Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – Szenvedélyek viharában
Szenvedély nélkül nincs élet, élet nélkül nincs szenvedély. Talán megbocsájtható ha nem teljesen pontos a ókori görög bölcselet és az, hogy most a szerző neve sem ugrik be, de reménykedem, hogy nem csap le rám Zeusz összes haragja, nem küldi rám az ég, a viharok és a villámok összes dühét és jégkockává sem változtat, bár az egy pohár „viszkivel” még elfogadható (ha Chivas Regal és legalább 18 éves). Most nem akarok a villámsújtotta Marion lenni és Charlie se énekeljen miközben én úszkálok és olvadok a pohárban, mert akkor az egész tegnapi nap köddé válik, amit nagyon nem szeretnék. Egy derbit megnyerni mindig többet jelent három pontnál, és ha ezzel egy felejthetetlen élmény is párosul, az úgy ivódik be a Fradista lelkünkbe mint az első szerelem semmivel sem pótolható varázsa. És ahogy kamaszkorunk legszebb nyaráról, úgy a tegnap esti derbiről sem könnyű papírra vetni azokat az érzéseket, melyeket ha nem élünk át teljes lényünkkel pillanatok alatt válhatnak köddé. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a legmélyebb érzelmeinket nem könnyen osztjuk meg a nagyvilággal (vannak akik igen, de őket vagy zseniknek, vagy celebeknek hívjuk) akkor talán nem meglepő, hogy az első néhány mondatom után tartanom kellett egy kis szünetet, hiszen sem zseni, sem celeb nem vagyok, csak egy “öregedő” Fradista, aki olyan élménnyel gazdagodott, melynek papírra vetése meghaladja az “írói” képességeit. Ettől függetlenül megpróbálom, még akkor is, ha a végeredmény eléggé bizonytalan. De tudom azt, hogy akik ma a Szentélyben töltötték az estét (plusz előtte néhány órát) azoknak újat nem tudok mondani, hiszen együtt éltük át a derbi minden mozzanatát, a prológustól az epilógusig. Pörögtünk a szenvedélyek viharában, és bár a végén már nagyon vártuk a hármas sípszót, de talán nem bántuk volna azt sem, ha tovább tart az élmény, ha az aréna fényei nem gyúlnak ki, ha még együtt lehetünk, együtt ünnepelhetünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Szeretem a történelmet
Mielőtt bárki egy jól irányzott hárompontos kísérlettel a kukába dobná a digitális jegyzetemet (zsákolni egy monitort mégis csak kínos lenne) abból a „félelméből”, hogy itt ma nem a tegnapi Honvéd elleni mérkőzésről olvashat, a biztonság kedvéért leszögezem (legalább egy százas szöggel), hogy bár tényleg szeretem a történelmet és Fradi-meccs hiányában már tűkön ülve várom az esti dokufilmet Pompeii katasztrófájáról, a címben szereplő történelem szó természetesen és kötelezően szeretett klubunkhoz, a Fradihoz kötődik. És persze a Honvédhoz, mely Kispestként kezdte és valami megmagyarázatlan „honvágy” miatt ebben az évszázadban visszanyúlt az ötvenes évekhez, mely ténylegesen aranykorszaka volt a piros-fekete(fehér) egyesületnek, de mégis csak Farkas Mihályhoz kötődik még akkor is, ha akkoriban Puskás Öcsi is ott kergette őrületbe az ellenfelet. Plusz az „átcsábított” Kocsis, Budai, Czibor hármas, akiket ha a hatalom nem térít el Kispest felé, labdarúgás dicsőséges történetének legszebb korszakát írhatták volna az Üllői úton. De mielőtt eltévelyednék az ötvenes évek számunkra nagyon is sötét világában és tényleg a kukába találnám a jegyzetemet, talán illene magyarázatot adni a kissé „öndicsérő” címre, melyhez most a legrégebbi riválisunk otthonához, a Hungária körúthoz van köze és természetesen a tegnapi ellenfelünkhöz, a Honvédhoz (vajon miért is „csak a Kispest”?). Bármennyire is furcsa és „életidegen”, de a két csapat eddig több mint száz éves közös története alatt a tegnapi rangadónak már negyedik alkalommal adott otthont az MTK pályája. És mivel szeretem a történelmet és néha még a számmisztikában is hiszek, így elég jó ómennek bizonyult a pályaválasztás, hiszen eddig háromból három győzelem a mérlegünk, amit tegnap este eggyel meg is toldottunk és ha a kedves olvasó eddig eljutott egy csont nélküli dobás kísérlete nélkül, akkor ígérhetem, innentől már csak a tegnapi győzelemre fókuszálok. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Nem mindig győz az igazság
Mivel a „Népjóléti Bizottság” szabadszombatot rendelt, így a Videoton egy nappal többet pihenhetett (rájuk is fért), nekünk meg volt egy plusz napunk arra, hogy felkészüljünk az ősz egyik legfontosabb mérkőzésére. Ha nincs a fehérváriak nemzetközi szereplése, számomra egy Videoton meccs nem több az „átlagnál”, kevés a közös a múlt (még 100 bajnokit sem játszottuk velük), de a hirtelen rájuk szakadt népszerűség és a névváltoztatás kissé bohókás módja a kelleténél jobbak rájuk terelte a figyelmet. Ehhez jött még az is, hogy ebben a bajnoki szezonban is velük fogunk megvívni a harmadik csillagunkért és mivel eddig már két pontot „vertünk” rájuk, egy esetleges győzelemmel plusz levegőhöz jutottunk volna. Persze ez csak elméletben és a Fradi-szívünkben jelent meg, mert bármennyire is fájó leírni, nemzetközi téren amit mi szerettünk volna megvalósítani, azt a Videoton hozta, ráadásul a magyar focinál magasabban jegyzett csapatok ellen. Ezen túl (amit szintén fájó bevallani), náluk sokkal átgondoltabb a csapat menedzselése, ők nyaranta/telente nem cserélik ki a fél csapatot, hanem ha nem jönnek az eredmények, új edző után néznek. Még akkor is, ha éppenséggel megnyerik a bajnokságot. Mi meg büszkék voltunk arra, hogy közel 5 éven át kitartottunk, sőt, szinte angyali rögeszmével hajtogattuk, hogy minden rendben van, a Ferencváros történetének egyik legsikeresebb edzője (némi túlzással) ül a kispadon. Nem akarom elvitatni Thomas Doll bajnoki és kupaérdemeit, de nemzetközi porondon lenullázta a Fradit, amiben természetesen nem csak ő volt a ludas, de rajta kívül még senki nem tette fel kezét. Pedig kellett volna, hiszen az továbbra sincs kitéve a kirakatba, hogy vajon ki vagy kik felelnek azért, hogy papíron bőven megvagyunk, de a Videoton elleni rangadónak becézett mérkőzésen jónéhányan vannak olyanok, akiket „jó pénzért” megvettünk, de halvány dunsztunk sincs róla, hogy most vajon éppen hol vannak. Koch legalább már előkerült, gondolom ő is csak kényszerűségből, hiszen a belső védőink továbbra is maródiak, így túl sok variációs lehetősége egyenlőre még nincs az új edzőnknek. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Új seprű még nem seper
Thomas Doll „közös megegyezéssel” való elküldése felért egy villámcsapással. Nem mintha bárkit is váratlanul ért volna, hiszen népiesen szólva benne volt a levegőben, és még nagyot sem kellett szippantani ahhoz, hogy túl sokat morfondírozzunk rajta. Abban a legtöbb szurkoló egyetértett, hogy ideje volt váltani. Túl hosszú volt a közel öt év. Ha csak a hazai eredményeket nézzük, Doll örökre beírta magát a Fradi történetébe. Bajnoki cím, három Magyar Kupa-, két Szuperkupa- és egy Ligakupa-győzelem került fel Doll adatlapjára. Ehhez jön még 245 mérkőzés, mellyel nagyon előkelő helyen tanyázik a Fradi edzők örökranglistáján. A gond az, hogy ezen a bizonyos adatlapon vannak hiányok. A 147 bajnoki meccs mellé csupán 16 nemzetközi tétmérkőzés párosul – eredmény nélkül. Totál bukta az európai kupaküzdelmek eredménysora, két fordulónál többet nem sikerült mennünk egyik évben sem, pedig a feltételek és főleg a Fradi dicsőséges múltja is megkövetelte volna azt, hogy ne essünk ki olyan csapatok ellen, akiket évtizedekkel előtte még az edzőpályára sem engedtünk volna. Volt pénz, volt paripa, de valami nagyon hiányzott a táncból, és hiába volt jó a zene, a báltermet is szépen feldíszítették, de úgy, ahogy a régi dzsentri világban, a díszletek csak egy ideig tudják eltakarni a rossz előadást. Ebből aztán tényleg nem jöhetett ki más, mint a váltás, melynek időzítésén lehet csóválni a fejet, mert mi van akkor, ha nincs a Paks elleni pontvesztés, és veretlenül vezetjük a bajnokságot. Akkor is elküldik, vagy az új edzőnek tovább kell „bujdokolni” valamelyik szállodában és arra várni, hogy a csapat betlizzen? Mert az Rebrov bemutatásakor kiderült (nem volt túl nagy titok), hogy az EL kiesésünk után már kerestünk edzőt…csak a csapat nyerte az első négy fordulót és az kínos lett volna, hogy egy „menetelő” csapat trénere kerül lapátra. Ennyi a rövid történet, kedden menesztés, szerda délelőtt bemutatás, délután meg már edzés. Szombaton meg bajnoki. Új edző, új elképzelés, új taktika? Vajon látunk néhány cseppet abból a vízsugárból mely reményeink szerint letarolja az NB I-et? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Antifoci és tehetetlenség
Lassan gyülekeztünk szombat délután az Üllői úton. A nap is bevetette minden erejét, körbeölelte az arénát, ha felnéztünk rá kajánul mosolygott, kellett nektek az augusztusi hőségben délután meccsre jönni, miért nem maradtatok otthon, ahol légkondi be, sör a kézben, és ha valami nagyon nem tetszik a látottakból, még mindig ott a kézben a távirányító. De mi inkább felvettük Ehnaton fáraó szerepét, kitartottuk karjainkat a nap felé, vidáman üdvözöltük a nap istenét Atont, nem törődve az égető sugarakkal. Bejutva a stadionba már „békésebb” kép fogadott, fejünk fölött tető (most erőlködj napocska!), a pulton hideg sör, körülöttünk zöld-fehérbe öltözött „népség”, vajon mi kell még? Győzelem – vágtuk rá egyhangúan, túl sok vita nem alakult ki, legfeljebb azon sopánkodtunk, hogy milyen gyorsan ki tud ürülni a pohár. – Kiszívta a nap – mosolygott mellettem Laudetur barátom, miközben az eshetőségeket latolgattuk. Van ugyebár a mumus vagy bubus szó, tudjátok, a néphiedelemben vele riogatták a csintalan gyerekeket. Ez a rosszindulatú szellemlény azzal traktált, hogy bizony az elmúlt hat Paks elleni meccsből csak egyet tudtunk megnyerni, azt is az atom otthonában követtük el, hazai pályán utoljára ez a „fegyvertény” 2016-ban sikerült. A mumus még be sem fejezte a mondókáját, már ott toporgott előttünk Püthagorasz, a számmisztika nevében és arról próbált meggyőzni, hogy nem csak a bolygók keringését, de az emberek sorsát is a számok irányítják. 4, 3, 2 – nem bonyolult a folytatás, manapság már egy bölcsődés is rávágná a következő számot. – Ne hogy már csak egy gól lőjünk! – Püthagorasz is visszahúzhat és tovább vizsgálhatja a numerolóigát, mi inkább felbaktatunk a lelátóra, már csak néhány perc és útjának indul a „gyönyör”…legalábbis akkor még úgy hittük. Egy felhő is elkúszott az égen, mintha figyelmeztetni akart volna, hogy nem minden arany ami fénylik, de erről 45 percig nem nagyon akartunk tudomást venni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A kevés is néha elég
Ennyi év után pontosan már nem emlékszem rá, hogy vajon Vajda tanár úr (kémia), vagy Soltészné Göbös Terézia (matek) ajándékozott meg egy „bölcselettel”, miszerint néha a „kevécske is elég lehet egy kettecskéhez”, de visszagondolva az akkori matek tudásomra, valószínűleg Teréz néni volt, aki a szokásos, éppen csak görbülő dolgozatomat értékelte, amire nagyon büszke voltam, főleg annak fényében, hogy a „kettecske” is úgy jött össze, hogy abban Bátyai Karcsi barátomnak döntő szerepe volt. Teréz néni viccesnek szánt, de inkább röhejesnek tetsző „csé” betűi tegnap késő este óta, amikor is Pintér Csaba hármat fújt a sípjába és befejezettnek nyilvánította a Fradi kisvárdai stadionavatóját ötlött fel bennem, melyben nem csak a fiatalságom emléke okozott bizsergető érzést, hanem az a tény is, hogy legalább a másnap reggeli fotelos jegyzetemet valamivel el tudom indítani. Nem lesz egy világrengető alkotás, de azt tudtam, egy kicsit húzni kell majd az időt, mert magáról a 90+valahány percről túl sokat legfeljebb Solohov tudott volna írni, ha Kisvárdát áthelyezi a csendesnek éppen nem nevezhető Don folyó partjára. Mivel azonban nem vagyunk kozákok és az első világháborút is csak a történelem könyvekből ismerjük, így nem marad más, mint össze kell gyűjteni a foszlányokat és valamit le kell pakolni az asztalra. Legfeljebb ez csak egy „kevécske” jegyzetecske lesz (ígérem több „csé-vel” nem borzolom az idegeket), amiről főleg én tehetek mint amatőr firkász, de engedtessék meg egy halk megjegyzést, vagy inkább kritikát, hogy a semmiről tényleg csak az orosz irodalom klasszikusai tudtak köteteket megtölteni. Persze húzhatnám az időt magával a kisvárdai stadion avatójával is, viccelődhetnék is azzal, hogy itt bizony még „nem tűnt el a fű” mint a másik település csodastadionjában, ahol valószínűleg a locsolóember is hőgutát kaphatott. A pikírtség helyett inkább örömködni kéne, hogy itt az újabb vidéki fellegvár egy minden bizonnyal kedves kisvárosban (én is ilyen kedves kisvárosban lakom – stadion nélkül), ahol abban a hitben ringatták magukat, hogy először húzzuk fel a várfalakat és csak utána alapozzunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Sípszó előtt helyett: Kisvárdán stadiont avatunk
Ha pedig stadionavatás, akkor…de inkább nem is folytatom, mert remélem, másodszor már nem fog megtörténni, hogy udvarias vendégként nem borítjuk fel az asztalt, hanem virágcsokorral a kezünkben érkezünk és mindent megteszünk annak érdekében, hogy a hazaiak méltón ünnepeljék meg az új stadiont. Ahogy azt Szombathelyen tettünk tavaly szeptember 25-én, ahol az elvesztett három pont, még ha áttételes is, de a bajnoki címünkbe került. Most meg Kisvárdán avatunk stadiont, mely egy Kalocsa (szülővárosom) nagyságú település, ahol bár van „stadion”, de az pont úgy néz ki, ahogy egy kisváros, „megye-egy” csapatához illik. Kisvárda ennél tovább jutott, az 1911-ben alakult klub kivívta az NB I-es tagságot, ennek örömére egy felújított (vagy új?) stadiont kapott, plusz két vereség után egy új edzőt is, aki még csak ismerkedik a környezettel, így ellenünk csak a lelátóról figyeli a leendő csapatát. A hazaiak nem indultak túl fényesen a 2018/19-es bajnoki szezonban, három mérkőzés, három vereség, 0-9 gólkülönbség, mely szinte „tükörképe” a Fradi szereplésének, ahol háromból három győzelem, 11-3-as gólkülönbséggel spékelve. Ezek alapján nem sok pénzt nyernénk a tippmixen egy sima Fradi győzelemre fogadva, csak hát egyrészt ott a stadionavatós „átok”, plusz volt egy kupa meccsünk is az akkor még csak NB II-es Várda ellen, ami nem éppen úgy sült el, ahogy az akkori erőviszony sejtették. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tanulságos győzelem
Múlt és jelen. Mint két testvér, mint két szerető, mint két barát, úgy kapcsolódik össze, úgy öleli egymást, hogy tudja, egymás nélkül nem tudnak és talán nem is lehet élni. Különleges két napon vagyok túl, az előbbi bevezető mondatot sem egy dili-doki disszertációjából csentem, hanem részese lehettem. Pénteken kezdődött az „időutazás” Bátyán (Kalocsától 5 km), a már hagyományos Fokhagyma-fesztivál „nulladik” napján, a Fradi öregfiúk és a környék „öregjei” közötti mérkőzéssel. Annyira már sajnos nem vagyok fiatal, hogy akik a nyári tikkasztó hőségben kifutottak a zöld gyepre, azokat 10-20-30 évvel ezelőtt az égig érő Üllői úti fák árnyékában is láttam őrületbe kergetni az ellenfelet. Rab Tibi, Keller Fater, Bánki Dodó, Fischer Pali, Dukon Béla, Zoran Kuntics, Nyilas Elek…amikor a bíró a sípjába fújt, az emlékezés mellé egy gondolat is párosult: vajon szombaton este, a Haladás elleni csapatból, 10-20-30 év múlva hányan futnak majd ki a majdani öregfiúk zöld-fehér mezében? És vajon a mai magyar fociban és ezen belül a Fradi utánpótlásban mikor fognak ilyen játékosokat nevelni? Túl sokat nem morfondírozhattam rajta (pedig a választ könnyen meg lehetne adni), mert szombaton délután egy olyan időutazáson vehettem részt a barátaimmal, hogy nem is kellett felülnöm kedvenc Időgépemre, azt a 92 évesen is fitt Pethő Zoli bácsi egymaga, az emlékek tárházának felidézésével biztosította. Gondoljatok csak bele, egy olyan emberrel, egy olyan örök Fradistával együtt sörözgetni, akkor anno felülhetett a lelátóra a Lazio, az Austria elleni legendás mérkőzéseken, aki láthatta Toldit, Kiszelyt, Rudast, és az örök „szerelmet” Sárosi Gyurkát, akinek utolsó, 1948-as, Vasas elleni meccsén szintén a pályára rohant, hogy részese lehessen az ünneplésnek, és annak a varázslatos, legendás játékosnak az utolsó Fradi meccsén (akkor még nem tudták, hogy Gyurka néhány nap múlva elhagyja az országot) aki a harmincas-negyvenes években meghatározta a Ferencváros labdarúgást, sőt az európai labdarúgást. Közel két órán át tartott az emlékezés-cunami, Zoli bácsi minden „időskori” tünetet a sutba vágva (melyek rajtam harminccal „fiatalabb” kivitelben már jelentkeznek), még azt is felidézte, hogy azon az estén, amikor először adták elő Toldi Géza tiszteletére az „öregfiúk dalát”, a zongoránál ülő Fényes Szabolcs milyen színű nyakkendőt viselt – természetesen zöld-fehéret… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy félidő foci, egy félidő „b…”
Azon hosszasan lehetne elmélkedni, hogy vajon a 115 éves múltra visszatekintő örökrangadó mikor és főleg miként gondolta úgy, hogy csupán az emlékezés tárházában van helye, a jelenben meg nem több mint bármelyik bajnoki mérkőzés. Persze a meccs előtt el lehet mélyedni a múltban, a korabeli újságok és visszaemlékezések olyan eseménnyé formálják a Ferencváros—MTK (Hungária) mérkőzést, melyek a történelem viharai közepette is nem csak sportélményt, de társadalmi és kulturális eseményt is varázsoltak Budapest utcáira és kávéházaiba. Ebből a jelenben nem maradt már semmi. Egyrészt a focink is silányabb lett, másrészt maga a világ is sokkal érzékenyebbé vált, még akkor is, ha a Földünk jelentős részén érvényesül a „vélemény szabad” elv. De vajon hogyan reagálnának a jelenben azokra a felnőttes csínytevésekre, melyeket a hatvanas években nagypapám és jó barátja (aki egyben „kupec” társa is volt), Tóni bácsi követett el egymás bosszantására egy-egy örökrangadó kapcsán. Én is csak arra emlékszem, hogy ha vesztett a Fradi (az „Aranylábú gyerekekkel” is előfordult), akkor mindig egy liba landolt nagypapa kertjében, amit mindig egy viccelődő, évelődő, borozgató este követett. A legszebb emlék mégis csak az volt, amikor a Fradi nyert és papa az előző vereség libáját „áldozta” fel a siker oltárán, amit természetesen kemencében sütöttek ropogósra, melynek zamatát még mindig érzem a számban. Azokra az ízekre jobban emlékszem, mint magára az ebédre, ahol az asztalnál természetesen Tóni bácsi családja is ott ült. Számomra ennyi maradt az örökrangadó varázsából, mely 115 év alatt annyit öregedett, hogy mára egy sima bajnokira „silányult”, és már a szavak szintjén is csak statisztikai adathalmazzá vált. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Más kávéház
A csütörtöki – sajnos már szokásosnak mondható – kizuhanásunk Európából bármennyire is nem illő dolog leírni, de túlságosan mély nyomokat nem hagyott bennem. írhatnám többes számban is, hiszen a bajnoki „avató” mérkőzés előtti szeánszon a Szentély agorájában nem nagyon lehetett felfedezni az apátia jeleit. Persze a legtöbbünk méltatlankodott egy kicsit, de úgy éreztem, ez inkább a kötelező futam kategória, melynek a végén azért ott lapult egy kis keserűség is, mert kimondani a kegyetlen valóságot, miszerint egyenlőre nincs helyünk Európa térképén, nem éppen szívmelengető állapot. Ráadásul annak fényében, hogy éppen a Fradi volt az egyetlen magyar csapat, mely elvérzett az első fordulóban, még keserű szájvizet is locsolt a szánkba, de mielőtt lenyeltük volna, jött egy mondat: legalább csak a bajnokságra koncentrálhatunk – és máris repült a szánkból a keserű víz. Pedig ott kellett volna még tartani, többször öblögetve, hogy a keserűség a garatba is lenyomuljon, de mivel annyira megszoktuk az elmúlt évek nemzetközi keserveit, hogy a keserűség ellen simán beálltunk a büfé elé, kértünk néhány pohár sört, és máris elillantak a rossz szagok a szánkból. Hogy ez hiba? Valószínűleg igen. Sőt, biztosan az, de vajon mennyire lennénk jobb állapotban, ha néma (vagy hangos?) tiltakozásul nem ülnénk fel a lelátóra, ha zászlókat égetnénk, ha bekopogtatnánk az edzők ajtaján, vagy megállítanánk a buszt, leszállítva a játékosokat egy kis elbeszélgetésre. Voltak idők, amikor így működtünk, voltak idők, amikor néhány vesztes mérkőzés után olyan edzőket „zavartunk” el, mint Novák Dezső, Varga Zoltán, Nyilasi Tibor….Most meg a DVTK elleni kezdés előtt békésen sörözgettünk, néhány mondattal elintéztük az EL kiesést, egy kicsit szidtunk mindenkit, de ahhoz elég sűrűn néztük az óránkat, hogy vajon még hány perc van a kezdéséig, hogy az egésznek valami „forradalmi” hangulata lett volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
