Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Megpattanó remények
Ha nincs hosszabbítás és ha nincs az az átkozott megpattanó labda, ma más történetet írunk. Egy sokkal boldogabbat, egy sokkal felszabadultabbat és főleg egy sokkal reménytelibbet. Talán még mindig ott ünneplünk az arénában, talán addig szürcsöljük mámorosan a hideg sört, amíg a hordók teljesen kiapadnak. De valami közbeszólt, valami földön túli erő úgy érezte, még nincs itt az alkalom, hogy a Ferencváros és a magyar labdarúgás megtegye az első, örömteli lépést. Pedig az egész héten benne volt a levegőben. Sokan – köztük én is – sokáig vívódtam, hogy egyáltalán a helyszínen szurkoljak-e. Hétköznap, másnap munka, plusz több mint 200 km autózás, melyhez jött az elmúlt évek elég lehangoló nemzetközi szereplése. Egyik sem volt csábító, de mégis csak motoszkált bennem a zöld „kisördög”, hogy gyerünk csak, ne a kényelmes fotel biztonságában ücsörögjem végig a 90 percet. Laudetur barátomat sem kellett noszogatni, reményeink szerint mégis csak jól igazoltunk és bár néhány hét (vagy néhány nap) valószínűleg nem volt elég az újak beépítésére, és a VB miatt annyira nem is voltam kiéhezve a kerek pöttyös látványára, de hát a Fradi az mégis csak Fradi, a Szentély meg „csak” 120 km-re van és nem több ezerre mint bármelyik orosz stadion. Ráadásul ott hiába játszanak „átkozottul” jó meccseket és bűvölhetik a labdát bemutatva az igazi foci szépségét, nekünk mégis csak a Fradi testesíti meg azt, ami olyan megmagyarázhatatlan szorongást és feszültséget okozott a mérkőzés lefújása után, amit még a közelgő VB-döntő sem tud überelni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Földi kincsek nélkül
1928 – Meglepően kevesek voltak kíváncsiak Schlosser Imre Üllői úti jutalomjátékára
Feljegyzések a fotelból – A múlt fogságában
Többször feltettem már magamnak a kérdést, hogy időközönként a sors miért is játszik velünk komisz játékot, miért akarja elébünk rakni a múlt egy-egy szeletét okulás gyanánt. Tán csak azért, hogy jót derüljön rajtunk, vagy egyszerűen csak azért, hogy utat mutasson és megüzenje a jelennek, a siránkozás helyett jobban járunk, ha nem csak áhítjuk a sikert, de teszünk is érte. 1940. június 2. – 2018. június 2. Talán még a Gyilkos elmékből, Dr. Spencer Reid sem tudta volna előbányászni a képmemóriájából a két dátum közötti összefüggést. A Fradi legendás történetét jól ismerők valamit sejthetnek, hiszen azt sokan tudják, hogy az 1939/40-es bajnoki szezon labdarúgásunk 15. bajnoki címét hozta el…Nézzünk csak bele az „aranykönyvbe”: 1940. június 2. A bajnoki szezon utolsó fordulója. Március elején még két pengő fillért (akkor még nem volt „lyukas”) sem adtak volna a Ferencváros bajnoki címéért. 7 pont volt a hátrányunk (ismerős ugye?), és nem csak a toronymagasan esélyes Hungária volt előttünk a tabellán, hanem a Kispest és az Újpest is. De jött az azóta legendássá váltó Fradi-tavasz, egy lehengerlő 8 forduló, mely azt is jelentette, hogy ha az utolsó játéknapon a lehető legtöbb góllal verjük a Taxi lelkes csapatát, akkor jobb gólaránnyal bajnokok leszünk. És azok is lettek Sárosiék. Azóta 78 év telt el, több bajnoki címmel, több emlékezetes Fradi-tavasszal, melyhez sajnos 2018 tavasza nem csatlakozott. Most is volt 7 pont hátrányunk, most is voltak olyan hetek amikor vezettük a tabellát, de 1940-hez képest a minimális előnyünket sajnos nem tudtuk megtartani. Így vált tök fölöslegessé a záró forduló, nekünk már nem számított semmit. Csak az emlékezés maradt és egy olyan 90 perc, amit minél hamarabb szeretnénk elfelejteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Félrecsúszott szépségtapasz
Ha az elmúlt napokban szerkesztőtársam a rá oly jellemző „határozottsággal” nem hív meg a mérkőzés előtt egy kellemes vasárnapi piknikre, valószínűleg kihagyom az utolsó hazai fellépésünket. A bajnokság eldőlt, bár voltak akik még reménykedtek a Videoton botlásában, de a „sors” már hetekkel ezelőtt eldöntötte a bajnoki cím sorsát. Az éremnek sokak szerint nem kettő, hanem három oldala van (aki olvasta Komlós János szatíra könyvét, az tudja mire gondolok), melyből a szokásos kettőt a csapat követte el a futószalagon kihagyott helyzetekkel, de azzal a bizonyos harmadik oldallal nem nagyon számoltunk. Pedig évek óta benne volt/van a levegőben, azt tudnunk kellett volna, hogy a Fradi kontra MLSZ csörtének egyszer biztosan nőni fog oldalága és valószínűleg akkor, amikor az a legjobban fáj. Össze is jött, a Fraditól elvett 8 pont túl sok volt ahhoz, hogy csapat egyéb botlásaival fűszerezve ne jelentsen halálos mérget. Mentálisan nem voltunk annyira erősek, hogy le tudjuk győzni a 12. ellenfelet is, nem voltak olyan egyéniségek a csapatban akik összetudták volna kapni a társakat, akik „lekiabálják” a fejüket, akik addig űzik-hajtják a többieket, amíg oda-vissza nem szántják fel a pályát. Erre jött az utolsó hazai meccs végjátéka, mely nem csak bizonyította az előbbi állításomat, de el is rontotta 13 ezer szurkoló vasárnapját. De erről majd inkább csak a végén…Visszatérve a vacillálásomhoz, végül is köszönet jár szerkesztőtársamnak, és nem csak a vasárnapi piknikért, hanem azért a pillanatért, amikor is közelítve az aréna felé, minden zöld-fehérbe öltözött. Kapkodtam is a fejem, nem tagadom azt hittem, csak néhány ezren leszünk, hogy elveszett a szurkolók hite, hogy a csalódás erősebb lesz annál az érzésnél, amit úgy hívunk, hogy Ferencváros. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A harmincadik prolongálva
Mivel még a látszatát is elszeretném kerülni annak, hogy egyből a világ összeg haragját rázúdítom a kedves olvasóra, másodállásban meg felcsapok olyan összeesküvés-elmélet gyártónak, amit még Mel Gibson és Julia Roberts is megirigyelne, inkább arról a sajtról írnék hőskölteményt, amit saját szánkból énekeltünk ki. Természetesen senki sem számítson egy Illiászra, bár egy kissé erőltetve tudnék párhuzamokat vonni Trója ostromáról és a Fradiról, igaz ebből inkább egy magyar nótás kesergő kerekedni ki és nem egy hősies eposz. A kályhától sem akarok túl messzire menni, hiszen a fociban sem létezik a „ha” szócskával kezdődő magyarázatok (hasonlóval a Videoton is előállhatna), de azt tényleg nehéz megemészteni, hogy az utolsó három mérkőzésünkön kidolgozott húsz helyzetből egyetlen egyet sem tudtunk értékesíteni. Videoton, Vasas, Honvéd: három mérkőzés, három pont, két gól. Az utóbbit nem azok lőtték, akik az emlegetett „szamarat” kihagyták, hanem Blazic. Aki ugyebár védő, sőt Otigba sérülése után az egyetlen hadrafogható belső védő. Ennek ellenére a hátán vitte a csapatot, mert ha ő kétszer nem kerül elő „valahonnan” a tömegből, akkor még pontokat sem szerzünk. Pedig ha (mégis csak használni vagyok kénytelen) a Varga-Böde-Paintsil-Nagy négyesfogat a helyzeteinek csak a negyedét értékesíti, szombaton, a DVTK ellen már nyakunkba akaszthatták volna az aranyat. Ehelyett most kesergünk, vergődünk és visszaküldjük Kínába az összes importált szabót. Nincs rájuk szükség, a harmincadik csillagot eltettük jobb napokra…vagy inkább jobb évekre. Álmodtunk róla, reménykedtünk és hittük azt, hogy a mai Fradi, bár fényévekre van dicsőséges múltunk legendás bajnokcsapatitól, de jobb, mint a jelenben bármelyik csapat. De ez sajnos kevés. Egyrészt saját magunkat fosztottuk meg a harmadik csillagtól, másrészt ebben mások is jelentős szerepet játszottak…pedig nekik nem ez lett volna a feladatuk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ilyen nincs…vagy mégis van?
Nehéz a múlt örökségét feledni. Főleg akkor, ha ez a múlt csak 12 éves. Emlékeztek? Pont 12 éve a Pécs ellen nyertünk 3-1-re az Üllői úton. Bár már gyülekeztek a sötét felhők, de még senki sem gondolt arra, mi fog történni 2 hónap múlva. Kevesen ültünk a lelátón, kezdett fogyni a türelem, a csapat sem volt esélyes még a dobogóra sem, ami két évvel a 28. bajnoki címünk után több volt csalódás. Arra azonban senki sem számított, hogy nyáron olyan események borzolják az idegeinket, melyek három évre a másodosztályba száműzik a Fradit…mely megmenti a Vasast a kieséstől. Tegnap csak egy dologban volt egyezőség. A Vasas megint a kiesés elkerüléséért küzdött. Nálunk meg stabilitás és harc a harmincadik aranyért. Ez persze még nem jelenti azt, hogy el lehet felejteni a múltat, ezért is kapott plusz „töltetet” a Vasas elleni 170. bajnoki mérkőzésünk. Most persze egy kicsit a háttérbe tolva, hiszen sokkal fontosabb volt minden régebbi sérelemnél az, hogy megtartsuk egypontos előnyünket a Haladást simán legyőző Videoton ellen. Ehhez nyerni kellett volna, minden áron. Voltak sérültjeink, volt jogtalanul eltiltott játékosunk, de volt egy tudatunk a múlt hétről, hogy igenis jobbak vagyunk a Videotonnál és ahhoz, hogy be is váltsuk a bónuszt, nem kell mást tenni, csak megnyerni az utolsó négy mérkőzést. Arra nagyon kevesen számítottak, hogy már az elsőn elvérzünk. Először bukást írtam, de talán meg sem jelent az „s” betű a képernyőn, már olyan hevesen nyomkodni kezdtem a „backspace” billentyűt, hogy az majdnem kiugrott a helyéről. Kevés olyan hazai mérkőzésünk volt, ahol pontokat vesztettünk („aranyos” pontokat?), de a lefújás után leroskadva a lelátó székeire csak ültünk, „tájszólással” néztünk ki a fejünkből, kerestük egymásban a kapaszkodót, a reményt, próbáltuk megfejteni az utolsó percek drámáját, szerettünk volna meg nem történtté nyilvánítani a 93. percet. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Eldönthettük volna
A hét elején láttam egy dokumentumfilmet Julius Caesarról, aki kiváló hadvezér volt, remek stratéga, agyafúrt politikus, de kegyetlen zsarnok is. Nem csak a római köztársaságot adta át a múltnak és lett Róma tejhatalmú Imperátora, de a gallok elleni kegyetlenkedései is bevonultak a történelemkönyvekbe. Természetesen semmilyen összefüggést nem akarok kreálni az Imperátor és a tegnapi „bajnoki döntő” között, csak a film nézése közben, amikor is Ceasar a légiói élén átlépte a Rubicont és elindult Róma meghódítására, akaratlanul is a szombat esti mérkőzés támadta meg a gondolataimat. Aki átlépi a Rubicont, az elveti a kockát – írta több mint kétezer éve Plutarkhosz , melynek jelentése az idők folyamán már szimbolikus értelmet kapott. Már nem a köztársaság megdöntéséről, a zsarnokság kezdetéről szól, hanem a vállalásról, a bátorságról és a remények beteljesedéséről. Innen meg már nem nehéz átlépni kétezer évet és megérkezni Felcsútra. Vajon áttudjuk lépni a Rubicont, vajon sikerül megszerezni a három pontot, mely után még nem lett volna elvetve a kocka, de már egyenes út vezetne a harmincadik felé, olyan könnyedén, ahogy Ceasar bemasírozott légiói élén a Via Appián Rómába. Ezt az utat ha helyzeteinknek csak a felét értékesítjük, 45 perc alatt meg is tehettük volna. Eldönthettünk volna a meccset, helyesbítek, Varga Roli dönthette volna el, de azok a „lábában” maradtak. Ritkán adatik meg egy csatár életében, hogy 45 perc alatt, négy gólt is lőhessen. Ez egy edzőmeccsen még előfordul, de egy bajnoki döntőnek beharangozott mérkőzésen olyan kevés rá az esély, mint annak, hogy Ceasart nem gyilkolják meg a szabadság eszméjét (plusz a hatalmukat) féltő szenátorok. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Nehezen, de biztosan
A kétely egész héten ott motoszkált bennem. Nem akart távozni, nem akart egy mosoly kíséretében elbúcsúzni, megveregetni a vállam, „nem kell itt a hiszti, volt egy rossz meccsetek és kész, a nagyokkal is előszokott fordulni”. Napról napra csak marta a gyomrom, a fekélyem meg újra orvosért kiáltott. Kit érdekelnek a nagyok, azok csak „gyötrődjenek” a BL négyesében (azért a Pool játéka „pestiesen” mondva, nem volt semmi), és mivel a magyar focit már évek óta beárazták, nekünk itthon van dolgunk, nekünk a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a miénk” jutott. Ezért volt nehéz elviselni a múltheti teljesítményt, a kilátástalan, ötlettelen játékot, melyre csak gyógytapasz volt az utolsó pillanatban megmentett pontocska. Próbáltam elhessegetni minden fajta csalódottságot és keserűséget, de a kétely még sem akart távozni. Vajon a Haladás ellen fordul a kocka? Vajon összekapjuk magunkat és nem hagyjuk, hogy a hetekkel ezelőtt beharangozott „bajnoki döntőre” (kimondottan utálom ezt a titulust) már egy kivéreztetett csapatként érkezzünk meg Felcsútra? Vagy tényleg csak kisiklás volt a múltheti téblábolás és simán lefocizzuk a stadionavató emlékébe kapaszkodó vasi gárdát? A válasz elég bonyolultra sikeredett és még az elején kibököm, hogy a „nehezen, de biztosan” cím nem egy új celeb műsor kissé túlárazott reklámja, ezért talán nem kell egyből a magyar nyelv professzorait tetemre hívni és főleg (talán) nem szükséges engem a dilidoki díványára fektetni. „Vallok” én magamtól is, és ha nem látok meg a meccs végén két számpárost (24-8, 15-4), akkor valószínűleg másképpen ébredek és a lefújás utáni „kibrusztoltuk” jelzőt választom, mely talán jobban idomul a látottakhoz…vagy mégsem? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Még ennyit sem érdemeltünk
Ilyenkor áldom a sorsom, hogy vidékiként a hazaút közel két óra, így egyrészt van idő átbeszélni a látottakat Laudetur barátommal, másrészt arra meg nincs idő (meg hangulat sem), hogy késő este egyből a gép elé üljek és „melegében” egyből papírra is vessem azokat az érzéseket melyek egy ilyen szenvedés után kavarognak bennem. Tegnap este még arra sem volt erőm, hogy bekapcsoljam a gépet és megnézzem, hogy a Videoton mit is végzett a Lokival, az „okosomra” sem néztem rá, hagytam magam fortyogni, nem mintha tartottam volna attól, hogy a héten egy sima négyest kapó Debrecen komoly ellenállást fog kifejteni Felcsúton. Azt meg csak igen halkan mondom, hogy nagyon nem szerettem volna egy vendégsikert, nem tudtam volna örülni annak, ha újfent egy „harmadik” szól közbe és ezzel eltakarja a valóságot, mely a tegnap tűző nap sugárzása mellett úgy hasított belénk, hogy az időnként ténylegesen is fizikai fájdalmat okozott. Nem csak nálam, de olyanoknál is, akik örök optimistaként még a rosszban is megpróbálják kikaparni a csipetnyi jót, most kb. a 20. perctől olyan „hangokat” ütöttek meg, mely a történelem során sok helyen forradalmat váltottak ki. Keserűség, csalódottság lett úrrá, és bár néha megembereltük magunkat és a hang erejével próbáltunk valamiféle lendületet, iramot, lelkesedést és odaadást plántálni a játékosokba, de ez olyan volt, mintha egy készülő hurrikán előtt homokvárat építenénk a tengerparton. A pontvesztés is fájó, de az egy felcsúti győzelemmel még pótolható lenne (álom, álom, édes álom), viszont a keserűséget nem ez okozta, hanem a mutatott játék…helyesebben a mutatott labdatologatás, mert játékról legfeljebb Domó (szerkesztőtársam unokája) tudna mesélni, aki elég hamar megunta a pályán látottakat, így előkapva a papa „okosát”, betöltött egy focis játékot és pillanatok alatt 2-0-ra vezetett. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Elpuskázott lehetőségek
A Videoton megtetette azt a „baráti” szívességet, hogy a mielőtt elkezdtünk volna pulykakasok után kajtatni a Nagyerdőben (ezt a mutatványt még David Attenborough is megirigyelné), a szokásosnak mondható idegenbeli meccsünk előtt feltett költői kérdés mellé még egy párosult. Kezdjük azzal, ami végül is eddig meghatározta az egész bajnoki szezonunkat, miszerint miért is nem tudunk idegenben úgy játszani mint otthon? Ez még annak a fényében is költői, hogy hazai pályán sem mindig remekelünk, bár tavasszal elég szép gombócmennyiséget letettünk a nagyi asztalára. De ha most felteszem a kérdést (mely nem költői), hogy vajon mikor nyertünk utoljára „vidéken”, talán csak a legfanatikusabbak és a képmemóriával megáldottak tudnák kapásból a választ. Bár rajongó vagyok, de nem fanatikus, ráadásul képmemóriával sem rendelkezem, sőt lassan a normál memóriám is felmondja a szolgálatot, ezért nekem fel kellett lapoznom a Tempó, Fradi! adatbázisát, hogy valahol a „múlt homályában” rátaláljak az időpontra: 2017. november 18., Paks. Mielőtt kapnám a fenyítést a doktoranduszoktól, gyorsan hozzáteszem, hogy a tavaszra forduló őszi szezon utolsó fordulójában a Vasast is vertük a Puskásban, és bár vidékiként nem nagyon kedvelem Pestet, ettől még Pest nem vidék. Kivétel persze itt is van, de Újpest eleve egy más tészta, jó-jó a Vasas is (tegnap játszottak is egy „vidéki rangadót”), de talán belekeveredtem a mondókámba, így gyorsan vissza is lapátolom magam a vidéki szereplésünkhöz. Pakson időztünk egy kicsit, majd utána kikaptunk a Viditől, a Halitól és a Divitől – csak hogy ne maradjon ki a Bódog csapat a becéző szavakból. Ezen túl meg, ahhoz elég egyetlen ujjunk is, hogy amikor győztünk idegenben (azért azok vannak többségben), ahhoz mikor párosult jó játék. Tudom, ehhez már tényleg képmemóriával kell rendelkezni, ezért megsúgom: tavaly szeptemberben, a Honvéd ellen. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
