lalolib
Feljegyzések a fotelból – Miért csak egy félidő?
Kedd reggel arra ébredni, hogy ma bajnoki a táblázat utolsó helyezettje ellen lehetett volna felemelő érzés is. Végre egy könnyed 90 perc, mégis csak a tök utolsó látogat a már szinte bajnoknak tekinthető Fradihoz a Szentélybe. „Játszik a Fradi” – ötlött fel egyből bennem, mely nem a mérkőzésre utal, hanem azokra a pillanatokra, melyeket a még hűvös reggeli munkába menet közben lejátszottam a lelki szemeim előtt. Mert mégis csak bosszút kéne állni a januári fiaskón, mely nagy csúfságra véget vetett a 61 mérkőzéses hazai veretlenségi sorozatunknak. Talán nem illő bosszút emlegetni, még sem tudom tagadni, eszembe jutottak Clint Eastewood „Harry” filmjeit, benne egy akkora Magnummal, hogy daru kellett ahhoz, hogy azt a legendás színész kezébe adják. Visszagondolva az akkori vereség nagyon rosszul esett, nagyszerű és emlékezetes ősz után jött a pofon, ráadásul az akkor még veszélyesnek gondolt Fehérvár hintett egy ötöst a Dózsának. Együtt egy kicsit meg is terhelte a tűrőképességünket. Mely eleve közelít a végpont felé, annyira várjuk már a szabadságot, mint anno az afrikai rabszolgák a felszabadítást. Belénk égett a bezártság komorsága, a tehetetlenség, az arcunkat eltakaró maszk élettelenné teszi az utcát, volt mikor a nagynénémet nem ismertem meg. Utálom ezt az állapotot, most még az sem érdekel, hogy talán valamivel finomabb jelzőt kéne használom. És ha már nem lehet egy hétvége alatt beoltani az országot, akkor legalább ha odaülünk a tévé elé, akkor a zöld-fehér mezben játszók legalább 90 perc erejéig hozzanak mosolyt az arcunkra. Nem 45, nem is 55, hanem 90 percen át. Túl nagy elvárás lenne? Tudom, ők is hasonló „elvonási” tünetekben szenvednek, de most önző vagyok, mert szurkolóként annál, amit kedd este produkált a csapat sokkal, de sokkal többet szeretnék látni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Játékosból lett szertáros – Szőke László
A történet néhány évvel ezelőtt kezdődött. Egy csodaszép nyári napon Novák Dezső vendégei lehettünk balatoni házában. Órákig a mesék és az anekdoták világába csöppentünk, előjöttek a régi játszótársak a dicsőséges múlt, a bajnoki címek, de nem maradt ki a világválogatottság sem. Ahogy az sem, hogy a nagyszerű játékosok mellett milyen fontos szerepet játszottak a „mellékszereplők”: az orvosok, a gyúrók, és a szertárosok, akik nélkül szinte ki sem tudott volna futni a csapat a pályára. így került szóba Szőke László, akit Novák Dezső invitált a Fradihoz és akihez régi ismeretség fűzte.
„Csak a Fradi-szív és a baráti hívó szó, ami ideköt. Nekem tulajdonképpen nem hiányzik annyira ez a pénz, amit itt keresek. Viszont örömmel jövök a barátok, a ferencvárosi szurkolók közé. Igyekszem a szertárat olyan színvonalon tartani – ami méltó egy Ferencvároshoz.” – nyilatkozta 1996 tavaszán.
Feljegyzések a fotelból – Ajándékozások hete
A szerdai kupafiaskó nem csak amiatt volt fájdalmas, hogy ezzel földöntúli örömet szereztünk a fejüket már a guillotine alá fektető Fehérvári legényeknek, hanem azért is, mert Rebrov mester elmulasztotta azt a lehetőséget, hogy eddigi 3 éves edzősége alatt feltudjon mutatni egy Magyar Kupa győzelmet is. Tudom, manapság nincs sok jelentősége a kupának (persze mást írnák ha még versenyben lennénk), ahogy látjuk a topbajnokságokban is inkább nyűg, mint dicsőség, mégis nehezen viseltük el a szerdai kiesést. Talán ha nem a nagynak éppen nem nevezhető vetélytárs ellen esünk ki, más a szánk íze, de másnap reggel amikor betértem a szokásos reggeli kiflimért a közértbe és a pénztáros hölgy arcán kéjes mosollyal felém vetette, hogy – mi van, tán kötelező volt kikapnotok? – legszívesebben visszafordultam volna, de mikor a „mozdony füstje megcsapott” a frissen sütött pékáruk illatával, csak egy mosollyal tudtam válaszolni. Amit nem is észlelhetett, mert a maszkot egészen a homlokomig húztam, hátha észrevétlen tudok maradni. Aztán miközben már a finom kiflicskét majszoltam azzal vigasztaltam magam, hogy nem történt tragédia, kikaptunk egy olyan mérkőzésen, ahol az első félidőben simán eldönthettük volna a meccset, majd a második 45 percet odaajándékoztuk a benzinkútnak, mert mégis csak a jövőben is kell tankolnunk, és bár hiába kezdenek elterjedni a kábeldugós autók, a labdarúgásunk dicsőséges múltja miatt is jobban szeretjük a benzines autók duruzsoló hangját. Túl sokat nem járathattam a motort, mert szombat este jött az örökrangadó, mely ugyan már régen elvesztette az örök és a rangadó jelzőket, de mégis csak felemelő érzés volt pénteken beleolvasgatni a két csapat közel százhúsz éves közös történetébe. Azzal azonban nem számoltam, hogy a csapat a bőség jegyében másnap este tovább fogja folytatni az ajándékozást és 35 perc alatt sutba dobja azt, amivel feledtetni tudta volna a szurkolókkal a szerdai fiaskót. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Majdnem sikerült…
„Új seprű, jól seper”, tartja a közmondás, mely a rendszerváltás első évében tartott önkormányzati választás kampányában hónapokig virított egy nagy fém trafóállomás oldalán, melyre egy lelkes aktivista – miközben a város polgármester-jelöltjének képével „illusztrálta” a közmondást -, nem elégedett meg ennyivel, és egy mondattal ki is egészítette azt: a söprűnek sem mindegy, hogy kifogja a nyelét. A hatás nem is maradt el, a megválasztott városvezetőre sokáig a „jó kezekben a seprű” jelzőt használta a város lakossága. A közmondás elég ismert (vidéken biztosan), talán emiatt is rémlett fel a trafóállomásra mázolt szöveg amikor a kiesési süllyesztőbe kerülő Honvéd kispadján újból edzőváltást határoztak el. Ami elsőre hidegen hagyott volna, hiszen a „mennyeinek” nevezett bajnokságunkban olyan rendszerességgel cserélődnek az edzők, mint…de ezt inkább hagyjuk, mert mégis csak szakemberekről van szó és nem egy bizonyos alsóneműről. Ráadásul a Honvéd kispadját az a Horváth Feri foglalta el, aki elég menőnek számít a jövés/menés kategóriában (10 év, 11 csapat), de mégis csak két évig a játékosunk volt, tagja a „századosok” klubjának és a 48 találatával elég szépen termelte a gólokat. Kedveltem is annak idején, néha elég váratlan helyzetekből is képes volt bevenni az ellenfél kapuját, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy azok az évek nem tartoznak a legkedvesebb emlékeim közé. Most nem részletezem az okokat, de nem is nehéz megfejteni, hogy a BL csoportkör utáni történések (csapat széthullása, a pénz elszórása, Dezső bácsi méltatlan búcsúja) elég mély nyomokat hagytam bennem. De térjünk vissza a jelenbe, hiszen most is hasonló utat jártunk be mint 25 évvel ezelőtt, de van különbség, ráadásul hatalmas. Ellentétben azokkal az évekkel, a csapat egyben maradt, a pénzzel jól sáfárkodtunk és ami a lényeg, már nem kell túl sokat aludnunk ahhoz, hogy újabb számmal gyarapodjunk, mely Rebrov mestert is az égig növő Üllői úti fák tetejére „repítik”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tévedésünk ára
Az Újpest és Fehérvár elleni győzelem, valamint a 16 pontos előny ellenére sem ígérkezett könnyű menetnek a Mezőkövesdi kirándulás. Óhatatlanul eszembe ötlött az egy évvel ezelőtti fiaskó, mely a hazaiak számára olyan örömöt jelentett, mint számunka az őszi BL csoportkör. Az akkori vereség végül is nem okozott túl nagy traumát, hiszen simán behúztuk a bajnoki címet, mégis elővillant a kezdő sípszó előtt. Azóta Kövesden is fennforgás történt, a tavalyi „sikeredző” már padon kívül van, és az őt helyettesítő Pintér Attila elég gyorsan rendbe rakta a Kuttorral a kiesés szélére sodródó csapatot. Mindezektől függetlenül túl sok előzetes ideg nem tornyosult a lelki szemeim előtt, bár felkészültem egy harcos, kemény 90 percre. Az már a Fehérvár elleni győzelem után felmerült, hogy a következő meccsek legnagyobb feladata Rebrov mester számára az lesz, hogy fenntartsa a győzelmi „kényszert”, hogy a csapat egy pillanatig sem higgye azt, innentől már minden mérkőzés ajándék. Utólag, főleg a 90 perc ismeretében nem egy nehéz feladat az előbbi megállapítással példálózni. Mégis csak kétgólos előnyt tékozoltunk el, ami eddig nem volt jellemző a csapatra. Ha jól rémlik ez csak egyszer fordult elő 2018 őszén, hazai pályán a Fehérvár „elődje” ellen. Azóta az volt a jellemző, ha megszerezzük a vezetést, amire még ha ráteszünk még egyet, a bíró sípolhat is hármat, mert vége a mérkőzésnek. Ennek megdöntésére vasárnap délután kellett egy olyan ellenfél is, akik az első perctől a végéig harcosan küzdjenek és egy pillanatig sem mondjanak le az egyenlítés lehetőségéről. És persze kellett hozzá az is, hogy mi is elhiggyük Boli gólja után, hogy kedvenc bírónknak nincs más választása, mint hármat fújni a sípjába. Tévedtünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Megkomponált győzelem
Mozart a XVIII. század vége felé érkezett Bécsbe II. József meghívására, aki imádta a zenét, és próbálkozott is zeneszerzéssel, kevés sikerrel. Egy közös zenélés közepette meg is kérdezte a kor legkiválóbb mesterét, hogy miként szerzi a műveit. Amadeus, aki már 5 éves kora óta nem csak zongorázott, de műveket is komponált, csak annyit mondott, hogy általában séta közben, a fejében kottázik, ott áll össze a mű. Utána csak le kell jegyezni, majd leülni a zongora elé, és betanítani a zenekart. Leírva nagyon egyszerű, bár egy zenéhez nem értőnek egy kissé „fellengzős” is, de ha belegondolunk, hogy a sakkozók is képesek egy komplett partit fejben „lekottázni”, nem is olyan lehetetlen. Mindez a tegnap esti MOL Fehérvár elleni mérkőzés után jutott az eszembe, mely a sokadik megkomponált győzelmünk. Szerzője meg Szerhij Rebrov, akinek a szerdai derbi után (lehet, hogy már a harmadik gólunk után), a fejében már a rangadónak éppenséggel csak a tabellán elfoglalt helyek alapján nevezhető „tankolás” járt. A mesterre mindig is a precizitás, a tökéletesen megkomponált játék a jellemző. A kissé göcsörtösen induló év, majd egy kiszakadt gólzsákos derbi után, miközben a sérült és a beteg játékosok is kezdtek felépülni, meggyógyulni, még a 13 pontos előny birtokában sem ígérkezett könnyű feladatnak a Fehérvár elleni mérkőzés. Még akkor sem, ha amióta Rebrov az edzőnk, a fehérvári alakulat általában csak távcsővel tudja utolérni a Fradit, bár a nyilatkozatok „erejében” néha meg is előznek minket. Ebben főleg kedvenc volt dózsásunk jár az élen, aki már többször kijelentette, hogy közel vannak hozzánk, és a játékosállományuk is hasonló erősségű mint a Fradié. A közelség még rendben is van, az M7-sen kb. 70 kilométer az Üllői út, és hivatalosan nekik is annyi benevezett játékosuk van mint nekünk, de vajon mit is jelent az erősség? Talán nem kéne bevallanom, de annyira nem kedvelem őket, hogy általában évente háromszor szoktam Fehérvár meccset nézni, amikor is ellenünk lépnek pályára. Ez is volt az oka annak, hogy mikor a kezdés előtt felvillant az összeállításuk, az abból fakadó hadrendjük, akkor kezdtem kapiskálni amit előtte még kétkedéssel fogadtam, hogy Rebrov mester miért ilyen kezdőt küldött a pályára. Most már tudom: előre megkomponálta a győzelmet. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Múltidéző győzelmes derbi
Ritkán szoktam az aktuális fotelszurkolós jegyzetemben előhozni a dicsőséges múltunkat, de tegnap amikor Uzuni belőtte a harmadikat és látszott, hogy a lila szín falfehérré változik, elővillantak a múlt emlékképei. Azon már meglepődni sem tudtunk, hogy a a megyeri úti csárda egyre szomorkásabb vendégei utoljára 7 éve tudtak átélni hazai pályán győzelmet az örök riválisok ellen, melyre 2021 elején nem fogadtak volna egy lyukas garassal sem (már a reménykedésük is a köddé vált). De ez legyen az ő gondjuk, még gyerekként hallottam nagypapám örök érvényű „gondolatát”, miszerint olyan érzés lehet lila mezben felülni a lelátóra, mintha Riska tehenet fellépetnénk a Colosseum küzdőterére az oroszlánok ellen. Utána még tett néhány kiegészítést az eredményre is, de azokat inkább most nem idézném, hiszen visszaemlékezve azoktól még nagymamám is pironkodott, amit egy „ezt ne a gyerek előtt Ernő” mondattal próbálta lezárni, mire nagypapi arcára olyan mosoly húzódott, melyet soha nem lehet feledni. De most Riska tehén sorsán túl (aki mellesleg hosszú, békés életet élt), jöjjünk vissza a jelenbe, Uzuni harmadik góljához, amikor eszembe rémlett egy „íjbajnokság”, benne öt vesszővel a dózsások szívébe, melynek már harminc éve. Akkor csak „vesszőztünk”, nem jutott eszünkbe egy újságot, vagy egy tortát csináltatni, ami idővel már meg is rohadt a hűtőbe, de még sem akarják kidobni, mert legalább van mire emlékezniük. Dátumot nem írtam, de mindenki tudja, mire célozgattam, és mikor az utolsó percben Vécsei a negyediket is bevágta, az örömtáncom legszívesebben az órát is visszahajtotta volna néhány percet, hátha jön még az ötödik nyílvessző is, de aztán gyorsan el is hessegettem a gondolatot, hiszen bár a történelem többször szokta ismételni önmagát, mégsem szabad egy napon említeni az akkori ötöst és mostani négyessel. Egyrészt mert mindkettőnek meg lesz a történeti jelentősége, másrészt 1-2 évvel Nyíl győztes debütálása előtt is rúgtunk már négy gólt a Megyeri úton, és annak a forgatókönyve jobban hasonlít a tegnapi derbihez, igaz akkor a vége felé a hazaiaknak is sikerült bevenni Zsiborás Gabi kapuját. Akkor is „csak” egy gólt tudtunk lőni az első félidőben, majd a második elején jött a második (akkor is öngól!), onnantól már csak egy jól játszó Fradi és egy vergődő Újpest volt a pályán…akkor még Dózsa ként, amit manapság már nagyon nem szeretnek a megyeri úti csárda egyre halványabb lilába öltöző vendégei, aki közelebb vannak a másodosztálytól mint Makó lovag Jeruzsálemtől. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Időtlen időkig?
A kilencvenes évek elején a filmszínházak bemutattak egy különös filmet, mely akkor még csak a két főszereplő miatt vonzotta a nézőket, majd idővel kultikussá vált. Egy időjósról szól, akinek a kisvárosba kell utaznia és ahol egy téves előrejelzése miatt az egyik napról a másikra megváltozik az élete. Helyesebben a napok, az események egyformává válnak, minden reggel ugyanúgy ébred, minden nap ugyanaz történik vele, mely egy idő után kezd elviselhetetlenné válni…Bill Murray és a csodálatos Andie MacDowell főszereplésével készült film az Időtlen időkig, amit a jelen Marveles filmjei bár a raktárak mélyére helyeztek, de a jelenünkben nagyon is aktuálissá vált. Egyrészt a covid-19 miatt, a karantén szorításában, a bezártság ugyanúgy telepszik ránk, mint Murray-re, mi úgy érezzük, minden nap ugyanaz történik. Lenne egy közös élmény, mely legalább 90 perc erejéig ki tudna szabadítani minket ebből az egyhangúságból, de a jelenlegi Fradi olyan mint Bill Murray által megformázott időjós, mérkőzésről mérkőzésre ugyanazt kapjuk, amit egyre nehezebb elviselni. Nekünk még nem kell orvoshoz, pszichiáterhez fordulni, a tavalyi élmények még erősebbek annál, ráadásul az örök nagy üldöző hétről hétre meg is könnyíti a helyzetünket. Murraynek könnyebb dolga volt, hiszen Andie MacDowell „segítségét” bármikor mi is elfogadnánk. Bár ha jól belegondolok, az óév utolsó napján mi sem úgy vágtunk bele az előttünk álló 365 napba, hogy az már az elején megbicsaklik. Arra meg végképp nem számoltunk, hogy mérkőzésről mérkőzésre ugyanezt éljük át. Gyenge első félidő, formán kívüli játékosokkal, céltalan labdázgatással, bekapott góllal. Majd a szünet után varázsütésre ébredés, mely a DVTK elleni kevésnek bizonyult, a Felcsút és a Kisvárda ellen elég volt a döntetlenhez. Kivétel a Budafok volt, mely után már azt éreztük, hogy vége a történetnek, kedvenc időjósunk is új napra ébredhet, de tévedtünk. A Kisvárda ellen újra ugyanazt kaptuk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Helyre állt a rend
A téli/tavaszi rajt indulásakor több minden járt a fejembe, de az biztosan nem, hogy a harmadik mérkőzésünk előtt egy költőinek éppen nem nevezhető kérdés feszíti az agytekervényemet: vajon az újonc Budafok ellen melyik „orcáját” mutatja felénk a csapat? A szebbik, kedvesebb őszit, vagy a kissé ráncosodó januárit? Vajon az utóbbit sikerül valamelyik varázskrémmel simává, bársonyossá változtatni? Vagy talán nem is kellenek hozzá kenceficék, csak vissza kell cserélni a kifényesített, már tükörként használható focicsukákat az őszire? Mely kopottad volt, talán egy kicsit törte a bokát, de nagyon eredményesen termeltre a gólokat. Ehhez jött még a kissé nagyra sikeredett arc, mely azt sugallta, hogy nem történhet meg itt semmifél csúfság, csak ki kell menni a pályára, passzolgatni egymásnak, aztán majd jön valaki a „semmiből” és úgyis betalál. Tudom, nem könnyű a BL csoport terhelése és a pandémia árnyékában, bezártságában felvenni a „mennyei” hangulatát, de ahhoz, hogy ősztől újra átélhessük (reményeink szerint már szurkolók előtt) az előző év őszének soha nem feledhető fuvallatát, ahhoz hozni kell az újabb bajnoki címet. Más lehetőség nincs, ez kötelező darab még akkor is, ha az üres a nézőtér és ha egy kicsit jóllakottá is váltunk. Az első elmaradt meccsünkig nem is gond és bár feltűnő volt az edzőtábor „szűkösebb” kínálata, de ezzel is úgy voltunk, hogy bár vannak hiányzók, de ettől még a tél ellenére sem fognak az égen gyülekezni a felhők. De mikor kikaptunk az utolsó helyezettől, majd ikszeltünk a mumus otthonában, miközben a a benzinkút alaposan feltankolt Újpesten, jó szurkolói szokás szerint egyszerre minden rosszra fordult. Ez persze elfogadható szurkolói mentalitás, bennem is kavarogtak „a káromló gondolatok”, de szerencsére ezek tegnap este gyorsan örömtelivé váltak, főleg a fehérvári lufi gyors kipukkanása és a Budafok elleni első félidős játékot látva. Természetesen ebben is volt egy picinyke bibike, hiszen már az első félidőben el kellett volna dönteni a három pont sorsát, de mint egy hibásan programozott CNC gép, mely futószalagon termeli a sorjázott fémdarabokat, a csatáraink úgy hagyták ki a helyzeteket. De mielőtt újfent átváltanék pesszimista módban, gyorsan hozzá is teszem, azért háromszor betaláltunk, igaz a mérkőzés „szpíkere”, Hajdú Pistike elég lehangoltan állapította meg, hogy ezekből kettő büntetőből, egy pedig szögletből született. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Fogyatkozó előny
A szerdai hazai vereség a keserűség mellett kijózanítótag is hatott. A tavalyi évben annyira elvoltunk kényeztetve, hogy nem is gondoltunk arra, hogy a siker egy harc és mindegy milyen kényelem vesz minket körül, az mindig csak illúzió és nagyon könnyen el is vehetik tőlünk. Az őszi zárás után hátradőltünk, kinyújtottuk a lábunkat és számológépet sem kellett elővenni ahhoz, hogy kikalkuláljuk a tavaszi menetrendet. Behúzzuk a diósok elleni elmaradt meccsünket, előnyünk 12 pont, ezzel le is zárhatjuk a bajnokságot, már február végén a nyakunkban fog fityegni az aranyérem, ezáltal készülhetünk az újabb csoportkörre. Talán még az örök pesszimisták is széthúzták a sötét felhőket, hogy élvezhessék a nap simogató sugárzását. Természetesen nincs szándékomban visszahúzni a cipzárt a felhőre, egyrészt soha nem tartoztam a pesszimisták klubjába, másrészt meg a rossz kezdés ellenére sem gondolom azt, hogy nem lesz meg a triplázás. Csak a magabiztosság múlt el, és belém költözött az óvatosság. Ehhez meg elég volt egy vereség szerdán amire majdnem ráerősítettek a Felcsút fölé magasodó esőfelhők, melyek 90 percig áztatták az „arénát”. Mintha végleg el akarták volna mosni a magabiztosságunkat, mintha le akarták volna mosni arcunkon a „ráégett” mosolyt, melyet a tavalyi év szereplése folytán nem is akartunk egy pillanatra sem lemosni. Mert miért is tettük volna? Nem is lett volna semmi gond, ha behúzzuk a szerdai meccset, nem is kellett volna sziporkázni, csak hozni az őszi győzelmi metódust, melynek a flúgos futam mellett a biztonságos védelem és a kevés helyzetből is gólt lövünk volt az alapja. Ez borult fel szerdán és ez nem állt helyre Felcsúton sem. Így meg egy kissé megfogyatkozott az előnyünk a Fehérvárral szemben, a kalkulált 12 pont helyett már „csak” hét. Ez meg hozott egy kis bizonytalanságot és a folyamatos mosoly is éltűnőben van az arcunkról. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
