lalolib
Feljegyzések a fotelból – Ellentétek vonzásában
Még mindig meg kell csípnem magam ahhoz, hogy elhiggyem, 25 év után újra az európai labdarúgás fellegvárában léphetünk pályára. Ha tovább csipkedem magam, vagy Csipkerózsika leszek, vagy egy afrikai méhraj célpontjává válok, amit szintén elkerülnék, mert azok bizony eléggé gyilkológépekké tudnak válni. Így marad az „önsebzés”, de mikor felhangzik a BL himnusz már megszűnik körülöttem minden, a méhek meg inkább termeljék a mézet, az mégis csak hasznosabb tevékenység. Csipkerózsika meg gyorsan ébredjen fel, üljön a tévé elé és izgulja végig a Ferencváros második BL csoportkörös meccsét a Dinamo Kijiv (maradjunk a hivatalos, ukrán verziónál és felejtsük el a szovjet módit). Galamb lelkét ismerve, ha előre tudom mi vár rá a 90+5 perc alatt, valószínűleg nem ébresztem fel. Nekünk, harcedzett Fradistáknak sem volt könnyű menet, voltunk a „pokol tornácán”, de a végén mennyország kapuját is majdnem kinyitottuk. Erre is számítottunk még akkor is, ha voltak olyanok, akik egy kicsit túlzásba vitték az „ajánlásaikat”, melyeket olvasván a mérkőzés előtt egy kicsivel nagyobb reményekkel ültünk fel a maszkos lelátóra, vagy a maszk nélküli fotelba. Még az a gondolat is előtérbe került, hogy most itt az idő, vágjunk vissza a 45 évvel ezelőtti KEK döntőért. A realitás azonban más forgatókönyvet varázsolt a Groupama-aréna zöld gyepére. „A jó, a rossz – két ellentétes külön világ. Mindegy neked, mert egyenlően hatnak reád.” – énekelte Máté Péter, amit tegnap este mi is átéltünk. Időrendben haladva, kezdjük a „rosszal”, az első félidővel. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Sípszó előtt: Ferencváros – Dinamo Kijev
A kelet-európai szocialista blokk összeomlásáig túl sokat nem tudtunk Ukrajnáról. Kárpátalja történelmi múltját, hányatottságát ismertük, bár azokat az 1989 előtt nem nagyon okították az iskolákba, hiszen azokban az évtizedekben Ukrajna csak „papíron” létezett, a függetlenségét 1991-ben vívta ki. Szovjetunió részeként fontos szerepet töltött be, hiszen közvetlen kapcsot jelentett a többi baráti és megszállt szocialista állammal (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia). Az is csak a rendszerváltozások után tudatosult bennünk, hogy Kijev mellett, a Fekete- és az Azovi-tenger is „nyaldossa” az ország partjait. Az évek folyamán a hírekben többször hallhattunk az oroszokkal való konfliktusról, de a belső politikai viszályokról is. A valódi változást 2018 augusztusa hozta el, amikor is Szerhij Rebrovot nevezték a Fradi edzőjének. Azóta jobban figyelünk az országra, amit a BL csoportkörös sorsolás szeszélye meg is csavart, hiszen nem csak a Barcelona és a Juventus került az „utunkba”, hanem a Dinamo Kijev is. Ez meg eleve pikáns Szerhij Rebrov kijevi múltja miatt, a Fradi jelenlegi tréner játékosként és edzőként is bajnoki címet nyert a Kijevvel. 17 évesen akkor még a szovjet bajnokságban mutatkozott be, majd az Ukrajna függetlensége után, 1991 megalakuló és elinduló bajnokságban már a Dinamo színeiben lépett pályára. Az ukrán bajnokság a kezdetektől fogva két csapat „játéktere”, a Kijev és a Sahtar felváltva nyerik a bajnoki címeket. A Dinamo főleg a 90-s éveket uralta, a Doneck meg napjainkban végez a tabella élén. Az utolsó 10 évben csak kétszer kellett átadniuk az első helyet a rivális Kijevnek, amikor Rebrov ült a Dinamo kispadján. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Csak a szokásos
A keddi barcelonai BL csoportkörös bemutatkozásunk után (még mindig enyhe bizsergés közepette tudom elhinni, hogy újra tagjai vagyunk az „elitnek”), szombaton két klasszikus is várt ránk. A spanyolok „el Clásicóját” a fociélményen túl azért említem, mert egy kicsit valószínűleg mi is hozzájárultunk a Barca sima verségéhez. Talán túlzásnak tűnik, de akik látták, azoknak biztosan feltűnt, hogy a „törpe zsenivel” az élen a 60. perc környékétől már képtelenek voltak felvenni a versenyt a Real játékosaival. Pedig Koeman próbálkozott, szinte sortcserélt, de azoknak akiknek vinni kellett volna a szekeret, már ólomlábakon tébláboltak a pályán. Amikor kedden nyilvánvalóvá vált, hogy a katalánok nem pihentetnek ellenünk az év egyik legfontosabb hazai mérkőzésére, már az is fokozta a bizsergést a Fradista szívünknek, még akkor is, ha a vége egy ötös lett, de nem megalázva, nem játszi könnyedséggel, hanem heves küzdelem árán. A negyedik góljuk után látható volt Koeman arcán, hogy igen, most már zsebben a három pont, meg lehet nyugodni és lehet készülődni az el Clásicóra. Arra valószínűleg nem számított, hogy a 5-1-s győzelem után maradnak „nyomok”a lábakban, melyek pont a Real elleni mérkőzés hajrájában hatnak majd leginkább a játékosaira. Szombat hat óra magasságában látva a Barca „kipukkanását” már a derbi járta körül a „fotelt”, vajon a keddi 90 perc nálunk milyen nyomokat hagyott a csapaton. Mert bármennyire is örök élmény fellépni a Camp Nou zöld gyepére, a derbi nekünk is „klasszikus” már 115 éve, meghatározva Fradista mivoltunkat. A 230. azért is volt különleges, hiszen egy Barca-Kijev „szendvics” közé lett ékelve, és még ott van a Covid, mely egyre jobban támadja a hétköznapokat. 15 ezer szurkoló maszkba burkolva elég szürreális látványt nyújtott, de a biztonság az első, bár vannak kétségeim, hogy ez elegendő. Ilyen körítés mellett (amit néhány füstbomba is „ékesített”) mi is történt a 230 derbin a Groupama-arénában? Csak a szokásos, folytatva az elmúlt évek hagyományát simán nyertünk a lilák ellen, újra szomorúságot hozva a megyeri-csárda egyre fogyatkozó hívei számára. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Sípszó előtt: Barcelona – Ferencváros
Ha Barcelona akkor Messi? Manapság minden bizonnyal sokunk számára elsőként a „törpe varázsló” ugrik be, pedig nem csak a klub, de a város is sokkal többet jelent az argentin labdazseninél. Mivel soha nem voltam a 10-s sztár rajongója, ráadásul vagyok már annyira idős (de még nem öreg), hogy számomra Barcelona említése elsősorban egy 1994-s kiránduláshoz kapcsolódjon, benne a világváros forgatagával, a Sagrada Família több mint száz éve épülő templomával amit akkor még csak kívülről lehetett megcsodálni. De örök élmény marad a gigantikus kikötő Kolumbusz szobrával, a világkiállítási park (a neve nem ugrik be), vagy Gaudi másik remekműve a Güell park, melynek épületei, sétányai, vízesései olyan szürreális élményt nyújtanak, mintha egy másik világban járnánk. És persze az olimpiai falu, mely számunkra 1992-ben a csodát jelentette a 11 aranyéremmel, olyan győzelmekkel melyek említése még a jelenben is mosolyt csal az arcunkra. Az akkori olimpiához nem csak az aranyérmek kötődnek, hanem egy dal is, amit a korszak két fantasztikus énekese, az operaénekes Montserrat Caballé és a rock koronázatlan királya Freddy Mercury adott elő. Azóta ha meghallom a város nevét, a fülemben cseng ahogy két előadó „földönkívüli” torkából kiszakad a „Barcelona!”, hirdetve a város az olimpia csodáit. Ha jól rémlik akkoriban egy körutazáson vettem részt, így Barcelonára egy nap maradt, azt is kutyafuttában teljesítettük, de a végén még maradt arra idő, hogy megálljunk a foci szurkolók álmánál, a Camp Nou stadion előtt. Mely valójában nem is a méretével (pedig gigászi építmény a közel 100 ezres befogadóképességével) és főleg nem „szépségével” ragad magával, hanem a történelmével, azokkal a mérkőzésekkel, játékosokkal, akik az 1957-s átadás óta a világ egyik leghíresebb stadionjává tették a Camp Nou-t. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Hoztuk a kötelezőt
Mielőtt bárki is azt vágná a fejemhez, hogy a BL-csoportkörös mámoromban lekicsinylő, deklaráló címet adok a tegnap esti győzelemnek, már az elején leírom, minden tiszteletem a várdai alakulat játékának, küzdésének, mellyel egy kicsit sikerült megnehezíteni a dolgunkat. Zárójelben annyit még hozzátennék, hogy az előbb említett tisztelet halványul egy kicsit, ha azokra a helyenként kíméletlen és durva belépőkre gondolok, amit a mérkőzés hevében követtek el, be is is sárgultak úgy, hogy citromfák kezdtek nőni a várdai dombok mentén. Minden tiszteletem ellenére a győzelem mégis csak a kötelező kategóriába tartozott, egyrészt a 6 meccses múltunk miatt (6 győzelem, egyetlen kapott gól), mely péntek estétől hétre dagadt úgy, hogy a kapott gólok száma továbbra is egy. Másrészt meg míg a várdai legények legfeljebb Zalaegerszegig jutnak el, addig mi hétfőn már Barcelonáig repülünk, hogy kedd este pályára lépjünk minden focista álomstadionjában, a Camp Nou-ban. Aki már látta a Barca stadionját az tudja, hogy a gigantikus méretén túl nem valami szép alkotás, bár ha elhagyjuk a stadiont és végig sétálunk az arénát övező parkon le egészen a kikötőig és elébünk tárol a Baleár-tenger lenyűgöző látványa, ha tehetnénk, örökre ott maradnánk. De hát a csapatnak kedden nem a tengerpartban kell gyönyörködni, ahonnan ha jól rémlik egészen Mallorcáig ellátni (távcsővel biztosan), hanem a világ egyik legjobb csapata ellen kell bizonyítani, helyesebben fogalmazva inkább csak tisztességgel helytállni. Legyen bármilyen erős a zöld-fehér szívünk, azt tudjuk, hogy kb. annyira kötelező a Barcának a győzelem ellenünk, mint ahogy nekünk volt a Kisvárda ellen. Természetesen más a szint, a BL-csoportkör tényleg más kávéház, olyan érzés mint mikor a 19.század közepén Józsi bácsi felvonatozott Pestre és egy forró kávé kedvéért belépett a Pilvax kávéházba, melynek asztalai mögött Petőfi, Jókai, Tompa kanalazta a kávéját, szívta a pipáját, miközben a szabadságról álmodoztak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Bubus már nem Mumus
A népi hiedelmek világában nem vagyok járatos, de a gyerekkoromban anyám alaposan a fejembe plántálta, hogy ha valami rossz történik, vagy esetleg én követek el valami vétséget (néha ilyen is előfordult), akkor vagy a Mumus az oka, vagy rosszaság esetén a Bubus fog elvinni. Idővel, amikor már az iskolapadba ültem, a Mumus már a matematikát testesítette meg, a Bubusnak meg a szomszéd kutyáját neveztem, mert mindig megugatott és bizony volt, hogy meg is kergetett. Julis néni hiába mondogatta, hogy nem kell félni, a Bubus nem Mumus, csak szólj rá határozottan, de mikor látta az arcomon a félelmet, mindig kihozott egy frissen fejt pohár tejet elűzendő a rossz érzésemet. Meg is tanultam a leckét, nem kell félni a beidegződésektől még akkor sem, ha esetleg a múlt erre próbál kényszeríteni. Ez a „régi mese” Mumusról és Bubusról – akikről átvitt értelemben Kosztolányi Dezső is írt hírlapi írásaiban – akkor rémlett fel, amikor a keddi BL-diadal után szembejött velem a vasárnapi bajnoki forduló ellenfele, a felcsúti „akadémisták” tabellát átmenetileg vezető alakulata. Tényleg nem sértésből (a klub tulajdonosa sem tartja annak), de a magyar labdarúgás legendájának a nevét ma sem fogom leírni a felcsútiakkal kapcsolatban, ahogy az elmúlt 7 évben egyszer sem tettem meg, még a „hivatalosnak” számító bajnoki beharangozóban sem. Vagy Felcsút, vagy Akadémia, vagy PAFC. Erről ennyi elég is, de vajon mi köze van Mumusnak és főleg Bubusnak a vasárnapi mérkőzéshez? Valójában nem sok, hiszen egy bajnoki címet védő és EL-csoportkör után BL-csoportkörbe jutó csapatnak nem kell megrémülni Bubustól, még akkor sem, ha Szerhij Rebrovnak, a Fradi mesterének éppenséggel a mumusának számítanak (ugyanis velük a legrosszabb a mérlege). Az eddigi hat mérkőzésből csak egyet tudott győzelemre vezényelni, és bár a mérkőzés elején Bubus belénk harapott, de ahhoz már elég edzettek vagyunk, hogy ne ijedjünk meg. A „kutyaharapást szőrével”, a felcsúti előnyt meg gólokkal kell gyógyítani. Amit meg is tettünk, Bubuska lett a beteg, Mumuska meg ment a „levesbe”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Megérkeztünk!
Emlékszel 1995 varázslatos őszére? Túl voltunk a rendszerváltáson, a szabadság fuvallata olyan lágyan simogatta az arcunkat, hogy azzal csak az első szerelem lágy érintése vehette fel a „harcot”. Biztosan arra is emlékszel, hogy 25 évvel ezelőtt „égig nőttek az Üllői úti fák”, melyek körbeölelték az egész világot. 25 évvel ezelőtt, szeptember 27-én, az Üllői úton ahol egy gombostűt sem lehetett leejteni, az Ajax mutatta be a labdarúgás művészetét. Blind, a Boer testvérek, Litmanen, Kanu, Overmars…de minek is őket sorolom, amikor a „másik, fényesebb oldalon”, a mai napig legendás „West” mezben a Hajdu – Nyilas, Telek, Kuznyecov, Kecskés – Zavadszky, Lisztes, Simon, Kopunovic, Vincze O. – Kuntic próbálta megállítani a korszak egyik legjobb csapatát. Szeptember 27-én már BL csoportkörösök voltunk, az Üllői úti fák a csillagokat simogatták, már túl voltunk az Anderlecht elleni varázslaton, amit Novák Dezső mesterien összerakott csapata azon a nagyszerű augusztus végi napon teljesített. Akkor még elég volt egy fellépés a 16 csapatos csoportkörhöz, akkor még csak alakulgatott a mai Európa, a volt „szovjetek” mint egy hatalmas menyasszonyi torta hullottak darabjaira, a Balkánon meg még a borzalmas háború sebeit próbálták gyógyítgatni. Ennek már 25 éve. De amikor tegnap a kezdődő éjszakában a holland bíró hármat sípolt, a csillagok újfent beragyogták az égi nővő Üllői úti fákat. Felnéztem az égre, egy mosollyal üzentem apámnak: — igen…igen, újra sikerült, megérkeztünk, kinyílt az ajtó és beléptünk rajta. Ha nem is volt könnyű menet, ha voltak percek amikor „vért izzadtunk”, de ez már történelem, dolgozzák fel a szakértők, nekünk szurkolóknak csak az öröm marad még akkor is, ha nem tudjuk mit a hoz a jövőt meggátolni akaró „koronás bajság”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Az álom kapujában
Pedig sokszor megfogadtam már (esküt azért nem tettem rá), hogy nem hivatkozom a történelem ismétlődésére, ezért most el is engedem a világ körforgását a Viasat History számára, én meg nemes egyszerűséggel, a tegnap esti diadallal a szívemben, Rebrov mester ismétli önmagát-ra változtatom a bölcseletet. Tudom, ilyen törvényszerűséget talán nem kéne átfogalmazni, de úgy érzem ma mindent megtehetek, ráadásul még nem is követek el túl nagy bűnt, ha a tegnap esti zseniális (ma még biztos lesz néhány magasztaló jelző) teljesítményt Rebrov „nyakába varrom”. Aki nemes egyszerűséggel a szép emlékek felidézésére fogta a három héttel ezelőtti Celtic elleni győzelemről készült videót, benyomta az okostévéjébe, felkuporogott az ágyra, kezébe talán tollat is fogott, hátha van még olyan tanulsága a meccsnek amit ki kell javítani a Dinamo Zagreb ellen, de ahogy peregtek a percek, hamar rájött, hogy nem elég itt jegyzetelni, a fiúk előtt is le kell még néhányszor vetíteni, majd kiadni a hadiparancsot: mindent úgy kell csinálni, mint Glasgowban. Akár csinálhatnánk egy másolatot is, amit el lehetne küldeni Zágrábba néhány soros üzenettel, miszerint nem szükséges elbuszozni a tengerpartról, a vírus sem akarja nyugdíjazni magát, a forgatókönyv adott, ha tetszik, ha nem, minden menetrendszerűen úgy fog történni mint három hete. Megszerezzük a vezetést, utána nyomtok egy kicsit az izgalom kedvéért, majd a második félidőben jön egy apró termetű csatár, nem Töki, ő most az elsőt készíti „csak” elő, Uzuninak hívják, biztos nem hallottatok még róla, ő nem 20 milliós mint a Ti csatárotok, de úgy fog kirobbanni a lassú védők közül mint ahogy Ti terveztétek a villámlábú Kastratival, a különbség csupán annyi lesz, hogy a Ti hálótokban fog landolni a laszti és nem a miénkben. Utána megpróbáljátok újfent kozmetikázni az eredményt, de véssétek jól a fejetekbe, ez a Fradi már nem ijed meg, nem zavarodik meg ha a benyomják a kapu elé, ezért kár is erőlködni, a BL-playoff a miénk. De ha annyira jönni akartok, hát legyen, de készüljetek fel, az előírások szerint üres stadion fog várni, de kintről több ezer torokból fog zúgni 90 percen át a buzdítás. Nem hangszóróból, élőben fogjátok hallani a szívek dobbanását, mely nem csak a stadion környékén zakatol, hanem át is plántálódik a játékosokba, egy olyan plusz erőt adva, mellyel nem lehet felvenni a versenyt. Ilyen egyszerű lenne a továbbjutásunk? Nem, természetesen nem…vagy talán mégis? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Keretbe zárt ötös
Nehezemre esik, de Danival kell kezdenem. Számomra továbbra is ő az elmúlt évek legjobb Fradi csatára, szimbólum volt éveken át a góljaival, a mentalitásával, a 100 kiló vagyok… kijelentéseivel, de tegnap este számomra túllépett egy határt. Frusztrált volt már az egész 90 perc alatt, Frimpongba annyiszor rúgott bele ahányszor csak találkoztak, Abraham „jószerencséje” abban nyilvánult meg, hogy Dani csak ritkán került kapcsolatba a labdával, így megúszta komolyabb sérülés nélkül, bár volt olyan talpalása amikor csóváltam a fejem, de mikor a védőnk egyik alkalommal úgy szerelte le becsúszva, hogy mindkét lábát használva csente el Danitól a labdát, inkább mosoly ült az arcomon. Ami le is fagyott a mérkőzés utáni nyilatkozatától. Megértem a helyzetüket és voltak is olyan pillanatok a halasztási kérelmük után, amikor én is amellett voltam, hogy talán mégsem kéne pályára lépni, de „lehiggadva” már tudtam, egyszerűen nem volt más választásunk. Zsúfolt a program, szinte az egész csapat válogatott, így a „szünetbeli” pótlás kilőve, plusz szerdán fontos mérkőzés vár a csapatra és reményeink szerint az ősz megint csoportkört hoz. Ilyen flúgos futam közepette, egy nappal a mérkőzés előtt halasztást kérni a paksiaktól…hát, ez inkább volt elterelés, mint valós igény. Egy dolgot ne felejtsünk el, az MLSZ szabályzata értelmében minden csapat vírusfertőzés miatt egy alkalommal kérhet halasztást. Erről is lehetne értekezni, meg az egész bajnoki lebonyolításról a jelenleg vírusveszélyes helyzetben (ezzel is akartam kezdeni a jegyzetet, de Dani „közbeszólt”), de a lényeg az, hogy a paksiak már másfél hete tudják, hogy baj van, de a titkolódzáson túl mást nem lehetett hallani tőlük. Ha józanul átgondolják, akkor fertőzés okozta karantént nem a Fradi ellen használják fel, hanem valamelyik soron következő, számukra pontszerzési eséllyel kecsegtető mérkőzés előtt. De ők inkább húszra húztak még egy lapot, majd mikor a Fradi nemmel válaszolt durcásan huzigálni kezdték a szakállukat. Dani erre tett rá egy lapáttal a mérkőzés végén. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A kiállítás (?!) győzelmet ért
Nem volt könnyű feladat ráhangolódni a ZTE elleni bajnoki mérkőzésre. Ahhoz még túl mélyen élt bennem a szerdai diadal – melyhez hasonlót legutóbb 1995-ben értünk el -, hogy oly gyorsan visszarángassam magam a bajnoki küzdelmekhez. Melyek épp olyan, vagy talán még fontosabbak is, mint a nemzetközi szereplés, hiszen az veti megy az ágyat ahhoz, hogy visszatudjunk térni Európába. A Celtic legyőzése ennek a visszatérésnek volt az egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) mérföldköve. A tavalyi menetelés talán még észrevétlen maradt, mert bár jó csapatok ellen játszottunk, de a kissé excentrikus európai foci csak akkor kapja fel a fejét, ha a számára is „kedves” csapat hullik el már a kvalifikáció második körében. Ez még akkor is így van, ha a kételkedők (hazai szinten is voltak jó néhányan) szerint a Celtic már nem tündököl a régi fényében. De rázzuk le ezeket a „károgókat”, tőlünk ezt a sikert senki tudja elvenni, ahogy 25 évvel ezelőtt Anderlecht elleni sikert sem, mely egyből BL-csoportkört ért Novák Dezső csapatának. Nekünk ez még egy kissé messze van, de ez főleg a megváltozott és átalakult Európának köszönhető. De most tényleg be kéne tenni a vitrinbe a szerdai győzelmet, utoljára még megcirógatni, újból felidézni Sigér és Tokmac gólját, majd visszatérni a jelenbe, mert vasárnap délután egy sokak által könnyűnek látszó feladatot kellett Rebrov csapatának teljesítenie. Én nem tartoztam a „Celtic után mindenkit legázolunk” kategóriába, éreztem, nem lesz könnyű menet begyűjteni a három pontot a zalai kék-fehérek otthonában. Arra persze én sem számítottam, hogy nem csak a fáradtság és az agyak átprogramozása fog esetleg gondok okozni, hanem egy, a szakmáját elég alacsony szinten űző fekete-kék ruhás „valaki”, aki úgy döntött, majd én visszarángatom a Fradit a nagy magyar valóságba. Egy kattintás ide a folytatáshoz....