Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Gyenge, hú, de gyenge!
Megérdemeltük. Ha tegnap este valami véletlen folytán a Groupama Aréna lelátóján ülök a barátaimmal, valószínűleg (sőt biztos), a „hú” szócskát más, egy ősrégi mesterség váltotta volna fel, de vasárnap reggel, egy aránylag pihentető alvás után és főleg labdarúgásunk dicsőséges történetét feldolgozó oldalunkon, mégis csak disztingválnom kell magam. Pedig még fortyog bennem a méreg és ha én is tagja lennék a hamarosan induló, újabb celebes agymosásnak (benne Kabáttal – nem a ruhadarabbal, a lilával) most jó hangosan felkiáltanék, hogy az elérjen az Üllői út 129-ig: szurkoló vagyok, ments ki innen! Ne kelljen tovább szenvednem, mert amit mostanság művelünk foci címén, az minden, csak nem szurkoló-barát. Még akkor sem, ha ezzel az alibi-focival sorra gyűjtögettük a három pontokat és mivel a Videoton is imádja eltékozolni a meccseit, volt olyan perc, amikor a tabella élén álltunk úgy, hogy tudtuk, december 2-án hozzánk jönnek és ha győzünk (mert miért is ne győznénk – legfeljebb szenvedve), a Télapótól már három csillagot kérünk karácsonyra. Mint „szemfedős” szurkoló én is beleestem ebbe a kátyúba (a levelet már el is küldtem a fehér szakállásnak), bár láttam és helyenként meg is írtam a csapat semmilyen játékáról a véleményem, de mivel meg volt három pont: puff neki, régen is volt mikor szenvedve győztünk, volt mikor Dalnoki Jenő rárúgta az öltözőre az ajtót és Lakat Károly is tartott néhány „meetinget”, ha Albert Flóri keze túl sokat pihent a derekán. Mielőtt most bárki orvoshoz szaladna segítségért, mert a fotelszurkoló megörült egy kicsit (tegnap azért közel voltam hozzá), az előbbi okfejtés csak egy olcsó hasonlat volt, melyeket a politikusok szoktak mondani, amit a választó elhisz, de most a Fradiról van szó, ezért a kezem inkább kihúzom a biliből, ha már a csapat tegnap este rám csapta az ajtót. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Gól az elején a végén, közte béke és nyugalom
Két héttel ezelőtt még azt hittük, hogy újra miénk a világ, hogy a nagy összeborulás után és a Loki legyőzésével már sokkal nyugodtabban várhatjuk a Mikulást. A zöld-fehér ajándék fele már a puttonyban pihen, a másik felére van még négy meccsünk, melyből egyik sem ígérkezik sétamenetnek – főleg a Videoton elleni „hatpontos” rangadó -, de a megegyezés adott annyi plusz energiát és erőt, hogy abban reménykedtünk, innentől már egy Big Bad traktor sem tudja leszorítani a csapatot a harmincas kilométerkőig vezető útról. Aztán még fel sem ébredtünk az előző esti kábulatból, vasárnap reggel olyan hírek fogadtak, melyek úgy tarolta le a magyar médiát, hogy attól még az 1997-es Paka-szupertájfun is vigyázzba vágta volna magát. A hírkavalkád azóta is tart, egyre bővülnek a rendőrségi dossziék, naponta rúgják ránk az ajtót, nehogy gyorsan felejtsünk, hogy örökre belénk égessék – ilyen borzadály még egyszer nem fordulhat elő egy labdarúgó mérkőzésen! Erre persze nincs garancia és hiába is hisszük azt, hogy „a Vizsgálat lezárult, felejtsük el!” után újra tisztán ébredhetünk, ez bizony örökké belénk fog ivódni és sokáig skarlát betűként fog éktelenkedni rajtunk. Ezek után nem maradt más, mint a puttonyból kilopott Mikulás ajándék „második részét” bezsebelni és nem engedni a behemót traktornak, hogy leszorítson minket az útról és a paksi elágazásnál nehogy rossz irányba forduljunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A Sas leszállt
Egy gyors mozdulat és lekerül a Sas fejéről a takaró sapka. Szemei előtt kitárul a világ, kicsit aggódva néz körül az Aréna zöld-fehérbe öltözött forgatagában, keresi a gazdáját, szeretné már hallani a hívó hangot, látja a pálya közepén a dobogót, rajta a csalogató falatokkal. Indulni kéne, de szárnyai mintha megmerevedtek volna. Túl sok az ismeretlen arc, túl erős a hangorkán, mintha az arénán átlibbenő szellő sem hozná felé a jeleket. Kell egy kis noszogatás, mintha a gazda közeledne, csak el kéne indulni, neki itt feladata van, körbe kell szállni, köszönteni kell a szurkolókat, éltetni a Ferencvárost. Nem szabad megijedni, mert a félelem úgyis utolér. De ha szembeszállunk vele, akkor mi használhatjuk a félelmet, ahogy a madarak teszik a vadonban rájuk zúduló viharral: szembefordulnak vele és fölébe emelkednek. Most neki is ezt kell tennie. Már érzékeli a pódiumot, már a csőrébe érzi a friss hús illatát, de mintha megtorpanna, mintha elveszne az Aréna zsibongó őrületében. Átrepül a pódium felett, a gazdája aggódva követi, kiterjeszti hatalmas szárnyait, már élvezi a repülést, élvezi, hogy ennyien vagyunk, hogy egyek vagyunk, hogy három év után újra egyesült a család. Ez számára is furcsa érzés, a kapu mögött még soha nem látott ekkora tömeget. Ekkor gondol egy merészet, fittyet hány a hús bódító szagára, neki most nem itt kell landolnia, megcélozza a kapufa keresztlécét, ha most labda lehetne a „vinklibe” csapódna, de az legyen Varga Roli és Böde Dani dolga. Fenséges tekintettel ül a kapufán, nem Cukicot akarja utánozni, de onnan szép a világ, onnan látni a zöld-fehérbe öltözött tömeget. A Sas leszállt…a Tábor visszatért. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Amikor örökre elköteleztem magam az FTC mellett – Ultras Comeback, a „Tábor” visszatérése elé
Bárkit kérdezünk meg, hogyan vált FRADISTÁVÁ, mindenkinek, egyéni története van erről. Jómagam – már leírtam máshol, e hasábokon is – családi tradíciók mentén kaptam zöld-fehér alapokat, habzsoltam szeretett Nagy Bélánk könyveit, kívülről fújtam a Ferencvárosi TC futball történelmét, csüggtem a TV-n, ha játszott a Fradi, a vereségeknél egy hétig használhatatlan voltam, elkeseredett és „életunt” (tizenévesen.:-).) , ha nyertünk, akkor rohantam a játszótérre focizni másnap és én voltam, Ebedli, Nyilasi és Pogány (egy személyben…). Később, a győzelmek után, még a házibuliból is elszöktünk többed magunkkal a Blahára, ahol éjfél körül megjöttek az első Népsportok és olvasgattuk az osztályzatokat, habzsoltuk a tudósítást és boldogan szemléltük a tabellát: „1. Ferencváros…” De volt azért ott még valami. Valami, ami nem igazán SPORT, mégis elmaradhatatlan, utánozhatatlan kelléke annak, a kulissza, a körítés. A Fradi tábora. A 12. játékos, a szurkoló! Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kínkeserves, gyötrelmes győzelem
A mögöttünk elszáguldó hét sem volt eseménymentes. Lassan már azt hiszem, hogy egy újabb Survivor műsor indul, csak nem valamelyik varázslatos lakatlan szigeten, hanem az Üllői 129 környékén. De ha nincs kedvünk szerepelni egy túlélő showban, akkor felülhetnénk valamelyik nevezetes óriáskerékre (mondjuk az londonit kipróbálnám, dacolva a tériszonyommal), ahol egyrészt totál elszédülünk és néhány forgás után már tényleg azt sem tudjuk, hol is vagyunk valójában, másrészt meg a látvány úgy elvarázsol, hogy eszünkbe sem jutna kikászálódni a forgó őrületből. Egy hete a derbi után ezt éreztük a lelátón amikor is örömittasan hittünk a győzelem erejében, hiszen a sok minden csodálatos, de a dózsa elleni diadalnál nincs csodálatosabb (bocsi Szophoklész). Keddig még kitartott az öröm, ráadásul a győzelem mellé még egy rövid üzenetben megküldött ajándékot is kaptunk, miszerint megszületett a kiegyezés (1867 után szabadon), melynek részleteiről szerdán, egy sajtóeseményen kapunk tájékoztatást. Ebbe az ünnepinek látszó eseménybe rondított bele a keddi fiaskó, mely akkora tasliként csattant az arcunkon, hogy azt még Bud Spencer is megirigyelhette volna. Kondás barátunk repkedett az örömtől, Doll a méregtől, fel is vette az igazságosztó szerepét, a szurkoló meg csak állt tétován, meredten és kábultan és halvány f-betűje sem volt, hogy vajon mi is történt megint a csapattal. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – és akkor jött Böde Dani…
83. perc. Kétségek és remények lengik át a Groupama Arénát. Az indián nyár talán utolsó meleg lehelete fonta körbe a stadiont, miközben a reflektorok fénye pásztázza a zöld gyepet, felettünk egy drón repked, várva a kellő pillanatot, amikor lecsaphat, amikor megörökítheti azokat a pillanatokat, melyekről 7 perccel a mérkőzés vége előtt talán már mindannyian lemondtunk. Tördelem a kezem a lelátón, kapkodom a fejem, hátha valahonnan még kaphatok egy kis biztatást. Reményt nem látok, csak aggódást. Bár zúg a „Hajrá, Fradi!” és a „Mindent bele!”, de már ennek sincs olyan elementáris ereje, hogy a csontokig tudna hatolni. Utolsót szürcsölök a sörös poharamból, de mintha felmorajlana az aréna, szemem a labdát vezető Paintsilre mered aki befele húz, – gyere kicsi, gyere! – szuggerálom, néhány perccel ezelőtt is így indult el és zúgó kapufa lett a vége, de most kiszorítják, ezért az oldalpasszt választja, majd a friss erő, Varga Roli megoldja, ahogy már oly sokszor ebben a szezonban! A lelátó népe is emelkedésnek indul, nem akarunk lemaradni a pillanat varázsáról. Roli befele lép, majd egy váratlan és varázslatos sarkazás Lovre elé, aki lép kettőt, talán fel sem néz, mert tudja, ha pontosan az „ötésfeles” és a büntető közé tudja beívelni a labdát, akkor ott érkeznie kell valakinek…Böde Daninak. Egy örökkévalóságnak tetszik a labda íve, egy lassított felvétel pereg le a szemünk előtt, látóidegeink olyan tartományokba tévednek melyek csak a madarak privilégiuma. Egyszerre látjuk Lovre lendülő lábát, a labda ívét, Böde Dani két védős szorítását, a lilák arcán a rémületet. A szurkolók népe szinte már lebeg az aréna felett, nem érinti a lábunk a betont, már mindenki egymás nyakába, Dani fejéről a labda a lilák hálójába, mennyország közeli érzések fonják körbe a zöld-fehér színek szerelmeseit. A nagy ölelkezéseknek a sapkám az áldozata, olyan ívben repült le a fejemről mint ahogy Dani fejéről a labda. Labda a hálóban, sapkám néhány sorral előrébb, a maradék söröcske az előttem ülök nyakába – de ki törődik ilyen apróságokkal? Az „áldozatok” hátranéznek, mosolyognak, és szinte artikulált hangon kiáltják bele a világba: Ve-ze-tünk! Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ajándékok Felcsútnak
Tegnap este lefekvés előtt még úgy gondoltam, hogy a szokásos vérnyomáscsökkentő és bétablokkolós turmix valamint egy kiadós alvás után reggel már nem leszek olyan ideges és dühös, hogy én is úgy járjak mint Thomas Doll a felcsúti ajándék büntető után. Őszintén egy kicsit tartottam saját magamtól is, hogy nem tudom féken tartani az indulataimat és olyan mondatokat írok le, melyeket utólag talán meg is bánnék. Tévedés, nem bánnék meg, mert sok mindent utálok, de az igazságtalanságot manapság egyre nehezebben viselem el. Doll is így gondolhatta és bár Máté Csaba szerint „csak” a kulacsot vágta a földhöz (szerintem más is történt, de ezt a „bíró” úgyis bejegyzi a nagykönyvébe), de látszott rajta a mérhetetlen düh és elkeseredés, hogy itt van egy ember, aki 83 percig aránylag jól sípol, aztán gondol egy merészet és befúj egy olyan büntetőt, amin egy bölcsődei foglalkozáson is csak mosolyognak, ott is csak azért, mert a tipegők csak néhány hónapja tanultak meg járni, így az egyensúlyérzékük még nem fejlődött ki tökéletesen. De ezt komolyan venni egy „akadémista” játékosnál? Kapásból nem emlékszem rá, hogy ki esett áldozatul Otigba szorításának, de nem is lényeges. Már csak azért sem, mert előtte hasonló szituért (Botka, Paintsil) nekünk nem fújt büntetőt, a felcsútiaknak meg igen. Talán úgy gondolta a derék sípvadász, hogy a falucska még nem kapott elég ajándékot, ezért ő is lerakott egyet az asztalra. Köszönjük. Nekünk két pontunk, a bajnoki tabella vezetésének elvesztését és valószínűleg egy Doll nélküli derbit jelentett. Meg egy dühöngő és keserű fotelszurkolót, aki ha ott ül a most kivételesen végig világító arénában, bizony olyan szitkokat szórt volna Bognár bíróra, hogy nem csak a stadion zárassák be (oké, azt nem tennék meg soha), de engem is örökre eltiltanának még az írástól is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A gyerekzseni mesterműve
Feljegyzések a fotelból – Idegőrlő győzelem
Bármennyire is elfogult vagyok a zöld-fehér színnel és az agyam bármennyire is el tud különböztetni a valóságtól, azok az idők már elmúltak, amikor egy mérkőzés előtt semmi idegesség, semmi gyomorgörcs és semmi kétely a napi penzum, amikor úgy ültünk fel a lelátóra, hogy az aznapi 50 milliós kérdés abból állt, vajon hármat vagy ötöt rúgunk-e az aktuális ellenfélnek. Sokak szerint (ők voltak az optimisták királyai) ebben nem volt semmi élvezhető, ültél a padon, vagy a betonlépcsőn, kezedben egy zacskó szotyi, melynek héját olyan éteri magasságokban tudtad a kilőni a szádból, hogy az a legrosszabb esetben is a lelátó szélén landolt. Ha a lendületet még a győzelmi mámor semmivel sem fogható zamatával erősítetted meg, a vonal mellett futkározó zászlós bácsi úgy érezte magát, mint London a német bombázások idején. Tegnap ugyan nem ülhettem fel a lelátóra, Balmazújváros számomra már a világ végén van, sőt bevallom becsülettel, amikor feljutottak, biza ki kellett „gugliznom”, hogy merre is pakolta fel Árpád apánk a térképen. Ezáltal a szotyi is elmaradt, otthon a kényelmes fotelban ülve mégsem illik telebombázni a szőnyeget, de hűtő az van és bár a mai átlag nem nagyon emelkedik 15 fok fölé, azért a kesernyés-édeskés-habzó nedű mégis csak gyöngyözően finom. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a tévé képernyője is lassan faltól falig ér és a magamra terített puha, bolyhos takaró is melegséggel árasztott el, úgy éreztem, remek kis 90 perc előtt állunk, ahol majd jövünk, látunk és győzünk – mindezt evidenciaként, hiszen mégis csak tök utolsó a Balmaz, mi meg száguldunk mint Hamilton és a kezdésig egy pillanatra sem jutott az eszembe, hogy történhet motorhiba és mi is úgy járunk mint Vettel a maláj nagydíjon. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Megtanultunk győzni
Ha most Bódog Tamás lennék, akkor ezzel az egy mondattal be is fejezhetném a mondókámat. Vagy ha táncos kedvembe lennék, néhány perc erejéig felszaladnék a padlásra (a szaladás azért hatvan fele már egy kissé túlzásnak hat), kinéznék a félrehúzott cserepek között és kikémlelném, hogy vajon az utcán cammognak vagy száguldoznak-e az autók, hiszen onnan, ahogy Rúzsa Magdi énekli: „Fentről most minden más, Édenbe kóstoltál, Egyszer, ha ott voltál, A földre már miért vágynál?”. De hát nem vagyok Bódog Tamás (a Diósgyőr szerencséjére), ráadásul kedvelem is őt, mert új színt hoz a magyar fociba, bár ezeket a hollywoodi hatásvadász akciókat talán felednie kéne. Az ominózus „attrack” már a 15. perc környékén felvételt nyert, amikor egy ártatlannak tűnő (bár Priskinnél ez a mozdulat nem mindig az ártatlanság jele) ütközésnél a diósi védő elterült mint a Nagyalföld, mely az edző szerint „jutalmat” érdemelt volna, hiszen olyan lendülettel rohant fel a lelátóra, hogy először azt hittem, vagy megéhezett (állítólag arra fele van terülj terülj asztalkám), vagy esetleg rátört valami hastáji probléma, vagy egyszerűen csak megrémült a Fradi támadásainak erejétől és Zrinyi Miklósnak képzeli magát…Természetesen egyik állítás sem igaz, főleg az utolsó nem (az elsőben van igazság – bár soha nem ülnék oda), egyszerűen és tömören így akarta jelezni, ha most elmondja a véleményét, a bíró biztosan felküldi a lelátóra. Nem akartam ennyit bíbelődni a vendégek edzőjével, de ahogy már írtam, nagyon tehetséges trénernek tartom és főleg az a fajta játékstílust amit képvisel, nagyon, de nagyon meg kell becsülni! Mert ilyen kulturáltan, célratörően játszó csapat ritkán fordul meg a Groupama-Arénában. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
