A szerdai válogatott mérkőzés okozta csalódáshullámot bizonyosan feledteti egy kicsit ez az örökrangadó, amely ugyan nem hozott szuper színvonalat, de kemény, férfias csatát, és ezzel élvezetes látványt. A jobb erőnlétű hazaiak jogosan tartották otthon a három pontot az összességében egyenlőnek tűnő, de a kapu előtt határozatlanabb MTK-VM-mel szemben.
Alig érthető, hogy a két szombathelyi támadóra miért ügyelt mindvégig négy hazai védő. Pedig a ferencvárosi szakvezetésnek illett volna észrevennie, hogy Limperger igen jó formában van, többnyire pontosan indít, ennek ellenére a hórihorgas védőt „lekötötték” embervédelemre. Ez a passzív ferencvárosi taktikai felfogás volt az oka annak, hogy a Haladás a középpályán többnyire szabadon ellenőrizhette a labdákat, és ezzel levette a terhet közvetlen védelme válláról. A Haladás szilárd taktikai fegyelemmel eljutott a 11-es rúgások jogáig.
A látottak alapján aligha lehet megtippelni, hogy a téli felkészülés során mivel töltötték az időt a csapatok, hiszen még a közepest sem elérő színvonalú 90 perccel mutatkoztak be. A bajnoki címre törő Ferencváros álmos együttes benyomását keltette. A siófokiak szemmel láthatóan a döntetlenért jöttek, arra hajtottak, hogy kiharcolják a büntetők jogát. Nemcsak sikerült ezt elérniük, de pontosabban is lőtték a tizenegyeseket, összességében rá is szolgáltak a két pontra.