örülni az újabb három pontnak. Jó néhányan (pontosan 7625-en) még sem így gondolkodtunk, mert imádunk meccsre járni, az agorában találkozni a barátokkal, majd felülve a lelátóra „élőben” végignézni a meccset. Ezekből az eleje megvolt, a meccs szót meg inkább mellőzzük. Igaz, a szabályoknak megfelelően ez is 90 percig (+ talán 2 perc) tartott, volt szépen meglocsolt és felfestett pálya, elegánsan öltözött 22 játékos + öt „kellékes”. És vajon hol tévedt el maga a legfontosabb kellék, a játék? Hát, arra jó lenne választ kapni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A „sírból” hoztuk vissza
A sikeres csütörtöki EL-csoportkörös mérkőzésünk után biztos voltam benne, hogy nehéz szülés lesz Zalaegerszegen. Mivel a csapat csak pénteken délután érkezett haza Barcelonából (tán éjszaka nem szállhatott le a repülő Ferihegyen?), így az is kiszámítható volt, hogy Rebrov mester rotálásba fog. Ez persze a felcsúti rémálom óta a gyomromat is rotálta, de ha belegondoltam, milyen sorozat előtt állunk a következő hetekben, kissé enyhült a görcs, de meghagyva a kételyt és az aggódást. Mert hát szép dolog a csoportkör (nagyon is szép!), de számomra továbbra is a bajnokság a nyerő. Ebben persze van egy kis önzőség, hiszen az EL „csak” hat meccs, a bajnokság meg 33, és bár imádunk számolgatni és kalkulálni, de az EL ősszel véget ér, és nagyon nem szeretnék tavasszal úgy felülni tét nélkül a lelátóra, hogy lőtávolon kívülre essen a legközelebbi benzinkút. Ez a veszély meg egész ősszel tornyosulni fog előttünk, mert az látható, a csapat még nem képes a csütörtök-vasárnapi munkatempó maximális kivitelezésére. Az okok megfejtésétől most eltekintenék, hiszen az EL ellenfeleink is ebben a cipőben járnak és az Espanyol vasárnapi példája is mutatja (hazai pályán kaptak ki 3-1-re), hogy azon csapatok akik ehhez a terheléshez nincsenek hozzászokva, bizony simán hasra tudnak vágódni. Ráadásul a spanyol bajnokság sokkal erősebb és pörgősebb, a Real Sociedad a tavalyi bajnokságban hasonló játékerőt képviselt mint az Espanyol, mégis simán győzött. Ha nekik is nehéz megbirkózni a kettős terheléssel, akkor vajon nekünk hogyan fog sikerülni. Röviden és tömören: nyögvenyelősen. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tűz és jég dala
Az ókori Mezopotámiában az asszír katonák amint bekerülnek a seregbe, fát ültetnek, majd mindennap átugorják a helyet, ahová a magot ültették. A magból hajtás lesz, s ők azt is átugorják. A hajtásból növény nő, és ők átugranak fölötte. Lassacskán megnő a fa, és a harcosoknak egyre nagyobbat kell ugraniuk. Türelemmel, odaadással készülnek az akadályok leküzdésére. Az csak a következőkben fog eldőlni, hogy tegnap este Barcelonában átugrott fa mekkorára is nőtt, de küzdésből, játékból és szervezettségből jelesre vizsgáztak Rebrov „fiai” és egy varázslatos estét szereztek a zöld-fehér színek szerelmeseinek. Ahogy 15 éve ezelőtt Budapesten, a sokkal nagyobb játékerőt képviselő Feyenoord ellen tették Lipcsei Petiék. A történelem elég sűrűn ismétli önmagát, tegnap amikor éjfél magasságában örömittasan hallgattam Nyilasi Tibi értékelését az Espanyol elleni döntetlenről úgy villantak át rajtam a 2004-s mérkőzés eseményei mintha egy gömbvillám csapott volna belém. Akkor is vezettünk egy nagyszerű első félidő után, akkor is a második 45 perc közepén már csak az akarat és küzdés vitte előre a szíveket, de ahogy az asszír harcosok, akkor is és tegnap is átugortuk az egyre magasabbra növő fát. Nem volt egy könnyű feladat, de ha már 15 évet kellett várnunk az újabb csoportkörre, bizsergető érzés volt végigélni annak minden pillanatát. Mely olyan volt mint George R. R. Martin Tűz és Jég dala, benne minden, amiért szeretjük a labdarúgást és imádjuk a Ferencvárost. Voltunk tűz, eljártuk a Sárkányok táncát, átéltük a Kardok viharát, de voltunk jég is, és bár nekünk csak 20 percig tartott a „hosszú éjszaka”, nagyon közelgett a tél, és nem sok hiányzott, hogy az Éjkirály jéggé változtassa azt, amiért addig nagyon keményen megküzdöttünk. A különbség annyi, hogy Rebrov mester annál sokkal jobb „író” mint a Game of Thrones alkotói, akiknek sikerült annyira elrontani a Tűz és jég dal utolsó évadját, hogy a rajongók (köztük én is) újraforgatást követeltek. Nekem most nem kell petíciót aláírnom, csak le kell pergetni a szemem előtt a tegnapi 90+4 percet , újra átélve annak minden egyes másodpercét. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Könnyed hangolás
Az utóbbi években, főleg a „kitenyésztett” zenei sztárocskák világában, egy koncertnek nevezett hakniparádén, aki úgynevezett fél playbacket ad elő, azt már valamilyen zenei díjra felterjesztik. Nincs sok gond, elő kell venni a jó öreg Tesla magnót (abból is az orsósat, az idősebbek még emlékeznek rá), hozzá egy triódás, csöves erősítőt, abból is lehetőleg a nagy behemót Conracodot, mely cipeléséhez legalább két marcona legény is kellett annak idején, össze kell dugni őket, kézbe venni a mikrofont és indulhat a hakni. Ehhez nem kell hangmérnök, itt nem kell behangolni a zongorát, nem kell megkeresni a megfelelő basszust a gitáron, csak tövig kell tekerni a hangerőt és indulhat a buli. Itt nincs varázslat, nincsenek tiszta hangok, itt nincs improvizáció, csak dübörgés és hangzavar. Ez nem a zenekedvelők műfaja, ez csak arra jó, hogy félig bódult állapotban, kezünket a magasba emelve csápoljunk. Tegnap este az első félidő harmincadik percéig kb. ezt éreztem a Paks elleni meccsünket nézve. Tíz perc sem telt el és már újabb sör landolt a hűtőből, szerkesztőtársaimmal közösen szenvedve néztük egy hangmérnök nélküli előadást, ha nem „szkájpolunk”, talán el is bóbiskolok. Csápolni végképp nem volt kedvem, de kitartottunk, mert bíztunk benne, hogy a az előadás közepén mégis csak sutba dobják a jó öreg Conracodot, és ha nem is egy Loreena McKennitt koncertet élvezhetünk, de legalább igazi hangszeren folytatódik az előadás. Nem is kellett csalódnunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból: -1, +1, 3 pont
A csütörtöki fieszta után vissza kell zökkennünk a jelenbe. Az 5 éves nemzetközi kóma után teljesítettük azt, amit megkövetelt a „haza”. Innentől, bármennyire is fontos lenne a jó csoportkörös teljesítés, számomra első bajnokság, a bajnoki cím megvédése, hiszen enélkül jövőre sokkal, de sokkal nehezebb lenne lekopírozni az idei csoportkört. Ez meg akkor is igaz, ha papíron van két sorunk, de a hokiban is igaz, hogy általában az első sor hozza a gólokat, a második és főleg a harmadik meg megpróbálja védeni azt. Most nem akarok példálózni a múltheti felcsúti kisiklással, hiszen az ottani kisvasút még zötykölődik valahogy, de nekünk nagy pofon volt, amit csütörtök annullált ugyan, de sajnos a bajnoki táblázaton mégis csak ott éktelenkedik. Ráadásul a benzinkút, levetkőzve a vaduzi égési sérüléseket, sorra hozza meccseit, és futószalagon termeli a gólokat. A csoportkörös eufória mondathatja velünk, hogy nincs is gond, legyőzzük őket háromszor és helyreáll a világbéke, de tudjuk azt is, hogy ez sem olyan egyszerű mint az egyszeregy. Az is tény, hogy még 28 forduló (nekünk 30) még hátra van, de ősszel hat EL meccsünk lesz és megnézve a sorsolást, olyan „szerencsésen” jön ki, hogy utána mindig idegenbe megyünk, ami nekünk soha sem életbiztosítás. Ennyit a jósdai tevékenységről, zökkenjünk vissza a jelenbe. Vasárnap van, trópusi hőség, meccsnap egy olyan ellenfél ellen akit mostanság bucira vertünk (az utolsó négy meccsünk: 19-2), ezért rotálás ide vagy oda, nem okozhatott volna gondot a DVTK legyőzése. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Czibor Zoltán és Kocsis Sándor
-
Az Üllői úti fiúk
-
Kényszer-, és sikerpályán
-
A mindenség határán
-
Mágikus magyar trió Barcelonában
-
A Kék Dunától a kék Dunáig
Feljegyzések a fotelból – Csoportkör és hullámvasút
Van egy mondás, mely szerint a siker az, amikor a tehetség találkozik a lehetőséggel. Csak az a lehetőség ritkán jön el, de akkor nagyon készen kell lenni rá. A Ferencváros 15 évet várt erre a lehetőségre és ha megnézzük honnan indultunk, milyen buktatókon vezetett idáig az út, akkor megértjük, miért is volt álmaink netovábbja a csoportkör. 2004 őszén amikor Tőzsér 30-ról bebombázta a szabadrúgást a Feyenoord kapujába (Babos még sorfalat sem állított) nem gondoltuk, hogy két év és minden egy „irányított” tollvonással szertefoszlik. Három év kínszenvedés után meg volt itt minden, csak stabilitás és foci nem, jöttek mentek a tulajok, a szélhámosok, a konténer játékosok és akkoriban már annak is örültünk, ha a 89. percben valaki megpróbálkozott a kapura lövéssel. Most meg beléptünk azon az ajtón mely a legendás történelmünk okán mindig is nyitva állt, csak az a fránya küszöb 15 éven át folyamatosan elgáncsolt, vagy nemes egyszerűséggel saját magunkat rúgtuk hátsó fertályon. Tegnap este is rezgett a léc, de néhány órát aludva a történtekre érdekel ez bárkit is? Szabad most mérleget vonni, felsorolni a hibákat, az infarktust okozó labdaeladásokat, az elszalasztott lehetőségeket? Vagy dőljünk hátra, hunyjuk be a szemünket és idézzük fel a góljainkat és a mérkőzés utáni fiesztát? Vagy nyissuk ki a „gúgli” térképet és barangoljunk a leendő ellenfelek útvonalán? Ma reggel bármit megtehetünk, még kritizálhatunk is ha úgy esik jó a lelkünknek, de a lábunkat is belelógathatjuk egy lavórba miközben azt hisszük, hogy az Adria partján, egy árnyas pálmafa alatt áldozunk a semmittevésnek. Megtehetjük azt is, hogy elutazunk Ohio-ba, és felülünk a Cedar Point park lélegzetelállító hullámvasútjára, a Valravn-ra. És ez már nem csak képzelet, hanem a tegnap esti valóság. Ohio behelyettesítve Budapesttel, a Cedar Point a Szentéllyel, a Valravn pedig a Süduva elleni Play-off meccsünkkel. Mert bizony az igazi hullámvasút volt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
