Nem volt olyan bajnoki rajt az elmúlt közel negyven évben, hogy ne vártam volna izgatottan és feszülten a nyitómérkőzést. Azoknak mindig volt valami megmagyarázhatatlan kisugárzása. Hosszú várakozás, felfokozott hangulat, új játékosok, sok esetben új edző – ezek mind közrejátszottak ahhoz, hogy a bajnoki nyitányok mindig emlékezetesek maradjanak. Főleg azok, ahol olyan győzelmek és olyan bemutatkozások társultak, melyek az egész Ferencváros történelmére jelentős hatással voltak.

Ehhez, ha még hozzávesszük, hogy a bajnoki nyitányok általában jól szoktak sikerülni a Fradinak (főleg a Szentélyben), akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy a focií­nség mellett a győzelmi mámor semmivel sem pótolható érzése tette emlékezetessé az első mérkőzéseket. Jegyzetem cí­méből könnyen ki lehet találni, hogy elsősorban nem ezekről szeretnék értekezni, hanem a folytatásról. Nem is tehetek másként, hiszen a jelenleg bajnokságban is a második forduló következik. Ráadásul egy olyan első mérkőzés után, amit nagyon vártunk, és ahol egy új és átalakuló félben lévő Ferencváros nyert úgy 2:1-re, hogy a lefújás után percekig zúgott a taps a lelátón. A „csoda” az egészben az volt, hogy nem elsősorban a játékot dí­jazta a közönség, hanem azt, hogy hosszú évek után sokan érezték úgy, újra van egy szerethető csapatunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →