A már nem túl fiatal mester két kapavágás között megvetően nézett rám. Jó néhány évtizedet eltöltött már a pályán és a pálya szélén ahhoz, hogy unja a kérdéseket, unja az újságí­rókat. Csak akkor mondott véleményt, ha valami nagyon felingerelte.

Mint például most.

– Ide figyeljen! – vágta oda a kerti szerszámát. – Tudja, hogy unom már az örökös rágcsálódásaikat a mi úgynevezett nagy vereségeinkről? Mert mindig csak valami jelentéktelen körülményt nagyí­tanak fel; annak idején azon kérődztek, hogy a madridi Európa-bajnokságon a kapitány összeveszett a balösz-szekötővel, később a londoni VB után az volt a téma, hogy az elődöntőbe jutásért folyó mérkőzés előtt a fiúk sokat vonatoztak és hogy zajos volt a szállodájuk, aztán amikor újra eljutottunk a VB-re, 1978-ban, a focistafeleség meg a menyasszony lopásával szórakoztak… És miközben kiragadták ezeket az eseteket, pontosan a lényegről terelték el a figyelmet!

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Mint Kosztolányi fái, úgy tartoztam az Üllői úthoz. A rossz-akaróim azt mondhatták, úgy álldogál Albert a Fradi-pályán, mint az Üllői úti fák, csak azoknak nincs csí­pőn a kezük. Hát igen, valóban ott álldigáltam, még néha csí­pőn is volt a kezem, de két álldigálás között bemutattam néhány cselt, rúgtam néhány gólt, szereztem némi örömöt több százezer futballbarátnak. Nekem a Fradi-pálya jelentett mindent Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →