Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Egy lépéssel közelebb
Mielőtt belevágnánk a kissé lassú tűzön főzött matyói lecsóba, a hét lassan „divattá” váló Fradi jelenségét próbálom annak ellenére nem a homokba dugni, hogy az elmúlt napokban annyira lerágott csonttá vált, hogy még a kóbor kutyák is inkább elásták keserűbb napokra. Ígérem nem fogom csócsálgatni a tényt és nem is fogok az igazságosztó szerepében tündökölni, de szurkolóként egy kissé értetlenül állok a történtek felett. Böde Dani után Lanzafamét is a sarokba kell állítani? Annak ellenére, hogy voltam katona, azt a fajta fegyelmet nagyon nem kedvelem még akkor sem, ha tudom, egy háborút a pénz, pénz, pénz hármas mellett a parancsok gondolkodás nélküli teljesítése nyeri meg. És bár a harmadik csillag elérése lassan egy „állóháborúvá” nemesedik, nem lehetett volna a kialakult helyzetet csendben, a szobák négy falai között, békésen rendezni? Pletykákra nem adok, a Fradi egy nagyok szűk szavú közleményt adott ki azok után, hogy valaki(k) merő jószándékból egyből rohantak a kattintásvadász hírportálokhoz., így azon kívül, hogy Lanza valamit rosszat dobott a tűzre, mást nem tudni. Nem akarok a Bayern Münchennel példálózni, ott „csak” két játékos vitatkozott (verekedett) össze az edzésen, de utána nem lett bünti, nem kellett kukoricán térdelni és főleg nem kellett a következő bajnoki meccset otthon, néhány pohár sör és popcorn kíséretében végigkövetni. A kiszivárgott hír után egyből Dani esete ugrott be és nem is a mellőzése, hanem az, hogy a rákövetkező meccset bizony elvesztettük. Természetesen nem Dani hiánya miatt, de tartottam tőle, hogy a mostani bünti is egy rossz ómenként fog csapódni a csapatra. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Könnyed hármas
A szerdai kupafiaskó után nem csak a lelkeket kellett ápolni, hanem Dr. Sova csapatát is újra életre kellett hívni a „város szélén”, hiszen annyi sérültünk volt, hogy a Fradi betegszobájának ajtaján ott virított a megtelt tábla. Sokan már Ross dokinak is fogalmazták a levelet, mégis csak a „vészhelyzet” van, szombaton meccs, valahogy össze kell foltozni 11 játékost és bár ő gyerekorvos volt, de ott van Benton doki, aki szinte mindenkit talpra tudott állani. Szükség is volt rá, hiszen a Paksot joggal nevezhetjük mumusnak, a 11 Szentélybeli meccsünkből csak hármat nyertünk meg, Csertői csapata annyi borsot tört már az orrunk alá, hogy a trópusi országokban már aggódtak a csökkenő export miatt. Ezen meg változtatni kellett, mert bár mi is imádjuk a fűszeres ételeket, de szombat délután sutba kellett vágnunk a paksi borsot, a szerdai kupafiaskó emlékét, ki kellett zárnunk minden ránk nehezedő terhet. Csak a győzelem számít, mert ha hiszel a győzelemben, a győzelem is hinni fog benned (Coelho). A lelátó „népe” is érezte, hogy most nagyobb segítségre van szükség, közel tízezren szurkoltuk végig a 90 percet, kezdésre a nap is előbújt, mintha üzenni akarna, egy kis időre felejtsük el a nehézségeket, ma győzni kell, nincs más alternatíva, folytatni kell a győzelmi sorozatot, ráadásul a Szentély is két éve bevehetetlen erőd. Nem is kellett csalódnunk, visszagondolva, lepörgetve a 90 percet, bár nem volt egy „sziporka bt”, de végül is egyetlen pillanata sem volt a meccsnek, amikor izgulnunk kellett volna. Könnyed ujjgyakorlattal vertük a paksi „átkot”, megtartva a 8 pontos előnyünket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Biztosíték hiány
22 gól a kispadon. Ez villant be először amikor megláttam a kezdőnket. Ami jelenthette azt is, hogy ilyen erős a keretünk, mégis volt bennem egy kis aggodalom. Egyrészt idegenben nem nagyon szoktunk villogni, másrészt a Kisvárda az életéért küzd és láthattuk a két kupameccsen, hogy egy aránylag szervezett és sokat futó csapat a szabolcsi alakulat. Most biztosan lelkesen jelentkeznek a kérdezőbiztosok és kissé gúnyosan nekem is szegezik a mindig pontos és lényegre törő kérdésüket: — Figyelj csak aggódó barátom, vessed már szemeidet a tabellára, hol is áll a Várda és hol is a Fradi? Erre meg kitérő válaszokat nem lehet adni (nem is vagyok politikus), bár csak 12 csapatos a „mennyei”, de ahol mi állunk (és ahol a helyünk is van), nem is látni a Kisvárdát, oly messze van. És nem csak helyezés és pontszám terén, de ahonnan most pötyögöm a jegyzetemet közel 5 órás autókázás lenne odaérnem (szerkesztőtársamnak csak négy). Ezek után gyorsan talonba is zuhant a 22 gólos hiányom és mivel délután öt óra előtt egy perccel még csak egy fehér képernyő virított a monitoron azon kezdtem el aggódni, hogy vajon látni fogok-e egyetlen percet is a mérkőzésből? Majd egy villanás és már elő is tűnt a homályból a várdai stadion, a képernyőn „ledermedve” a támadó szekciónk: Isael, Szihnyevics, Petrjak. Talán a 22 gól hiányától fagyott le a rendszer? Bármennyire is szeretek „okoskodni”, azért tudom, az összeállítás nem a szurkoló feladata, plusz inkább örülni kéne annak, hogy nincs könnyű helyzetben Rebrov mester sem, amikor Varga vagy Isael, Lanza vagy Szihnyevics kérdésben kell döntenie és akkor még nem is beszéltünk Böde Daniról, akit mostanság elég sűrűn kap el valamiféle „nyavalya”. Meg aztán itt vannak a fentiekben említett kérdezőbiztosok, akik egyből adnak egy taslit annak, akinek ránézve a tabellára nem egyből a három pont jut az eszébe. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kötelező penzum
Vannak mérkőzések melyek örökre belénk ivódnak, melyek 10-20-30 év után sem törlődnek. Elég felütni agyunk tárházának fényképalbumát, felvillantani egy képet, egy gólt és máris a célhoz érünk. Néha meg addig keresgetünk és kutatunk, míg csak azon kapjuk magunkat, hogy már órák teltek el és hiába akar a jelen visszakényszeríteni a hétköznapok szürkeségéhez, már az elébünk táruló múlt fogságába estünk. Mielőtt bárki is egyből tárcsázni kezdené a 112-t, a tegnapi, Haladás elleni mérkőzés még véletlenül sem fog belekerülni emlékeink fényképalbumába. És nem azért, mert az már betelt (tény, hogy szűkül, de azt megpróbálom gyógyszerrel kezelni), egyszerűen vannak olyan mérkőzések, melyeknél csak a „méret” a lényeg. Ha most tényleg visszarévedek a múltba és felidézem középiskolás éveimet, benne Beke tanár úr örök érvényű „bölcseletével”, miszerint „fiam, nem az jelenti a kötelező penzumot, hogy begyere az iskolába, hanem az, hogy legalább hármasra írd meg a dolgozatot”, akkor tegnap a csapat ha egy kicsit nehézkesen is, de teljesítette az előírt penzumot. Nem csak kimentek a pályára, hanem meg is dolgoztak azért a hármasért. Még ha nem is lettünk a „Sziporka Bt.” tagjai, de a szerdai kupafiaskó után örülnünk kell annak, hogy megtartottuk a tisztes (bajnoki?) távolságot a Videotonnal szemben. A mérkőzés előtti szokásos agora-piknik alatt volt olyan barátom, aki simán egy ötöst vetített elénk, és annyira belelkesült az ötletétől, hogy még a pénztárcáját is feltette a sikerre, pontosítva a meccs végi sörszámla kifizetésére. Ami végül is elmaradt és nem csak a kissé hidegre fordult szombat este miatt, hanem az elmaradt ötös miatt is. De nagyon is igazságtalan lennék ha most kizárólag a hibák felsorolásával értékelném a győzelmünket. A megszerzett három ponton kívül voltak egészen jó egyéni teljesítmények is és az ország mackónadrágja és nagyotmondó legénye is tettek arról, hogy egy kicsit elmerengjünk a tegnapi 90 perc történéseiben. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Félgőzös győzelem
„Hová lett a tavalyi hó?” – kérdi Francois Villon, de természetesen nem akarok verset elemezni, bár lehet, hogy a 215. örökrangadó második félidejénél többet tudnék időzni a több mint 500 éves csodás vers soraival, mint a pályán történtekkel. Szerencsére azonban a foci „megalkotói” két félidősre tervezték ezt a csodás játékot (szebbet, jobbat azóta sem találtak fel), így végül is nem csak Villon kalandos életével kell foglalkoznom, hanem az első 45 perc három találatával, mely végül egy félgőzös győzelemhez vezetett, de ami még talán ennél is fontosabb, nyolc pontosra dagasztotta nagymama semmihez sem hasonlítható hagymás, tejfölös lángosát. Ezek után nincs más dolgunk, mint bedugni a forró kemencébe és várni azt a csodás pillanatot, amikor a „végeredmény” a kezünkbe kerül. Közben azért rá kell lesni, a sütőlapáttal egy kicsit meg is kell mozgatni, nem szabad magára hagyni, mert könnyen megéghet. Az meg nem fordulhat elő, egyrészt nagymama mindig nagyon gondosan vigyázott rá, másrészt annyira, de annyira vágytunk arra a fokhagymás, tejfölös lángosra, hogy egyetlen pillanatra sem vettük le a szemünket a kemencéről. Talán mégis csak hatással volt rám Villon szellemisége, egy kicsit talán túlságosan is „virágnyelven” írtam le a vágyaink netovábbját, de ha ránézünk a tabellára, oly közelinek és oly kézzel foghatónak tűnik, hogy nagyon nem szeretnénk megfilmesíteni a Holló és a Róka meséjét a sajtról. „De mit ér a szépség, ha rút hozzá a hangja” – no-no rókakoma, mi nem fogunk belépni a csapdádba, tanultunk az elmúlt évek hibáiból, éhesek vagyunk a sikerre, és szeretjük a hagymás, tejfölös lángost még egy kis reszelt sajttal is megszórni. Ezért sem fogod kiénekelni a szánkból…Ahogy az MTK-nak sem sikerült, igaz annyira nem is erőltették meg magukat, de ez legyen az ő problémájuk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Hetet egy csapásra
Vannak mérkőzések melyek soha nem törlődnek az emlékezetünkből. Nem tehetek róla, de közel harminc év távlatából is, ha a következő ellenfelünk a Diósgyőr, akaratlanul az 1992. júniusi fieszta ugrik be. Nem csak a fiatalságom (annyira azért már akkor sem voltam ifjonc) miatt, pedig minden ami manapság már fejcsóválást „ingerelne” a hatóságokból (talán már az idősödő énemből is), az megtörtént azon a felejthetetlen napon. És ha most a diósiak földjére látogattunk volna, minden bizonnyal néhány mondattal meg is emlékeznék arról a közel 20 óráról, mely úgy bebörtönözte magát az emlékeimben, mintha azok Alcatraz szigetén raboskodnának. Persze igazságtalan lennék, ha minden diósi emléket egyetlen meccshez kötnék, hiszen a közelmúltunkban is voltak olyan találkozók, melyek ha nem is költöznek el a „Sziklára”, de néhány napos előzetest nagyon is megérnek. Gondoljunk csak 2016 nyarára, benne egy féltucat, egy zseniális Dilaver bombagól, vagy az utolsó két hazai négyesre, Varga és Páncél Józsi duplája, mind-mind olyan emlékkép, melyeket ha felidézünk, jobb kedvvel indulunk szombat este a Groupama Aréna irányába. És ha jókedvünkben ezekhez még hozzátesszük a múltheti Felcsút elleni négyest, nem csak egy újabb gólparádé elevenedik meg lelki szemeink előtt, hanem egyből kapaszkodni kezdtünk az ég felé egy harmadik csillagé. Álom, álom, édes álom, szól a dal Kálmán Imre Csárdáskirálynőjében, de mi nem álmokat akarunk kergetni, és nem is elrévedni a múlt emlékeiben, nekünk most a jelen számít, a győzelem, mely egy újabb lépést jelent a végső célunk felé. Ha anno a Via Appia Rómába vezetett, úgy a jelenben az Üllői út minden irányból egyetlen szám felé vezeti a zöld-fehér színek szerelmeseit. Még 11 útelágazás, melyből az elsőt, szombat este kellett teljesíteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egyfélidős gólzsák
Szombaton reggel úgy szakadt ránk az északról áramló hideg, hogy az ajtóban toporgó tavasz pillanatok alatt a Trónok Harca utolsó, nyolcadik évadjában, Deresben képzelte magát és beletörődve várta a Mások támadását. Az utolsó évadot én is várom, de a hozzá tartozó hideget rögvest visszazavartam volna oda, ahonnan jött. Meg is próbáltam miközben a fejembe húztam a téli sapkát, de mivel nincsenek sárkányaim, a jég és a tűz dalából a tűz eleve száműzve lett, meghagyva a februári hideget. Szerencsére, a délutáni felcsúti csapat sem ígérkezett a Éjkirály seregének. Miközben minden fellelhető ruhát megpróbáltam magamra vackolni, azért felrémlett bennem az őszi felcsúti kaland, benne a „csodagól”, melyhez erősítésként érkezett az elmúlt négy meccsünk nem éppen Fradi-tavaszos volta. Ennyi meg bőven elég volt ahhoz, hogy kihúzzam az alsó fiókot és Valyriai acél vagy Sárkánykő után kutakodjak, melyekkel hatékonyan feltudjuk venni a harcot az Éjkirály serege ellen. Mosollyal a számon nyugtáztam, hogy meg is találtam amit kerestem: a Fradi mezemet még valahogy magamra préseltem, a Tempó, Fradi! sálat a nyakamba simítottam, ezzel készen álltam az ütközetre, nem titkolva, bosszúra szomjasan. Jöhet a februári hideg, jöhet egy-két keserves meccs, jöhet egy-két szerencsétlen edzői nyilatkozat, és hullhat ránk a Tűz és Jég dala minden borzalma, nekünk mégis a lelátón a helyünk. Legfeljebb bosszankodunk egy kicsit, néha meg tapsolunk és örömködünk. De mindent szenvedéllyel, mert szurkolónak, edzőnek, játékosnak csak így lehet hitet adni a Ferencváros zöld-fehér színeinek. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ezt (is) megérdemeltük!
Most talán az lenne a legjobb, ha kimennék a teraszra és élvezném a februári napsütést. Az legalább simogatna, kezemben egy doboz sörrel gyűjteném magamba az éltető sugarakat és nem kéne magyarázatot találni arra a 90 percre ami lepergett előttünk. A gond az, hogy valójában még keserűséget és haragot sem érzek, és legszívesebb elintézném azzal, hogy megérdemeltük a vereséget mert mindent meg is tettünk annak érdekében, hogy ez így alakuljon. Ráadásul még az első harminc percet leszámítva benne is volt a levegőben, szinte lekopíroztuk a múltheti meccsünket, a különbség csupán annyi, hogy a Debrecen jobban ráérzett a győzelem ízére. Éltek is vele, megérdemelték. Ezzel meg le is zárhatnám az egész „fecsegést”, mert én is válaszokat várok a szakmai stábtól. Nem üres szócséplést, nem semmit mondó magyarázatot. Mert nem ezt ígérték, mert ősszel úton útfélén azt hallgattuk, hogy majd tavasszal látjuk az igazi Rebrovi csapatot. Eddig megkaptuk: háromból egy soványka győzelem, egy döntetlen és egy vereség. Ez meg akkor is kevés, ha az üldöző Videoton eddig megtette a szívességet és többet hibázott mint mi. Este még rátehet egy lapáttal, de jelenleg az sem hozna igazán tűzbe. Pedig ahogy múlnak a percek és ahogy egyre tehetetlenebbül érzem magam, úgy tör rám a keserűség. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Félresikerült ajándék
Reggel úgy pattantak ki a szemeim az ágyból, hogy lasszóval alig tudtam visszaparancsolni őket a helyükre. Olyan voltam mint Garfield, aki kinyitotta ugyan a szemét a jó meleg pléd alól, de mikor eszébe jutott, hogy előző nap nem kapta meg kedvenc óriás BigMac szendvicsét, inkább magára húzta a takarót és megpróbálta egy régi szép emlék (ami nem egy, hanem kettő BigMac a tányérján) kíséretében álomba ringatnia magát. Hét órát mutatott a vekker, vasárnap lévén egyetlen kakukk sem jelezte, hogy fel kéne kelni, kakasok meg már régen nem portyáznak a városban, a szomszéd egy kissé hangosra sikeredett kutyáját sem húzták fel a provokáló macskák, ezek tudatában meg miért is keljek ki az ágyból? A kávé bársonyos illata még csábító lehetne, de ha már kibotorkálok a konyhába és gondosan kiválasztom a reggeli kávékapszulámat (ez már szertartásnak is nevezhető), utána már nincs mentség, teljesíteni kell a napi penzumot és valamit össze kell lapátolni a tegnapi derbiről, amit már csak a neve és a görögtüzek idéznek a múltból. Mert azon kívül láttunk egy tetszetős Fradi gólt, majd a végén egy odaajándékozott Újpest találatot, közte meg hát…de erről inkább egy kicsit később. Most inkább azt kéne eldöntenem, hogy visszavackolok-e az ágyba, és miközben a fejemre húzom a takarót azon morfondírozok, hogy miért is nem örülök legalább annak a tényleg, hogy már 9 ponttal vezetjük a bajnokságot. Végül is leküzdettem az ágy vonzását, talán jobb minél hamarabb túl lenni a dolgon, jöjjön aminek jönnie kell még akkor is, ha valószínűleg a mondókámmal sokan nem fognak egyet érteni. Még az elején bevallom, annak örülnék a legjobban, mert akkor tényleg el kell mennem a látszerészhez egy új szemüveg ürügyén. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Sorsszerűség
Egy kis magyarázkodással kéne kezdenem az év első foteles jegyzetét, hiszen eddig nem nagyon fordult elő, hogy ilyen „késedelemmel” kerüljön fel az oldalunkra. Nem tévesztettem dátumot és medve sem vagyok, hogy még téli álmot aludjak, de ha még az is lennék, a népi babona szerint tegnap akkor is ki kellett volna bújnom a vackomból, beleszagolni a levegőbe, kíváncsian leselkedni, hogy vajon lesz-e árnyékom-e vagy sem. A késedelem oka prózai, amit leírni is kedves Fradista szívemnek, hiszen szombaton Tapolcán immáron ötödik alkalommal rendeztük meg a Novák Dezső Utánpótlás Emléktornát, mely nem csak a fociról szól, hanem az emlékezésről. Idén is sokan tették tiszteletüket a tornán, de erről hamarosan úgyis egy bővebb összefoglalóval jelentkezünk. Talán csak annyit, ismét bizonyságot nyert az a régi bölcselet, mely szerint aki nem tiszteli a múltat, az a jelent sem értheti meg. Arról meg végképp nem a Tempó, Fradi! Szerkesztősége tehet, hogy az MLSZ ennyivel előre tolta a bajnoki nyitányt. Ha nem csal az emlékezetem, volt olyan torna (az időpont választásunk mindig Novák Dezső születésnapjához próbál igazodni, aki 80 éve, a mai napon született), amikor még esett a hó és az NB-s csapatok csak a felkészülési mérkőzéseiket játszották. Mint aki annyira „szereti” a magyar foci irányító testületét, éppenséggel odaszúrhatnék egy-két epés megjegyzést, hogy vajon az MLSZ miért is nem hozzánk igazította a menetrendet, de ettől azért inkább eltekintek. Pedig jó lett volna újra beleszagolni az aréna zöld-fehér illatába, újra találkozni a barátokkal, kiértékelni az igazolásokat és a kezdés előtt tippversenyt rendezni az év első bajnoki tizenegyéről. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
