lalolib
Feljegyzések a fotelból – A tökéletes karmester
Soha nem voltam a komolyzene rajongója. Volt olyan időszak, amikor a Pink Floyd, a Queen és a Supertramp körül forgott a világom, akkoriban már a „komoly” jelzőtől is libabőrös lettem, ráadásul a nagyzenekarok előtt az emelvényen toporgó, a közönségnek háttal álló és egy vékony pálcikával kalimpáló és gesztikuláló emberke mindig felvidított. Tán az előtte ücsörgő zenélő csapat nélküle össze-vissza fújná, húzná a hangszerét? Akkor még inkább egy cirkuszi számnak tartottam, eszembe juttatva nagypapám kissé epés megjegyzését a karmester pálcáról, melynek láttán megjegyezte, hogy ezzel inkább egy elefánt fogát kéne piszkálni és nem hadonászni a zenészek előtt, mert a végén még kiszúrja a hegedűs szemét. A kissé degradáló hozzáállásom a komolyzenéhez és főleg a karmesteri pálcához Kocsis Zoltán változtatta meg, aki elsősorban zongoraművész volt, de azt a bizonyos pálcát is zseniálisan vezényelte a zenekar előtt. Emellett remek történeteket is mesélt a zenéről, az irányításról, a technikáról. Ha most egy felkapott karmesteri pálcával „huszárt vágnék”, akkor a cilinderből a nyúl helyett egy kérdés ugrana elő: vajon 1965-ben megnyertük volna a VVK-t Mészáros Dodó nélkül? Majd 1967 és 68-ban dupláztunk volna Lakat tanár úr nélkül, vagy 1995-ben elértünk volna a BL csoportkörbe Novák Dezső nélkül? A kérdés talán költői, de ahogy egy nagyzenekar sem tud igazán maradandót alkotni egy „pálca” nélkül, úgy egy focicsapathoz is kell egy karmester, aki fazont, taktikát ad, aki szinte mérnöki precizitással építi fel az előtte álló 90 percet. Ahogy Szerhij Rebrov tette a tegnapi Celtic meccsünk előtt és alatt. Nekünk most ő a karmesterünk, méltó utódja az előbbi említett ferencvárosi legendás edzőknek. Más kor, más foci, más taktika, de egyben mind a négyen egyformák: ők a labdarúgásunk tökéletes karmesterei. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ennél több kell, még itthon is
– Apuka, mikor indul a bajnokság? – kérdezte egy 10 éves serdülő legény 1968 februárjában, miközben békésen, és egy kicsit unottan ücsörgött a kellemes meleget árasztó cserépkályha peremén. Nem is annyira a foci érdekelte akkor még, várta a kockás papírt amit apa és a bátyó elővett, megrajzolva a kereszttáblát és előre lejátszva a bajnokságot. Abban csak „kibicként” vehetett még részt, bár apa néha-néha megkérdezte: – No öcskös! Fradika-Egyetértés? A 10 éves legény egyből rá is vágta: Erkölcs, Erő, Egyetértés – ekkorra már belenevelték, a három E-t már óvodás korában fújnia kellett, de most beleesett a csapdába, a bátyóka arcára ki is ült a mosoly: – Butuska, apa az eredményre kíváncsi! Négyet rúg a Fradi – vágtam rá ösztönösen, bár azt nem nagyon értettem, hogy az Egyetértés hogyan lehet meg Erkölcs és Erő nélkül. Ezzel el is árultam a „titkot”, a 10 éves fiúcska én voltam a cserépkályha melegébe burkolózva. Ezekben az években, a téli hónapokban mindig előkerült a kockás papír, amin néhány óra alatt lejátszottuk a bajnokságot, és ahol mindig a Fradi lett a bajnok. Persze azokban az években ez nem volt lehetetlen küldetés, 1967 után duplázni tudott Lakat mester legénysége, majd jöttek a hetvenes évek, az „ősi ellenfél” bajnoki sorozata, mely el is söpörte a mi kis játékunkat a kockás papíron megnyert bajnoki címeket. Valójában 1968-s bajnoki szezon (akkor még tavasz/ősz rendszerben folyt a bajnokság) nyitó meccsére nem is emlékszem, megnézhetném az adatbázisban, de mivel idővel számos olyan nyitány maradt meg az emlékeim között, inkább azokkal hangolódtam a 2020/21-s szezon nyitó találkozójára, mely nevében örökrangadó, de Villont idézve: „Hová lett a tavalyi hó?” És nem csak a 20-s, 30-s évek örökrangadói, hanem apám kockás papírja is már csak az emlékekben él. Ráadásul a jelenünk sem biztató, ki tudja mit hoz a holnap, vajon ősszel legalább a bajnoki meccseket felülhetünk a lelátóra, vagy a vírus újból bezárja az életünket? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – „Méltó régi nagy híréhez”
Drámai véget ért a 2019/20-s bajnoki szezon. Nem az elsőség kérdésében, az már réges-rég eldőlt, papíron a Honvéd ellen, de a valóságban azon a bizonyos októberi „Big Mac szendvicshéten”, amikor a Dózsa és a MOL közé egy moszkvai kiruccanás is szorult és amit három győzelemmel adtunk át az utókornak. Onnan már csak „üldözöttek” lettünk, de úgy, mintha egy lajhár akart volna egy gazellát elkapni, ami eleve reménytelen vállalkozás, ráadásul a lajhárnak esze ágában sem lenne üldözőbe venni a szavannák gyorsasági bajnokát és nem csak azért, mert a fáról sincs kedve nagyon lejönni (ahhoz túl kényelmes), hanem mert nem szereti a húst. A Fradi üldözői sem gondolták komolyan, bár a szavak szintjén végig nagyszerűen teljesítettek, a legbelsőbb zugaikban tudták, a gazella még akkor is utolérhetetlen, ha a lajhár egy csoda folytán Simbává változna. Be is gyűjtöttük az újabb bajnoki aranyat, a harmincegyediket, amit egy EL-csoportkörrel ki is díszítettünk. Ezzel a címvédéssel, „méltón régi nagy híréhez” egy újabb aranyoldalt nyitottunk labdarúgásunk dicsőséges történetében. A címvédéssel Szerhij Rebrov a régmúlt legendás edzőink sorába lépett, bizonyítva, hogy a megfontoltság, a munka, a szakmai hozzáértés minden akadályt le tud győzni. Az EL-csoportkörös menetelés ellenére három ponttal többet gyűjtöttünk mint a három csillagos bajnoki címnél. A 13 pontos különbség is megmaradt a MOL előtt, az előző szezonban 23 pontot vertünk a harmadikra, az idén „csak” huszonkettőt. A töltőállomások munkásainak elég frusztráló lehet a különbség, a kétszer 13 nem csak a babonás népeknél okozhat pánikbetegséget. Ettől még a szavak szintjén nagyon lelkesek és valószínűleg az évzáró vacsorán is fűnek fának ígéretet tesznek, hogy majd a következő idényben utolérik a Fradit. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A homokba dugott fej esete a búcsúzóval
A tények makacs dolgok. Még akkor is, ha sok esetben menekülni próbálunk előle és amikor már nincs más megoldás, nemes egyszerűséggel átvedlünk struccá és olyan mélyen dugjuk a fejüket a homokba, hogy onnan csak egy több tonnás emelővel tudnának kimenekíteni. A hasonlat ismerős, gyakran használjuk is ha nem akarjuk elfogadni a tényeket, de tudnunk kell, hogy a strucc soha nem folyamodna ilyen öngyilkos cselekedetre, hiszen nem egy gyík, aki a nagy hőség ellen bevackolja magát a „hűsítő” homok alá, neki levegőre, életelixírre van szüksége. A struccnak tehát a mondás ellenére van annyi esze és főleg realitás érzéke, hogy kihagyja ezt a lehetőséget, de bennünk emberekben meg van az a képesség, hogy ha képletesen is, de eltoljuk magunktól a tényeket, begubózunk egy magunk által kreált álomvilágba és ott próbáljuk megmagyarázni saját, szerény ketteskére sikerült bizonyítványunkat. Ez persze nem általános, legtöbbünk inkább szembenéz a tényekkel, a realitásokkal még akkor is, ha ez néha kellemetlen. Egy általános intelem szerint az őszinteség nem azt jelenti, hogy mindent kimondunk, amit gondolunk, hanem azt, hogy meggondolunk mindent, amit kimondunk. Ezzel meg egy kis kanyargós úton el is érkeztünk a tegnapi MOL elleni mérkőzéshez, mely nem egy benzinkúton játszódott, hanem a fehérvári stadionban. Ami számunkra inkább edzőmeccs jelleget öltött, az egyetlen értékelhető mozzanat a kezdés előtti sorfalas bevonulás volt. A címvédő előtt tisztelgett a legyőzött sereg. Amit akkor még meg is süvegeltem volna, ha nincs előtte a búcsúzó MOL játékos struccos nyilatkozata és az ajándékként megkapott gólja utáni öntelt ünneplése. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A bajnokok győzelme
Annak ellenére, hogy néhányszor már megfogadtam, nem írom le többször a történelem ismétlődési képességét, de most mégis „kénytelen” vagyok megszegni a vállalásomat. — Bíró úr, nem én vétkeztem, szerettem volna tartani a fogadalmat, de a történelem játszadozik velem, minden áron bizonyítani akarja, hogy bizony neki van igaza. Ezzel meg nem szabad vitába szállni, a végén még megharagszik és becsukja előttem az ajtaját, kizár 120 év varázslatából. Legfeljebb az ablakon bekukucskálhatok, ahol fel-fel villanhat egy-egy örökké emlékezetes győzelem, bajnoki cím, de az is megeshet, hogy büntetésből megkapom az 1984/85-s bajnoki évet, okítás céljából. Ezt nem tehetné meg velem, ezért inkább ráhagyom az ismétlődés tudományát, ráadásul most éppenséggel igaza is van. Valójában a történelemnek mindig igaza van, legfeljebb vannak olyanok akik szeretnék azt átírni. Ilyen átíró betegségben szenvedők mindig is voltak (még Shakespeare is beleesett ebbe a „hibába”), a jelenben tegnap késő este óta főleg a Megyei úti átfestett kocsmában próbálják minden bánatukat a maradék 10 éves, romló, poshadt tortába fojtani. Megértem a lila szín kedvelőit (vannak még ilyenek?), lassan egy történész csapatot kell fogadniuk annak érdekében, hogy rátaláljanak arra a 90 percre amikor győztesen hagyták el a pályát a Fradi ellen. Frusztráló érzés lehet, amit még tetőz az idei bajnokság három vesztes mérkőzése, melyet a történelem számunkra olyan szép zöldre festett, hogy azt örökre bevéste az emlékeinkbe. A zöld a természet színe, fejlődést, harmóniát, termékenységet jelent. Az emberi szem számára, a legpihentetőbb szín. Számunkra még ennél is több, de ezt a Megyeri csárda lerobbant, ütött-kopott székein búslakodók soha nem fogják megérteni. Lassan eljutnak odáig, hogy kiteszik a városrész kapujára: bármire hajlandók vagyunk, akár elutazunk a világ végére is, de az Üllői út környékére semmi pénzért. És nem csak azért, hogy finoman szólva utálják e szent vidéket, hanem ha meglátják a középkörben Franck Bolit, ijedtükben nem a labda után kezdenek futni, hanem be az öltözőbe, annak is egy kicsinyke, elzárt, intim helyére. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Aranyos címvédés
Labdarúgásunk dicsőséges története egy újabb aranylappal gazdagodik. Ha most egy középkori szerzetes lennék, egy „világtól” elzárt szobában görnyednék egy asztalka fölött, kezemben egy lúdtollal, előttem a pergament és megpróbálnék a legjobb tudásomat elővéve, egy gyönyörűséges 31-s iniciálét festeni, amit a végén arannyal is bevonnék, és csak utána próbálnám összeszedni a bajnoki címvédős gondolataimat. De előtte még egy kicsit elmerengenék a múlton, lapozgatva 120 oldalon, mely telis-tele van bajnoki címekkel, kupagyőzelmekkel, nemzetközi sikerekkel, legendás játékosokkal és edzőkkel. Érdekes dolog az emlékezés. Néha csak felütjük a fényképalbumot vagy a lexikont, rábökünk egy képre egy szóra és máris a célhoz érünk, szabadulni nem nagyon akarunk, mert amit ott látunk és amit ott olvasunk az annyira kedves a szívünknek, hogy legszívesebben örökre ott maradnánk. Biztos vagyok benne, ha majd sok-sok évvel később egy akkori „szerzetes” kezébe veszi a pennát és mielőtt hozzáfogna egy újabb Ferencvárosi aranylap írásához, visszalapoz a 120. oldalhoz, hosszú időre ott is fog ragadni. Most talán még nem is tudatosult bennünk, hogy amit véghezvittünk, amit elértünk, az ténylegesen megérdemli az aranyozott iniciálét. Bajnoki címvédés és Európa Liga csoportkör. Elsőre talán még nem tűnik olyan „bonyolultnak”, de ha jobban elmélyedünk labdarúgásunk 120 éves történetében, olyan adatokra bukkanunk, melyek idővel aranybetűkkel fognak íródni. Tóth-Potya István, Dimény Lajos, dr. Lakat Károly, Novák Dezső – a tegnapi napig ők voltak azon edzőink, akiknek sikerült a bajnoki címvédés. Ehhez, a számunkra éteri magasságokban becsült edzőkhöz „csatlakozott” Szerhij Rebrov. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Gyorsan felejtsük el!
Legszívesebben csupán egy mondatot szentelnék a Kisvárda elleni győzelmünkre. Vagy talán annyit sem, mert a megszerzett három ponton kívül csak frázisokat tudnék pufogtatni, annak meg nincs túl sok értelme. Ráadásul egy olyan góllal nyertünk, amit egy ideig biztosan mutogatni fognak, hiszen kimeríti a paródia összes fogalmát. Ezzel azonban el is tűnt a Paks elleni utolsó 3 perc „szerencsétlensége”, a sors valamiért úgy rendeltetett, hogy amit akkor elvett, most visszaadja. Pedig a kezdő sípszó előtt látva a Kisvárda összeállítását, mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy egy ilyen szerencsés góllal tudjuk csak behúzni a három pontot. Bódog Tamás eleve lemondott a pontszerzés lehetőségéről, hat olyan játékost állított csatasorba, akik eddig alig, vagy egyáltalán nem léptek pályára NB I-s meccsen. Úgy gondolta, a kiesés elleni küzdelemben nem a Fraditól kell pontot csenni, a sorsuk a következő fordulókban fog eldőlni, ezért sziesztára küldte szinte az egész eddigi kezdőjét. Rebrov mester is rotált Szihnyevics és Skvarka foglalta el Zubkov és Boli helyét, lehetőséget adva a két játékosnak, hogy bizonyítsák, „valamilyen” szinten tudják pótolni az alapjátékosokat. Hátul is volt két változás, de azok nem okoztak meglepetést, már többször álltunk fel a Lovre-Blazic-Botka-Civic négyessel. Nyugalmasan is indult a mérkőzés, járattuk a labdát jobbról balra, majd a változatosság kedvéért balról jobbra, hol Lovre, hol Civic próbálta meghúzni a széleket, de ezekről 10-15 perc után már kiderült, hogy teljesen reménytelen vállalkozások. Olyan szenvedés volt nézni, mint ahogy szenvedés írni is róla. Ha jól rémlik talán a negyvenedik perc tájékán találtuk el először a kaput, mely arra volt jó, hogy észrevettük, a várdai kapus is a pályán van. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Mint a mesében
Annak ellenére, hogy a lefújás pillanatában dühös voltam és értetlenül próbáltam visszatekerni az utolsó 6 perc történetét, olyan túl nagy traumát nem okozott az, hogy ajándékoztunk egy pontot a paksi alakulatnak és elvettünk saját magunktól kettőt. Pedig nagyon nem lett volna mindegy, hogy 9 vagy 11 pont az előnyünk. Talán a végső célunkat nem nagyon befolyásolja, de az a bizonyos kisördög azért ott motoszkál bennem. Van még hátra öt forduló, benne négy nehézkesnek is minősíthető mérkőzéssel és őszintén nem volt betervezve egy esetleges kis feszültség a végén. A pontvesztés mellett ami még zavar egy kicsit (talán nagyon is), a miként. Soma kiválása után hogy a fenében tudtunk úgy összeomlani 10 perc alatt, hogy egy totál padlón fekvő ellenfél kettőt be tud rámolni a hosszabbítás 6 percében? Mert előzménye az nem volt. 90 percig, még ha nyögvenyelősen is, de az történt a pályán amit mi akartunk. A végén meg olyan ijedt nyusziként futkároztunk a pályán, hogy rossz volt nézni. Most persze felhozhatnám mentségként, hogy 2-0 után jöttek a cserék futószalagon és megbomlott a hadrend, nem volt olyan aki megtudta volna tartani a labdát, de ezt az indokot inkább a kukába dobom, mert a „helyettesek” is sokkal jobb játékosok annál, hogy ne tudjanak 6 percig gurigázni úgy, hogy az ellenfél csak szemmel kövesse a labdát. Tudom, a büntető zavaró tényező lehetett, nem is tudom, miért fújta be a bíró, de ez mellékes, erre nem foghajuk a 96. percben történteket. Az meg egészen szürreális volt, ahogy a szépítő gól után varázsütésre megváltozott a játék képe. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Szeretjük a diós süteményt
Réges-rég, amikor még az „Aranylábú gyerekek” (a fiatalabbak kedvéért a 60-as évek eleje-közepe) kergették őrületbe az ellenfeleket, nagymamám olyan zseniális, hajtogatott diós kelt tésztákat sütött a kemencében, hogy arról ódákat lehetett zengeni. Titkos recept volt a diós töltelék, a nagyi mindig csak annyit árult el, hogy kell hozzá egy csipetnyi „cimöt”. Jókat mosolygott közben, mi meg már előre beosztottuk a tepsiben sülő finomságokat, kinek mennyi jut, tudva, hogy mennyei az étel, melyből a tálalás után egyetlen darab sem fog maradni. A réges-rég Fradi történelem is ismer számos diós süteményt, akik ellen mindig kellemes volt pályára lépni, akik ellen többször kiszakadt a gólzsák, szórakoztatva játékost, edzőt és természetesen a közönséget. Mert hát előadás nincs néző nélkül, gól nincs taps és ölelés nélkül, ahogy nagymamám diós buktája sem létezhetett „cimöt” nélkül. Tegnap késő este már ha korlátozott körülmények között is, de végre a „papírmasék” mellé már valódi szurkolók is ülhettek, ezzel egy lépéssel közelebb kerültünk a labdarúgás valódi lényéhez. Bár mi is szerettünk volna ott lenni, de egyrészt nekem egy kissé idegen és főleg túl katonás a rend, ami egy szintig érthető, de továbbra is túlságosan művi. Ehhez jött még a 65+ „kitiltása”, és bár a csipet-csapatunk mindegyik tagja túl van a hatodik ikszen, de a pluszt csak egy társunk haladja meg, aki bár bérletes és jött is volna, de számára zárva maradt a kapu. Így maradt a szolidaritás és a tévé. Ismerve a szurkolók számát, elég sokan gondolhatták úgy, hogy ez a megoldás nagyon erőltetett (fő a biztonság, meg is értem), nem beszélve a szuper időpontról, mely a vidéki szurkolókat eleve maradásra késztette. Pedig jó lett volna újra elfoglalni a helyünket a lelátón, hiszen olyan „sütemény” érkezett az Üllői útra, mely diós, és kedvelt is. Nem csak 1992. június 20-a miatt, az egészen más történet, ráadásul ott Miskolcot és a bajnoki címet „foglaltuk” el, hanem az elmúlt időszakok eredményei miatt. Mintha nagymamám diós buktája került volna az asztalra, melyről már a sütés előtt tudtuk, úgy fog eltűnni a tálcáról, hogy közben folyamatosan mosoly ül az arcunkon. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Két Fradi gól döntetlent ért
Nem böngésztem végig az adatbázisunkat, de talán nem lövök nagyon mellé azzal a megállapítással, hogy labdarúgásunk történetében kevés olyan csapat van, mellyel hat idegenbeli mérkőzéssel a hátunk mögött, mumusként tekintenénk. Felcsút, mint mumus? Elég viccesen hangzik, hiszen mégis csak egy alig kétezres faluról van szó, bár fociügyben nem ismernek lehetetlent. Ehhez jön még, hogy Rebrov mester amióta a Fradi kispadján ül, egyedül a Felcsút ellen „nyeretlen”, melyre még rápakolhatunk egy lapát bosszúvágyat is az őszi kissé megalázó vereség miatt, amit bár az európai szereplésünk miatt egy nagyon tartalékos csapattal szenvedtünk el, elviselni nem volt egy könnyű menet. A Szentélybeli visszavágó sem sült el túl fényesen, pedig vezettünk már kettővel, mégis iksz lett a vége. Ezek után nem volt meglepő, hogy a különböző szurkolói fórumokon kóla és sör helyett (keverve nem az igazi) vért ittunk, pezsgett bennünk a bosszúvágy, amit még élesebbre is fent az a tudat, hogy a benzinkút paksi „pontszerzése” után egy győzelemmel 11 pontra növelhettük volna az előnyünket. Hét fordulóval a vége előtt már kopogtatni sem kellene a bajnoki ajtón, az magától is kinyílna. Azt is tudtuk, hogy nem csak a „csúti átok” miatt lesz nehéz begyűjteni a három pontot, hanem azért is, mert Hornyák Zsolt elég jó kis csapattá formálta az akadémistának éppenséggel nem nevezhető felcsúti alakulatot. Erre jött még az is, hogy miközben a hazaiak alaposan rákészülhettek a mérkőzésre, hiszen nekik ez az első pályára lépésük a bajnokság folytatása óta, míg a mieink lábában és fejében már 180 perc munka duruzsolt. Mondhatnánk rá, hogy ősszel megszokhattuk a kettős terhelést, valamint a kispadunk is lehetőséget adna a rotálásra, de mindkettővel van egy kis bibi. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
